Daru sok magot elvet ebben az időben, többségük évek múlva kikel, de akkoriban csak elbújnak az idő terméketlen földjében, várnak. Daru nem tudja ezt. Daru én vagyok. És mire Daruból én leszek, már majd minden mag kicsírázik. Tíz év múlva, Vukovárban megállok egy tégláig égett, kormos ház mellett, amit talán akkor lőttek ki, amikor Daru a Bárka mellett Ernővel és Áronnal nézte az eget, és nevettek, mert fiatalok voltak, és nevettek, mert nem értettek semmit, és mert az volt a dolgunk: hogy boldogok legyenek, és nem az, hogy értsék a halált. Tíz év múlva nekem már az a dolgom. Hogy értsem a halált. Nem is értek máshoz, a halálhoz és a szerelemhez konyítok valamennyit, hidegen hagynak a váltók, a hektárok és az amperek. A vukovári házban csonkig égett gerendák, kormos ablakkeretek, a padló helyén gaz. Tíz éve állt úgy a ház a város közepén: megsemmisülve. De a hamuvá lett ablakok vak lyukában ápolt, vörös muskátli csimpaszkodott, a csinos faládákból borult ki a büdös virág, akár egy délnémet kis faluban, ahol kirakat az élet. Megálltunk, nem értettük, nem értem. Daru lettem újra, naiv és értetlen. Daru megkérdezte: ez mi ? Miért muskátliznak fel egy kiégett csonkot a belvárosban? Angolul ment a diskurzus, úriasan barátkoztak a Duna menti népek, mert meg akarták csalni az időt, és mert szeretni akarták magukat. Azt mondta Darunak a vukovári tisztviselő, vállas, enyhén kopasz ember, hogy ez a bolond szerb, és itt mondott egy nevet, vissza akar költözni ide. Kis szünet lett. A németek is odahajoltak, wháát, ez már nekik is érdekes volt. Ő az egyetlen, mondta a vállas ember, aki szerb létére vissza akar ide tántorogni. A németek nem értették, mi a baj, nem hallották Daru kérdését, miért akar visszajönni? , ezt kérdezte szinte mosolyogva a német főszervező (nyurga, jól öltözött). Mert itt született , mondta a horvát, az enyhén kopasz, és ez a hazája. Aztán elindult a kikötő felé, és maga elé beszélt, már horvátul, Daru úgy képzelte azt, hogy de szerb ide vissza nem jöhet. A szerb nem újíthatta fel a házát. És a szerb nem értette meg, hogy nem. Ezért nevelte a csonkban a muskátlikat: ezt jelentették a kormos szájból kibújó szirmok. Daru próbálta visszatartani a sírást, gombóc hízott a torkában, látta önmagát, a tíz évvel ezelőtti Darut, aki a bombázókon viccelődik, hogy csillagok-e vagy fecskék, és ekkor Vukovárban megint én leszek én, akkor minek jöttünk ide békekonferenciázni? , kérdeztem. Aznap többet már nem szólaltam meg.

Ernő, Áron és Daru bölcsészek és fiatalok. Ernő Erzsébetvárosban nőtt fel, alacsony, hízékony roma fiú, Áron vékony, szeppent sármőr, valamelyik rákosi kerületből jön. Darunak az egyszerűen Pest, akkoriban még nem ismeri a külvárost. Daru meg én vagyok: homokhajú, táskás szemű, barkós fiú a Tisza mellől. Ernő, Áron és Daru a Bárkába járnak inni, mert olyan olcsó, hogy még őket, nincstelen bölcsészeket is meglepi, mire elég néhány bélás. Így mondják, bélás, bélás persze már nincs. A Bárka az ifjúsági ház mögött van, akácos, sovány utcában, a sötét ablakok Dankó Pista szobrát tükrözik vissza, a prímás meg is látná magát bennük, ha feléledne egy lőporos pirkadaton. A Bárka termei kétfélék: jobb oldalon nyitott kocsma, baloldalt, a szeparékban ebédelni is lehet. A regula szigorú, aki megkíván egy velős pirítóst, át kell ülnie a szeparéba, a kocsmai teremben nincs koszt. A Bárkában rend van, ahogy sehol máshol az országban, a pincér kisasszonyok, kivágott sarkú, kényelmes talpú, fehér munkavédelmi szandálban teljesítik a napi távot, a pénztárgép tekerős, beragadnak a billentyűk, és csak tekerés után ugranak ki, mikor rögzítve a tétel. A Bárka nem Szegeden van, a Bárka a múltban van, és Ernő, Áron és Daru is a múltban vannak. Bauer Herbert nyomát vélik felfedezni az állomás mellett, délutánonként a legendás szerkesztőt, tanárt, Ilia Miska bácsit hallgatják szájtátva, aki látta is egy káprázatos délután, ahogy a városnak csak azok az utcái léteznek, amelyeket megírtak: Darvasi-, Radnóti-, Zalán-, József Attila-, Temesi-, Bálint Sándor-sorokból létezik Szeged. A többi nincs meg. És a hű Ilia-tanítványok maguk is így akarnak látni: sorokban él a város; a tér igazából Dugonics nehézkes dagonyája

