Gerda
Ezért is lepődtem meg, mikor egy szutykos egű kedd reggel felhívott Gerda néni (csak így mutatkozott be: Gerda néni), és cigarettától karcos, mégis életvidám hangján közölte velem, én vagyok a kedvenc szerzője. Jólesett, persze, de azért szabadkoztam. Miért nem Schultzért rajong, aki olyan varázslatos kelkáposztafőzelékszagot tud teremteni a regényeiben? Miért nem Kerepeit olvassa, akinek minden mondata csillagszóró-ragyogású?
Vagy miért nem hívogatja Lajos Lajost, aki régi korok hű krónikásaként, szerelmes asszonyok apró lélekrezdüléseinek akvarellfestőjeként oly népszerű az olvasók körében? Imádom azokat az idióta kis mafla meséit, mondta Gerda néni, és mielőtt délután négy órára, „fontos irodalmi ügyben” elhívott volna a Karády Katalin Múzeum Kávéházba, felemlegette azt a „bugyuta kis marhaságomat”, mikor a disznóvágáson a döfés előtti utolsó pillanatban a sertés Iphigéniává változik, majd Artemisszel karöltve lelécel a torról.
– Megtörtént eset, többen látták – motyogtam –, bár az is igaz, hogy azon a havas mátrai hajnalon a szemtanúk (az Akadémia klasszika-filológiai bizottsága és a tudós urak feleségei) közül senki sem ivott másfél liter törkölypálinkánál kevesebbet. Legalábbis így mesélte nekem egy bizonyos öreg hölgy.
Karcosan nevetett: – Ezt szeretem magában, ezt, hogy cseppnyi képzelőtehetsége sincs.
Gerda néni négy után hat perccel viharzott be a kávézóba. Kilencvenkét évesen a legtöbben már alulról szagolják az ibolyát, ő azonban úgy pattogott le a lépcsőn, mintha a lábai helyén gumilabdák lettek volna. Elegáns, lazacszínű kosztüm, pink Louis Vuitton-retikül, püspöklila kalap, jégszőkére festett, vadonatúj frizura, muszlinkék szemek, ráncos arcán vastag smink, eperszáján magyalvörös rúzs.
– Espresso corretto, aranyos – mosolygott a felszolgáló kisasszonyra, majd rám nézett. –Tudja, szeretem, ha a kávéba tesznek pár csepp pálinkát. Jót tesz a szívemnek.
Bólintottam, majd unikumot rendeltem kis sörrel.
– Azért hívtam ide magát, Jácint, hogy megírja életem történetét – mondta lelkesen.
Nem voltam meglepve. Tudom, hogy nem szép dolog, amit művelek, de be kell valljam: budai öregasszonyokra specializálódtam. Rendszeresen teledobálom a vén, rózsadombi szipirtyók postaládáit a szórólapommal, melyen tudatom a kedves közönséggel, hogy „regényes női sorsokra” vadászom, és kellő honorárium fejében szívesen könyvbe foglalom életútjuk. Felhívnak, találkozunk, fizetnek, majd órákig, néha napokig mesélnek. Mikor aztán az írásra kerülne sor, hát egyszer csak kámforrá válok. Persze a pénzzel együtt.
Pár nap múlva a nénik kapnak egy levelet, melyben a (valóságban nem létező) feleségem közli velük, tragikus hirtelenséggel elhunytam, és így nem áll módomban a további regényírás. Az öregasszonyok többnyire belenyugszanak, így jártak, pechjük volt. Mondom, tudom, hogy mindez nem szép dolog, de hát a hármas fölé íróknak is csak élni kell valamiből, nem lehet mindenkiből Tolsztoj, ez világos. És ha valaki erre azt mondja, tulajdonképpen én nem is író, hanem csak egy nyomorult amorális szélhámos vagyok, hát szíve joga. De morálból nem lehet jóllakni, ez is biztos. Mért, hallottak már morálos szendvicsről, morálos rántottáról vagy morálfőzelékről? Na ugye!
