Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos a filozófusok elleni eljárás megszüntetésével ismét beleszaladt egy rettenetes pofonba, de csak a mi orcánk pírlik bele, hadd égjen, kit érdekel. Orbán Viktor szerint a Brüsszellel (és csak hogy a későbbiekben teljes legyen a sor: Moszkvával, Pekinggel, Washingtonnal, ó, ki ne felejtsük: Jeruzsálemmel) szemben vívott háborút megnyertük, csak valaminek az ócska látszata az, hogy mintha mégiscsak nekünk kellett volna béketárgyalásokra hívni az ellent. Matolcsy György tündérmesékről beszél, jó éjt, gyerekek, búcsúzik a Füles mára, csak a puha ágyból aztán nehogy kamatlábak rugdossanak ki benneteket. Pintér Sándor szerint sosem látott mértékben nőtt a közbiztonság, ami annyira leképezi a valóságot, hogy egyes derék képviselőink – nem, nemcsak a jobbikosok, hanem valódi, komoly, magukat konzervatívnak valló személyiségek – rögtön a halálbüntetés visszaállításának szükségességét bizonygatják, de ha már a belügyminiszter szóba került, azt se feledjük, hogy szerinte a világ legemberségesebb közmunkaprogramját hajtják végre, bár a benne lévők szerint abban azért mégiscsak van valami végtelenül megalázó, hogy már harminc éve is gépekkel végezték az árokkotrást, most viszont inkább embereket terelnek a szennybe, hogy döglött kutyákat, macskákat szedjenek ki a szaros, hugyos vízből, hadd javítsák a statisztikát, ők legalább dolgoznak. Hoffmann Rózsa úgy érzi, hogy mostantól már semmi nem áll a középosztály gyermekeinek diadalmas felemelkedése útjában, és ebben kivételesen talán igazat is kellene adnunk neki, már ha ugyanazt értenénk középosztályon, amit ő, de ez azért nem annyira valószínű, mert Orbán Viktor tanácsadója, a szegények hazai gyámolítója és szelíd korholója, Hegedűs Zsuzsa szerint szociológiai értelemben olyan, hogy középosztály nincs is, és hát szokásával ellentétben maga a miniszterelnök sem duzzadt a határozottságtól, amikor a közepet akként lőtte be, hogy az olyan, mint a pornográfia, nehéz volna pontosan definiálni, de aki látja, az biztosan tudja, hogy ez az. Tehát ezek szerint a semmivel szeméremsértő módon egymásba kavarodó semmi fonja körbe ezt a fogalmat. Csak hát akkor mégiscsak tisztába kéne tenni előbb-utóbb, hogy kiért és miért is ez a nagy felhajtás, oktatási láz és minden, hiszen Orbán Viktor kormányzása középpontjába mégiscsak a középosztályt állította, ami viszont, miként azt most már biztos és megfellebbezhetetlen forrásból tudjuk, nincsen. Az orbáni valóság tehát annak a középosztálynak az elbűvölésére szolgálna filozófusperekkel, brüsszeli háborúkkal, tündérmesével, munkának álcázott árokkotrással, ami nem létezik, de vigasztalásul legalább fölismerjük, ha látjuk, Orbán legalábbis biztosan fölismeri, már ha találkozik vele, tán meg is ölelgeti barátságosan, és katt innen, katt onnan, készülhet is az udvari fotó, valaki biztosan lesz rajta, ha más nem, Orbán Viktor maga, és mosolyogni fog, valakivel, akit nem láthatunk, mert nincs, kezet fog vagy átöleli, kész mosolyalbum.

Kis segítség az albumhoz, hátha föltűnik a képen valaki más is. Akkor hát, katt innen: láttam a középosztályt én – lágy volt, szőke, másfél kilós kenyérrel a kezében battyogott, másoknak láthatatlanul, szociológiai értelemben legalábbis, ott billegett előttem az óbudai piacon, kis bevásárlókocsit húzva maga után, a legszívesebben belerúgtam volna, hogy menjél már, haladjunk, galambocskám, ezek már nem azok az idők, amikor itt csámboroghatsz előttem, időre kell menni, te meg billegeted magad, óvatosan piszkálgatod a paradicsomot, hogy nem rohadt-e, de ha az olcsóbbikat meglátod, akkor az sem igen zavar, ha már túl puha, lecsóba jó lesz, akár rohadt is lehet kicsit, lesz tévépaprika is, tojást inkább ne, az most drága, lesz zsírszalonna meg rizs, fehér, lágy, szőke kenyér, másfél kiló, három napra elég lesz, galambocskám.

Katt onnan: láttam a középosztályt én, ott ment mellettem valamelyik nap egy budapesti utcán, kissé talán meg is ütött a vállával, nekem jött, no, hát van ilyen, megnéztem, pedig siettem, de rohant ő is, hát hová ily sietős léptekkel, láttam, ahogy a vállához kap, hogy a retikülje ott van-e a helyén, és a keze végigsimít a retikül cipzárján, hogy nem húzódott-e szét, aztán láttam, ahogy egy pillanatra megáll, belenyúl a retikülbe, és ellenőrzi, hogy minden benne van-e, csak akkor hiszi el magának, hogy nincs baj, még megvan, de még azért bele is néz a pénztárcába és zavartan viszaejti, most tényleg nem történt semmi baj, hamarosan beér, ott talán biztonságban lesz a tárcája, ő is, bár ki tudja. Fotó: láttam a középosztályt én, talán csak úgy negyven kiló lehetett, apró volt, szinte eltűnt a három ponton rögzített biztonsági ajtaja mögött, kék frottírköpeny volt rajta, egykoron szebb napokat látott darab, mára kibolyhosodott, láttam, ott állt az ajtaja mögött, a kis kémlelőnyíláson kilesve, hogy vajon ki nyomja ilyen veszettül a csengőt, de előtte az ablakhoz futott, amikor a kis, III. kerületi utcácskában egy kocsi ajtajának csapódását hallotta, mert a szíve mélyén érezte, hogy a gázművektől jönnek, mert elteltek a hónapok, és csak pakolgatta a számlákat egymásra, hol ezt, hol azt előrehozva, mikor melyik látszott halaszthatatlanabbnak, taktikázgatott kicsit, de az ablakból nem látott semmit és senkit, az ajtó kémlelőnyílásához futott hát a csengőszóra, jobb, ha nem nyitja ki, gondolta, láttam a középosztályt én, igen, amint ott kémlel, és láttam a megkönnyebbülését, hogy csak a szomszéd csöngetett valamiért, és a belőle kirobbanó félelemsugártól a köpeny bolyhai hullani kezdtek, és az ablakon beszűrődő fénynyalábban a porszemcséket fölkérték egy könnyű valcerre.