De most nem ezért jöttek ide. A fröccs savanyú, sós, édes és keserű, ez nem olyan jófajta tabletta, mondta Daru, mint a múltkori, és már az első kortytól fájt a feje. Ernő meglepően komolyan Daru szemébe nézett, és azt mondta, én kaptam meg a hollószemű lánytól, amit neked szánt. Daru bólogatott, tudta. Vagyis inkább sejtette, hogy Ernő magáévá tette a hollószemű lányt. Daru vele, a hollószemű lánnyal ment élete első egyetemi házibulijába, mert a lány váratlanul meglátogatta, de a buliban már nem akart vele foglalkozni, mert meglátta Lilit, akibe reménytelenül és végtelen hónapok óta szerelmes volt. Áron meghúzta a fröccsét, türelmetlen lett. Nem akarta, hogy a barátai a buliról beszéljenek, mert ő nem volt ott, és már bánta, hogy valami színházi bemutató kedvéért Pestre utazott. De Ernő nem arról akart beszélni, hogy a hollószemű lány elfelejtett magyarul, hogy úgy tévelygett a szobákban, mint aki keres valamit, de nincsenek szavai rá, hogy megmondja, mit, és talán a szóhoz tartozó kép is elveszett aznap estére a fejéből. Ernő rendelt egy kör rövidet, Áron és Daru le akarták mondani, hármuknál sincs annyi pénz, három Hubertus szívszorítóan sok magyar forint, ám Ernő szerint ehhez, amit mondani fog, erő kell. Mert az a helyzet, hogy a hollószemű lány, miután becsalta őt a fürdőbe, és ott engedelmesen felhajtott a szoknyáját, összeszedett minden értéket a lakásban: büszke apáktól kapott arany gyűrűket, függőket, melyeket még a nagyi hordott, medálokat, melyeket a jól sikerült érettségi jutalmául kapták a bérlemény lakói – és most ezeknek hűlt helyük. Daru csak Ernőt nézte, Ernő higgadtságát csodálta, hogy lehet ilyen szárazon és kegyetlenül vádló. Hogy közölheti tényként, hogy az aranyat, ettől kezdve csak így emlegették az ellopott kincseket, a hollószemű lány vitte volna el. Abban a buliban, mondta Daru, sokan voltak. Daru még azt is mondta, miután megitták a Hubertust, hogy valakit vádolni komoly dolog. Áron az üres feles poharat forgatta és azt ismételgette, baj van, nagy baj van. De se Daru, se Ernő nem vette komolyan, mert Áron mit tudhat erről, olyan sznob volt, hogy inkább Pestre ment egy kabaréba. És ekkor Áron azt mondta, hogy ő éjjel visszajött, a postavonattal, és másnap délelőtt már a nyurga passzázson sétált, és a passzázson, az áruház előtt ott állt, zavartan és csapzottan a hollószemű lány, és Áron nem értette, miért nincsenek a lánynak szavai, de egy idő után úgy tett, mintha természetes lenne, hogy a lány nem fejezi be a mondatokat.

A hollószemű lány ékszerészt keresett. És Áron elvitte. Elvitte a hollószemű lányt ékszerészhez. A lány azt mondta, elege van a múltból, ezek, és ekkor megmutatta az aranyat, a mamája ékszerei, de ő mindet utálja; sok ékszer volt, köves gyűrűk, kövér medálok, feszületek. A hollószemű lány beadta mindet törtaranyként, az eladó háromszor is megkérdezte, hogy ezeket a csinos darabokat, kisasszony, tényleg, törtbe? És a lány úgy akarta, törtbe. Daru rendelt még egy kör Hubertust, most már ő. Ernő a haját turkálta, sok haja volt, és egészen világos, majdnem szőke. Vagy az ujját szopta, vagy a haját turkálta, most a haját turkálta: ő szervezte a bulit, amin meglopták a lányokat a saját albérletükben. Én vittem oda a lányt, mondta Daru. Én meg segítettem eladni az aranyat , mondta Áron. A bűn úgy osont be a Bárkába, mintha ősz lenne, vagy egy laza fokhagymás rántás rakoncátlan illata, három vétlen vétkes várta egymástól a feloldozást, de nem tudták és nem is akarták feloldani a másikat. Tanúskodás jön, feljelentés, bizonyítás, szembesítés; „kérem, írja alá a vallomását”. Miért akart a hollószemű lány tanút?, kérdezte Daru Árontól, és ekkor már tudta, nagy a baj, a lány nem tolvaj, bolond. Az ablakokat újabb hullám rázta meg, a bombázók második raja tartott a lángoló Szerbia felé. Áron azt mondta, szerinte így nem lehet hazudni, a lány tényleg azt hitte, ezek a mamája ékszerei. Daru mondta ki: megrepedt a hollószemű lány szíve. Ernő nem hitt nekik. Ernő nem hitte el, hogy a hollószemű lány megbolondult. És hogy tényleg gyűlölte a nagymamái ékszereit, amin túladott a passzázs egyik levegőtlen ékszerüzletében. Odakint közben némán sikított a levegőtlen ég. Újra és újra felkarcolták a világ fehér bőrét Isten krómozott nyílhegyei.

Vukovár szimbóluma: a víztorony 2002-ben