De hát hová menjen ilyenkor az ismert médiaszemélyiség, a „Ki mit tud a másikról?” híres vetélkedő állandó műsorvezetője, sok korábbi elnyomó szeretett társalkodópartnere abban az új szabadságban, amikor kétfelé kell egyszerre szolgálni? Mert, ha legalább más-más időpontban hívnák, de nem, ugyanabban az időben kellene két fontos helyen is helytállnia. Sokat idegeskedett, mert mélyen átélte a mondás igazságát: „Ha egy órád van, akkor mindig tudod, mennyi a pontos idő, de ha kettő, akkor már sohasem.”

Amíg egy párt volt, könnyű volt a dolga. Ilyen helyzetbe sohasem kerülhetett. Mindig mindennek megvolt a rendje, egyik találkozó csak a másik után jöhetett, egy időben semmiképpen. Ott és akkor igenis, rend volt. Nem rohangásztak csak úgy milliószámra a szabadságharcosok. „Akármelyik utcába tévedek, mindenütt az a sok szabad ember. Hogy lehet ezeknek műsort csinálni?” – dohogott gyakorta magában. Annyira elkeserítette az új rendszer, hogy egyszer még szívrohamot is kapott. Az első években sehogy nem találta a helyét az új világban, de aztán egyre többen keresték a szívrohamáról szóló bulvárhír után, és mivel akkor derekasan helytállt, megkapta az első műsorát, majd egy másodikat.

Aztán az új politikai elit is kikérte a tanácsait. Legújabb kori pályájának csúcsa az esti híradó lett. Az Állvány című műsor az egekbe repítette a reputációját. És, most indulni kellett. A kormánypártokat választotta. Végül mindig a kormánypártokat választotta, de aggódott, hogy pár év múlva ez nem üt-e vissza. Sohasem tudta teljesen elfogadni egykori marxizmus-, majd zenbuddhizmus-tanárának bölcsességét, aki a rendszerváltáskor rövid átképzéssel a vallástudományi tanszék docense lett, és sokszor idézte neki: „Csak a jelen van, sem a múlt, sem a jövő nem létezik. Mindig a jelent nézd, mert csak azt láthatod, így ahhoz igazodj.” A jelen pedig: a kormánypártok.

Ők avattak szobrokat, tereket, intézkedtek – ezekről lehetett jól tudósítani. Egyik nap az Elvis Presley tér avatásáról, másik nap a Nagy-Magyarország teréről. Majd szerdán a turulszoborról, csütörtökön arról, hogyan vetette börtönbe nagyon gyorsan a kormány a zsidót verő suhancokat. Volt dolga elég, sokszor már túl sok is volt az ebéd a politikusokkal. Szenvedett. Érezte, hogy csökken a műsor nézettsége, de nem értette, hogy miért. Most is erre gondolt, miközben telefonon az ellenzékieket hívta, és valamilyen mondvacsinált családi ok miatt lemondta az ebédet.

Előkapták a naptárat, gyorsan kerestek valami új időpontot, aztán kölcsönösen hízelegtek egymás előtt, majd letették a telefont. Beszélgetés közben érezte, hogy fölmegy az adrenalinszintje, de a hívás után újra megszállta őt a korábbi szenvtelen egyhangúság. A kormánypárti ebéd jól sikerült. Kicsit leszúrták ugyan két mondat miatt, hogy azt miért úgy, és miért nem amúgy mondta, de végül hagytak neki kiutat, kölcsönösen szükségük volt egymásra, és a kacsasült is finom volt. Az utcára kilépve, teli hassal éppen az autójához igyekezett, amikor megállította régi barátja az újságíróiskolából.

Különböző irányba sodorta őket az élet, barátja most épp az ellenzéki tévét vezette. „Szia, mi van veled?...És, veled?” Elbeszélgettek állva. Mindeközben jöttek a gyalogosok, és minden második barátságosan hátba veregette az egykori iskolatársat. Biztatták, de őt észre sem vették. „Tudod, így van ez. Nézettek vagyunk, bíznak bennünk az emberek. Nem is tudom, hogy mi lesz majd, ha kormányváltás van. Tulajdonképpen üzletileg nem is érdekünk, hogy az legyen.” – nevetett a barát. Este volt. A testőr kint állt az utcán, a család még sehol. A „Ki mit tud a másikról?” egykori műsorvezetője, az Állvány nélkülözhetetlen arca azon az estén újabb szívrohamot kapott. Már nem mehetett többfelé, nem volt választása – csak egy helyre tudott távozni úgy, hogy se jelene, se jövője nem volt, csak múltja, nagyon nehéz.