És aztán a kép: láttam a középosztályt én, ott csikorgott a kezében a kréta a táblán, ahogy egyre tehetetlenebbül írta föl a feladatsort, és láttam, ahogy összerezzennek a hangtól a diákok, láttam, ahogy egyre görcsösebben markolja a krétát, és a gyerek születésnapjára gondol, miként lesz most az idén, és különben is, itt a nyári szünet, hogy lesz ez most, mit csináljanak, és még a krétacsonk is kettétört a kezében, az egyik darab a diákok közé pattant, és láttam, hogy nevettek rajta. Filmcsere, láttam a középosztályt én, izgatottan fogta a mobiltelefonját, és arra gondolt, hogy most aztán tényleg, tényleg mi a fészkes fene lesz, honnan vegyen pénzt jogászképzésre, de ha egyszer a kölyök csak erre készült, most mit kezdjen vele, hát mit tegyen, fölhívja anyját, apját, be tudnak-e szállni majd az unoka tandíjába, igaz, nem beszélt velük tíz éve, de most kénytelen őket fölhívni, csak elő kell keresni a számukat valahonnan, talán a fiók mélyiből.

Több fényt, vaku kell, sötétedik: láttam a középosztályt én, sietős léptekkel ment a lépcsőn, lihegve kérdezte a nővért, hogy melyik kórterembe kell most mennie, elrebegett egy köszönömöt, és közben a zsebében szorongatott egy ezrest, és azt mondogatta magában, hogy csak el ne felejtse kifelé menet odaadni ennek a nővérnek, láttam a középosztályt, ahogy ott hevert a belosztályon a kórházi ágyon, szikáran és szőkén, talán ha harmincat nyomott, és láttam mellette a fiút, aki ott állt zavarodottan, kezét a zsebében tartva és ottmarkolva az ezrest, és láttam, ahogy az anyja a fejével int, hogy hajoljon fölé, és amikor a füle a szájához ér, irtózatos erőfeszítéssel megemeli a testét és azt suttogja, hogy „menj el innen”, aztán visszahanyatlik, láttam a középosztályt én, ahogy a fiú előhúzza a kezét a zsebéből és átadja a nővérnek az ezrest, hogy ugyan, vigyázzon már az anyjára, ürítse a bilijét, és közben elpirul, mert a pénz nedves az izzadt tenyerétől.

Adjatok egy másik tekercset, gyűlnek a képek a mosolyalbumba, egyik a másik után, láttam a középosztályt én, lágy volt, szőke, lágy és szőke, apró-pöttöm kis puttólurkókkal, épp vágtak át a parkon, miközben a középosztály csendben káromkodott magában, hogy mi a jó isten nyavalyáját kezdjen most a kölykökkel, mert az apa munka után fut, mert mostanában nemigen akad megrendelés, és még neki is időben el kéne végezni a feladatait, ott a nyakán a határidő, de a nagyszülők bezzeg most sehol nincsenek, ilyenkor aztán mindig kimentik magukat, de otthon a gyerekektől nem lehet dolgozni, ölbe kívánkoznak, lármáznak, mit kezdjen velük, láttam a középosztályt én, ahogy vág át a parkon, és fogalma sincs, mit csináljon, az egyik gyereket rángatta, kis lába, ahogy húzta maga után, csíkot hagyott a gyepen, a másik meg egyfolytában kiabálta, hogy „pisilni kell, mama, pisilni kell, mama, pisilni”, és így, folyamatosan, láttam a középosztályt, ahogy elengedte a kis puttó kezét, aki elesett, a másikat meg elkapta, és hatalmasakat sózott a gömbölyű fenekére, „pisilni kell?, nesze”, és láttam, ahogy az elesett gyerek arca maszatos lesz a könnytől, fölült, s nézte, ahogy a testvérét verik, az a gyerek ült ott könnyezve, akiért Hoffmann Rózsa végigcsinálta ezt az egészet, végigcsinált érte mindent, érte, a középosztály gyermekéért, hogy majd magában hordozza e kor szellemét, s láttam, ahogy a középosztály gyermeke nézi a testvérét ütő anyját, s az arcán a könnycseppekkel fut versenyt az iszony.

És közben Budai Gyula beleszaladt egy újabb pofonba, de a mi orcánk pírlik bele, Orbán Viktor rendszere fölállt közmunkástul, szabadságharcostul, mindenestül, fölállt és a saját mindennapjait éli a középosztály nevében, ami nincs sehol, ellebbent, nem látható, és szociológiai értelemben nyoma sem marad, ha így megy tovább, legfeljebb a hiánya tűnik föl majd egy-egy képen, amelyen Orbán Viktor mosolyog majd mellette barátságosan, magabiztosan, tettre készen.

A középosztály örömei