Kiűzetés a paradicsomból
A poszméhek ökológiai és gazdasági jelentősége vetekszik a házi méhekével, így pusztulásuk beláthatatlan következményekkel járna. Ha holnaptól nem lennének, akkor az élelmiszerárak azonnal az egekbe szöknének, mert kézi erővel kellene végezni a megporzást.
A poszméhek száma a hatvanas évektől kezdve folyamatosan csökken egész Európában, az utóbbi években azonban igen kevés figyelmet szenteltek nekik a tudósok, mert mindenkit a házi méheket világszerte tizedelő rejtélyes kór, a kaptárelhagyás foglalkoztatott. A poszméhek eközben csendesen, de rendületlenül fogyatkoztak szinte észrevétlenül.
Az állomány változásainak követése persze nem egyszerű feladat. A New Scientist szerint az angolok még azzal is próbálkoztak, hogy jó szimatú kutyákat tanítottak be a föld alatti fészkek felkutatására, ez azonban nem volt túl hatékony, így maradt a hagyományos módszer, ami roppant időigényes. Kint kell lenni a terepen, éveken át rendszeresen átfésülni ugyanazokat a területeket, és regisztrálni a megfigyelt példányokat.
A világon összesen 250 poszméh faj létezik, elsősorban a föld északi féltekéjén. A legismertebb a klasszikus narancssárga-fekete csíkos változat, de gyakran találkozhatunk fekete bundájú, potrohuk végén piros foltot viselő poszméhekkel is, melyek kora tavasszal az elsőként nyíló virágokon sertepertélnek. A poszméhek bírják, sőt kedvelik a hűvösebb klímát, mert repülőizmaik intenzív rezgésével sok hőt termelnek. Ez, és mokány alkatuk lehetővé teszi számukra, hogy dacolva az elemekkel hideg, szeles vagy kellemetlenül nyirkos időben is repüljenek.
A poszméhek életmódja eltér a házi méhekétől. A házi méhek együttműködnek a táplálékszerzésben: felderítőik tánccal rajzolják meg a legjobb nektárgyűjtő helyekhez vezető térképet. A poszméhek egyedül dolgoznak, és sokkal kevésbé szaporák, mint háziasított rokonaik. Egy házi méhkasban 10 000-50 000 példány él éveken át, míg a poszméheknél a téli hibernációból ébredő királynő 100-nál kevesebb utódot hoz létre. A poszméhek fészküket gyakran föld alatt készítik, de beköltözhetnek madárodúba, sziklaüregekbe, vagy a felszínen mohából szőnek fészket maguknak.
A vadon élő és mezőgazdasági termelésbe vont növények a világ minden részén igen sokféle megporzási módra, illetve közvetítőre vannak utalva. Minden virágtípushoz más-más rovar, méh, poszméh vagy zengőlégy passzol. Van, amelyet több rovarfaj, és van, amit csak egyetlen élőlény képes termékennyé tenni. A brit kutatók meglepő megállapítása szerint a szigetországban használt legfontosabb termények kétharmadát nem a házi méhek, hanem a vadon élő rovarok porozzák meg.
A paradicsomvirág portokja például olyan, mint egy borsszóró. A házi méh nem fér hozzá a pollenhez, míg a nehezebb testű, erősebb poszméhek, mint a miniatűr vibrátorok, kirázzák és megfürdetik szőrös testüket a virágporban.
Simon Potts, a Readingi Egyetem kutatója kiszámolta, hogy 2009-ben a vadon élő, megporzást végző rovarok 510 millió fonttal, azaz 178 milliárd forinttal járultak hozzá Nagy-Britannia mezőgazdasági eredményéhez. Ez az összeg azoknak a terményeknek az értéke, amelyek léte közvetlenül a vadon élő rovarok munkájától függ. Ha helyettesíteni kéne ezeket emberi munkaerővel, az körülbelül 600 milliárd forintjába kerülne a kormánynak.
Ráadásul a tapasztalatok azt mutatják, hogy a kézi megporzás és minden egyéb helyettesítő módszer – például az üvegházakban alkalmazott rázóasztalok vagy a növényekre egyenként felszerelt minivibrátorok – kevésbé hatékonyak, mint a rovarmegporzás. Délnyugat-Kínában például kézzel kénytelenek végezni a körte- és almafák megporzását, mivel házi és vad méheik szinte teljesen kipusztultak.
Nyugat-Európában a poszméhlárvákat a katicákhoz hasonlóan bedobozolva árulják. Bárki vásárolhat ilyet a kertjébe, de sokkal ésszerűbb lenne arra törekedni, hogy megőrizzük a vadon élő, ingyen dolgozó példányokat.
A poszméhek fogyatkozásáért a rovarölő szerek használata és az intenzív gazdálkodás a felelős. A gazdálkodók már azzal is sokat tehetnének a megmentésükért, ha a földjeik szegélyén meghagynának egy érintetlen sávot, ahol a poszméhek mindig találhatnak virágzó növényeket, melyekből táplálkozhatnak.
A poszméheknek nincsenek nagy táplálékraktáraik, és nem eteti őket édes folyadékkal a méhész, ha megéheznek. Ha napokig nem jutnak élelemhez, vagy több kilométerre kéne elrepülniük a fészektől nektárért, akkor óhatatlanul elpusztulnak.
A mezőgazdasági táblák vadvirágos, gyomos szegélyének meghagyásával Magyarországon is kísérleteznek, Keszthely mellett. Azt vizsgálják, hogy mennyivel több rovar és madárfaj él ezeken a területeken, mint a hagyományos, szegély nélküli táblákon. Az üdvözítő persze az lenne, ha a megporzó rovarokat védő konkrét szabályozások mielőbb beépülnének az európai agrárpolitikába.
25 hazai faj maradt
Magyarország a nyugat-európai országokhoz képest még viszonylag gazdag poszméhfaunával rendelkezik. A biológusok 25 hazai fajról tudnak, míg Anglia egyes területein a korábbi 19 helyett már csak 6 faj található. A Szent István Egyetem Állattani és Ökológiai Tanszékének munkatársai 2004-ben publikáltak egy kutatást, amelyben az ötvenes évektől kezdve tekintették át a hazai folyamatokat. Azóta két poszméhfajunk kihalt, további 7 pedig a fokozottan veszélyeztetett kategóriába került, azaz gyakoriságuk a vizsgált időszakban legalább 80 százalékkal csökkent.