Ha volna pénzem, már holnap megalapítanám a Rostás Árpád-díjat.

A cigány vándorasztalosban több a büszkeség, a tartás, az erkölcsi érzék, mint a teljes magyar értelmiségben.

Részéről az arma virumque cano. Nem valószínű, hogy Rostás pontosan átlátja, mit is jelent, hogy visszautasította a Prima Primissima díjat, illetve a jelölést. Nem, nem azért nem látja át, mert buta lenne vagy úgynevezett „egyszerű ember”, hanem azért, mert neki aztán semmi dolga azokkal, akik a díjat osztják. Ha semmi dolga velük, akkor miért fogadna el tőlük pénzt? Egyáltalán: miért akarnak neki adni? Rögtön ötvenezer eurót? Munka nélkül? Nem kóser ez így.

Beneficium accipere libertatem est vendere.

A magyar értelmiségi művelt elméjében szofisztikáltabb erkölcsi rendszer működik, ott ilyen aggályok számára nem marad hely. Ahol ötvenezer euró a tét, ott nem szabad fanyalogni, ott nem teszünk föl kényelmetlen kérdéseket magunknak, például, hogy oké-e bokázni az üzleti elitnek vagy hogy is hívják ezt, szoktak erre egy ógörög eredetű szót is használni, de abból meg csak a per van.

Pedig a társaság egyébként nagy rajongója a klasszikus kultúrának.

Ceterum censeo: már a név is az álolasz instant kávék és nőifehérnemű-kereskedések bénán előkelősködő modorát idézi. A gálák késhegynyi késő brezsnyevizmussal fűszerezett huszerettje a legkényesebb ízlésű Spéter Erzsébet-rajongókat is kielégíti Európa legszínvonalasabb kultúrpalotájában. A palotát – hogy, hogy nem? – történetesen a főadományozó építtette, amiért nem győz neki (számára) elég hálás lenni az adófizetők közössége, háláját pedig szégyellősen, kicsit sután, súlyos forintmilliárdok rendszeres átutalásával mutatja ki.

Crescit amor nummi quantum ipsa pecunia crescit.

Tulajdonképpen ebből kapja díját a magyar értelmiségi is. Hacsak nem entomológus az illető, mert a főadományozó a rovartan művelőit (köztudomásúlag) ki nem állja. A főadományozó nem csupán e díjjal viszonthálálkodik az adófizetőknek, de időről időre megosztogatja kicsiszolt gondolatait, mi több, vízióit az arra szinte érdemtelen plebsszel. Így tanultuk meg, milyen káros következményei vannak, ha egy nemzet entomológusokat képez, ahelyett, hogy mondjuk újabb megaprojekteket rendelne meg az arra érdemes vállalkozóktól. Komoly erkölcsi ítéleteket is hallottunk már a közérdeket semmibe vevő, sőt a közöst fosztogató vállalkozókról (Videant consules ne res publica detrimenti capiat!), a közelgő európai éhínségről, a kínai szakértelemről, és mindig megtudhatjuk azt is, mi lenne az ideális forintárfolyam.

Jó, ezek csak mellékkörülmények, részben külsőségek, részben személyes izék, nem kell ezeknek komoly jelentőséget tulajdonítani, ne kiáltsunk rögtön lupus in fabulát, ha szorít is itt-ott a kölcsönszmoking, hát ötvenezerért kibírja az ember. Pecunia non olet. Egy díj rangját végül is a díjazottak maguk adják, ha pedig azok adják, akkor nincsen semmi baj, ennyi kitűnő tudós és művész között igazán elfér az a néhány pártkatona, futóbolond, kurzuslovag és dörgölőző. Meg nyugdíjas sportoló, persze, mert egy díj kiöregedett sportoló nélkül félkarú óriás. Emlékszik még valaki a Hello, vasárnap aranyérmére? Ugye! Cito pede labitur aetes.

„Az elismerés rangját azonban sosem a hatalom, a hivatalosság adta. Egy díj értékét az elfogultság, a pártosság, az érdemtelenek kitüntetése semmissé tehette, és teszi ma is” – fogalmazgat a maga kissé hagymázas stílusában, egyébként igen sok helyesírási hibával (a magyar értelmiség értékeinek megőrzése közben nem lehet minden részletre figyelni) a díj weboldala.

Rostás Árpád, a zseniális asztalos egyszerűbben fogalmazott. Sapienti sat.