– Százezer forint – mondtam határozottan.
– Ne vicceljen velem, kétszáz – tromfolt Gerda néni, és kitette az asztalra a befőttes gumival összefogott pénzköteget. – Nem akarom, hogy a végén még valami fércművet sózzon rám.
– Ahogy tetszik gondolni, kedves Gerdácska – mondtam, felöltöttem legelbűvölőbb mosolyomat, és aktatáskámba helyeztem a lóvét. – De a kávét én fizetem, ehhez ragaszkodom.
És akkor belekezdett. Nemsokára újabb kávét rendelt (ezúttal maroccinót, espresso holland kakaóval és kevés tejkrémmel) és egy kupica szilvát. Közben forgott a diktafonom.
– Egészen pontosan nem is az életemet akarom elmesélni, csak egy évemet. Az 1966-ost. A többi évem nem érdekes. Említésre se méltó. Fabatkát sem érnek a többi éveim. Csak ez az egy. És nem is regényre gondoltam, csak egy olyan kis hülye, idétlen tárcanovellára, amilyeneket maga szokott írni a „Lányok, asszonyok”-ba. Mert ez az év, az 1966-os, igazán őrült év volt. Mindazonáltal gyönyörű és felejthetetlen is.
– Ne húzzuk az időt, Gerdácska drága, vacsorára szalontüdőt készít a feleségem szalvétagombóccal – hazudtam.
Pöfékelte az elektromos cigarettát.
– 1966-ban már tíz éve éltünk demokráciában. Tíz éve győzött a forradalom, a ruszkik hazamentek, jött a többpártrendszer. Ki tudja, hányadik kormány volt már. Nemzetiek, kisgazdák, komcsik, szocdemek, ifjú forradalmárok, mindenki. És mindenki lopott. Mindenki hazudott, ahogy a csövön kifért. Szabadok voltunk, de egyre nyomorultabbak. Nesze neked, piacgazdaság, kilógott a hátsónk a gatyából. Belefulladtunk a korrupcióba, a bürokráciába, az ország szekere meg csak lejjebb-lejjebb…
– Csókolom, Gerda néni, hagyjuk már a történelmi díszleteket. Maga csak a sztorit mondja, a többit, hátteret, jelmezeket majd én kidolgozom. Profi vagyok. Ezért tetszett engem hívni, nem pedig a Schultzot. Hát nem?
– Hát tulajdonképpen de. Szóval. Kilátástalan, szörnyű kor volt, de jó páran hazajöttek, például a Karády is – mutatott Gerda a feje mellé a falra, a Halálos csók 1942-es filmplakátjára. – Nem volt már fiatal, nálam tizenegy évvel idősebb, de a hangja még mindig úgy búgott, mint a hajókürt.
– Gerda!
– Jó, jó, mondom már, maguk fiatalok mindig sietnek valahová. Mintha volna az a hová! Szóval. 1966-ban, január elején, elhagytam a férjemet. Hájas, kopasz fickó volt, jóval túl az ötvenen. Kicsit ügyvéd, kicsit üzletember, nagyon unalmas. Én is benne voltam már a korban, de nálam ez nem számított: húszévesen kisiskolásnak néztem ki, férjes asszonyként csitrinek, negyvenöt éves koromban alig mondtak volna harmincnak. Nem érdem, kérem, ezek a gének! Anyám pont ugyanígy.
Meg kellett fordítanom a kazettát a diktafonban.
– Otthagytam a gyerekeket, egyetlen vulkánfíber bőrönddel távoztam otthonról. Két nap múlva már luxuskurtizán voltam a Várnegyedben, saját lakással, oda jöttek fel a pénzes kuncsaftok. Gyönyörű, szabad, izgalmas élet várt reám. Elegáns férfiak, csillogó ékszerek, züllött éjszakák, pezsgős estélyek, párfümös reggelek. De sajnos, amilyen az én formám, már a tizedik férfibe beleszerettem. Menthetetlenül. Hiába mondták nekem, hogy kurvánál a szerelem nem téma, tapasztalatlan voltam, és életemben először tengermély szerelembe estem. Költő volt. Egy szegény költő, nem is tudom, honnan szedte össze rám a pénzt.
