Kitérő

Romlaky Zalán kilenc hónapos szanatóriumi anabázisából 1906 áprilisának közepén tért vissza Budapestre, egészen pontosan Budára, a Szemlőhegyre, a Pusztaszeri út 18. szám alatt álló, nemrégiben épült házba, melynek emeleten lakó sváb gazdatiszt tulajdonosától béreltek a földszintjén három szobát konyhával, cseléd- és fürdőszoba nélkül.

Megérkezésének másnapján Zalán dolgozott pár órát délelőtt, majd leereszkedett a Szépvölgy utczán – így hívták akkor –, a szőlősgazdák földszintes barokk házai mentén. Az újlaki templomnál villamosra szállt, elzötyögött a hídig, átkelt rajta, és belevetette magát Lipótváros és Erzsébetváros vadonába.

Intézett.

Intézett, mert tisztában volt vele, hogy nincsen sok ideje hátra. El akarta addig még intézni a dolgokat. Azokból pedig volt rengeteg. Persze mindenekelőtt írnia kellett; heti két tárcát legalább, a Magyar Színház és a Víg is várt tőle darabot, és belekezdett egy regénybe is. Pénzt akart előteremteni, szerződéseket kötni, előleget begyűjteni, hogy legyen valami tartalék, ha a baj beüt.

Emellett el akarta intézni, hogy legnagyobb fia, Dezső, akiben íróutódját látta, a legjobb iskolába, lehetőleg a Mintagimnáziumba kerüljön; ennek érdekében Kármán Mórt, a korabeli neveléstan atyamesterét kellett fölkeresnie. Organizálta azt is, hogy nyáron elvihesse családját szülőföldjére, Erdélybe, Túrba, ahol anyjának megvolt még a két szép, koromfekete bivalya, akiket ő annyira szeretett.

És el kellett intéznie a lányok ügyét. Ők ugyanis, anyjuk nyomán, zsidóknak minősültek. Ez pedig, vélte Romlaky Zalán, nem előnyös beosztás Magyarországon, és várhatóan a következő évtizedekben sem lesz az. Az elmúlt évben jól megtapasztalhatta, hogy az évtizedek óta sziklaszilárdnak hitt szabadelvűség milyen gyorsan tudja átadni a föllobbanó vak gyűlölségnek helyét. Hogy ha Magyarországon bármi baj támad, akkor a zsidókat előveszik biztosan.

Otthonléte első hetében fölkereste tehát kollégáját, Kampis Jánost, aki darabírás mellett a belügyminisztériumban is szolgált előadóként. Azon a délutánon, sűrűn meg-megpihenve, fulladva, köpködve felkapaszkodott a Pusztaszeri útra, ledűlt egy kicsit, aztán hívatta Gojszit.

– Édes fiam! Most maradj csöndben, és figyelj jól ide – mondta nyugodtan. – Beszéltem Kampissal. Azt mondja, hogy két mód látszik arra, hogy a dolog rendbe jöjjön. Az egyik végleges, a másik csak ideig óráig való halogatásra jó. Mondom mindkettőt, válaszd ki azt, amelyik neked tetszik. Az első szerint elmégy két tanúval Kohn rabbihoz, és bejelented neki az áttérési szándékodat. Pár nappal később újra megteszed ezt.

Ezután Pánczél úr, zuglói pap, a legteljesebb csendben, két tanú jelenlétében a fejedre önt egy kupa vizet. S ezzel rendben van a kislányok dolga is, őket természetesen szintén megkereszteljük azért, de egészen csendben, s ha akarod, senki se tud róla. S azért akár éppen úgy megtarthatod a szombatot, mint ahogy eddig megtartottad. Most következnék a másik eset.

Talán akad pap, aki az én kívánságomra a Böskét megkereszteli. Például a kaposvári pap. Joga nincs hozzá, de viszont semmi törvényes következménye nincs reá nézve ennek a jogtalanságnak. És pedig azért nincs, mert a törvény az ő első keresztelését nem veszi számba. A törvény szerint, akár megtörtént az, akár nem, neki mindegy, Böske az ő keresztelése után is zsidó marad. Ő azonban a keresztelésről bizonyítványt ad, amit én megmutathatok az iskolában, s aminek alapján megkívánhatom, hogy gyermekemnek a református vallást tanítsák.

A zsidó hitközség bakafántoskodásaival szemben is fegyver, mert az áttérési szándék komolyságára nézve nem hagy kétséget. Tehát valószínű az, hogy a zsidó pap vagy tanfelügyelő, vagy nem tudom, micsoda nem erőszakoskodik, hanem elnézi a dolgot. Annál is inkább, mert utolsó argumentumképpen még mindig azt mondhatom, hogy egyáltalában nem adom iskolába a gyermeket. Ezzel azonban éppen csak időt nyerünk arra, hogy te később, évek múlva térj ki. Ami a Bakos-féle magániskolában megy, az már felsőbb, nyilvános iskolában nem lehetséges.

Ott a törvény szerint járnak el, s a törvény szerint Böske zsidó lesz azután is. Ha azonban te halogatni akarod egy s más tekintet miatt a kitérést, az ilyenformán lehetséges. Kérlek szépen, édes fiam, gondold meg a dolgot, s szombaton már légy rendben a választással. Arról komikus volna még beszélni is, hogy én kívánom-e ezt az egész bolondságot. Nekem a keresztyén anyaszentegyház és a másik egyformán nem tetszik. Ebből a zsidóságból csak bajok fakadhatnak. Ettől a lányokat muszáj megkímélni. Ha nem tudod ráhatározni magadat arra, hogy így egyszerre szakíts egy vallással, amiben – bár közönyös vagy – felnőttél, én ezt is meg tudom érteni, és akkor ez a második, ideiglenes rendezkedés kerül sorra…

Gojszi az első megoldást választotta. Romlaky Zalán pár héttel később ágynak esett. Tollat nem vett kezébe többet, nem írta meg darabjait, regényének még kezdeménye is elveszett. Nem találkozott Kármánnal sem, mert az épp beteg volt. Nem vihette el családját Erdélybe, pénzt sem tudott felhajtani, egy árva koronát sem. Nem tudott már elintézni semmit, de semmit –csak ezt az egyet.

Mikor 1906. augusztus 27-én keserves kínok között meghalt, ágyát már csupa zokogó keresztény állta körül. Aztán, alig több mint harminc év múlva, csődöt mondott ez az intézkedése is.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.