Talán lopta, vagy a szüleitől kapta, mert azért én nem két fillérbe kerültem, én egy verseskönyv honoráriumából nemigen jöttem volna ki. Rézszőke hajú, poroszkék szemű, kerek szemüveges. Sovány, elveszett, ábrándos tekintetű, amilyennek egy poétának lennie kell. Ráadásul, nem elég a szerelem, még homokszem is csúszott az érzelmi gépezetbe. Mert sehogy se tudtam zöld ágra vergődni ezzel az Ignáccal. Nem értettem. Még hogy a szerelem kegyelmi állapot? Szűköltem, vergődtem, üvöltöttem, fájtam, szenvedtem. Mi a péklapát ebben a kegyelem?
– Na de mi volt a baj ezzel az Ignáccal? Ivott, kártyázott, más nőket is hajkurászott?
– Ivott, kártyázott, más nőket is hajkurászott. De ez nem lett volna még baj. Ne felejtse el, én meg kéjnő voltam. Jött a hájas svájci bizniszmen, megkapta a névjegykártyámat a szállodaportástól, taxiba ült, letette a dollárt az éjjeliszekrényemre, aztán rám feküdt, hogy levegőt alig kaptam. Nem, Ignáccal, más, több volt a baj. Nem volt egészen normális szegénykém, sajnos, ezt már a kapcsolat elején be kellett volna vallanom magamnak. De vak voltam, áltattam magam, a szerelem tejsűrű ködén képtelen voltam átlátni. A költőfiú (húsz évvel volt nálam ifjabb) ugyanis attól került izgalmi állapotba, ha a szerelmi légyott minél nagyobb tömegben jött létre. Otthon az ágyon csak ásítozott, a konyhapultot is unottan méricskélte, a fürdőkádra meg egyenesen legyintett, ne legyen közönséges, Gerda, ötlete oly mértékben kispolgári, csoda, hogy nem egy foltozóvargáné fejéből pattant elő. Ám, ha a zsúfolt Széchenyi-fürdő forró vizéről volt szó! Vagy ha telt házas labdarúgó-mérkőzés tömött lelátójáról, ahol egymás után pukkannak a petárdák és lobbannak a görögtüzek! Nem is beszélve a lóversenypályáról, az éttermekről, a mozikról, a színházi páholyokról, a csúcsforgalomban robogó kisföldalatti-szerelvényekről...
– Valóban furcsa – mondtam. – Ez valami aberráció, majd pontosan utánanézek, mi a neve. Bár, ismeri a mondást, az irodalomban a tények szégyelljék magukat!
– Nem bírtam megszokni Ignác különös vágyát, merthogy alapvetően prűd voltam, vagyok, neveltetésem végett szégyenlős fajta, nagyapám református püspök. De képtelen voltam elszakadni ettől a beteges fiútól, követtem minden óhaját, teljesítettem minden kívánságát. A gond csupán az volt, hogy Ignácom egyre inkább vérszemet kapott, mind vadabb vállalkozásokba rángatott bele.
– Meddig tartott ez az egész?
– Már mondtam. Mindössze egy évig. Egy év volt az élet. Egy délután az autóbusz-pályaudvarra invitált Ignácka. Korán érkeztem, tele drukkal. Vajon ezúttal hol kell majd a bugyimat bokámig tolnom? A lajosmizsei járat leghátsó ülésén? A földszinti női toalettben? Esetleg egy üres jegypénztárban bújunk ma el? Félelemmel teli szívvel éreztem, ezek csak óvatos becslések, a valóság ennél jóval durvább meglepetést tartogat. Vettem egy bulvárlapot, leültem, s ahogy kinyitottam az újságot, elszenderedtem, egész éjjel hancúroztam ugyanis egy svéd autómérnökkel, alig láttam a fáradtságtól. Álmomban két angyal voltam. Igen, rögtön kettő. Ez a két angyal, én, egy öreg házban pogácsát evett Lóttal és családjával.
Feldühödött tömeg vette körbe a házat, és az angyalokat követelték. Lót kiment, felajánlotta lányait a két vendég helyett, de azok csak az angyalokat akarták. Azt mondták, ha nem kapják meg őket, majd Lótot erőszakolják meg. Amikor felébredtem, Ignác magasodott felettem. Sudár, vézna, szép budai fiú volt. Megcsókolt, és huncutul mosolyogva valamit a fülembe suttogott. Eszednél legyél, Igi, azt nem lehet, az már több a soknál, tiltakoztam sápadtan. Ez az utolsó szavad?, kérdezte. Hallgattam. Mert ha igen, engem többé nem látsz, keresek egy izgalmas nőt, szavalta Ignác, azzal sarkon is fordult, az üvegajtó úgy nyílt szét előtte, mint Mózes előtt a Vörös-tenger.
– Hát ez szomorú, Gerda, úgy tűnik, ön csak szexuális játékszernek kellett ennek a beteg lelkű fiúnak.
– Köpni-nyelni se tudtam, megpróbáltam a szerelmem után kiabálni, de nem jött ki hang csontszáraz torkomon. Ahogy Ignác eltűnt, a váróterem vörös lángokba öltözött, kénköves és tüzes eső hullott mindenre: az utasokra, a liftre, az újságárusra, a büfékre, a mozgólépcsőre, a padokra. Kifutottam a lángoló teremből, egy üdítőitalautomatához léptem, bedobtam a pénzt, de hiába lökdöstem durván a gépet, az nem adott semmit, csak az érméket nyelte el sorban. Azt hittem, meghaltam. De később kiderült, csak elájultam. A kórházban tértem magamhoz. Két hétig voltam bent, szinte végig aludtam a nyugtatóktól. Aztán jött a pszichoterápia. Az elmegyógyintézet kertjében, a gyönyörű hársak alatt Ignác meglátogatott. Akkor láttam utolszor. Ekkor írta leghíresebb versét, ott a kertben. „Szodomában üresek a kólaautomaták.” Ez volt a címe.
Gerda szemében megcsillant egy könnycsepp, de közben szelíden mosolygott. Megtörölte szemét, majd Karády-szeletet rendelt (titkos recept!) egy pohár szekszárdi Karády-roséval.
– Meséljen még kicsit, hölgyem. Mondjuk, a gyerekkoráról. A házasságáról. Mi lett önnel Ignác után? Úgy érzem, az ön sorsában nem csupán egy vékonyka novella van. A maga élete egy regény. És, teszem azt, további háromszázezerért én ezt a regényt meg is tudnám írni – próbálkoztam ravaszul, talán még jobban is meg tudom fejni az öreglányt.
Csak legyintett.
– Ne vergődjön vele, fiatalember. Nincs értelme. Miután Ignác otthagyott a kertben, én hazamentem a férjemhez, a gyerekekhez. De ez már említésre se méltó. Reggel rutinból keltem fel, és este rutinból feküdtem le a férjem mellé. Rutinból főztem az ebédet vasárnap, és rutinból kérdeztem ki az angol szavakat a lányomtól. És így tovább. Az én életem ez az egy év volt csupán. 1966, amikor belém költözött a fájdalmas gyönyörűség. Az élet csak egy év. Vagy csak egy óra, egy perc, egy pillanat. Egy csók az Úri utcában, egy ölelés a téli ispotály kertjében, vagy egy gyors numera a nagyáruházban, a konzervespolc mögött. A többi rutin, alig emlékszünk rá a végén. Ha nem fáj, nincs is. Ezt írja meg, hogy a fiatalok megtudják, mi az igazság! Micsoda nyálas közhelyek, gondoltam magamban. Az élet csak egy pillanat… Még szerencse, hogy nem kell megírnom –hiszen nem vagyok én író, csak egy szélhámos. Hála istennek.
