Sajátosan idétlen aktualitást ennek a könyvnek az a természetellenes erőlködés ad, amellyel Kövér László mindenáron szobrot akar állíttatni a szociáldemokrácia kiemelkedő politikusának. Érthetetlennek mégsem nevezném a Ház elnökének fáradozását: jobb, ha preventíven a jobboldal állít emléket Kéthly Annának, mintha más tenné. Mondjuk, a baloldal. A regnáló hatalomnak politikai oka tehát éppen lehetne e gesztusra, ám erkölcsi alapja nincs, és nem is lesz soha.

Még akkor sem, ha a Horthy-rendszer 1922-től legfiatalabb (1889-ben született) és egyetlen nő tagja – egyike volt annak az öt szocdem képviselőnek, aki még 1939-ben is mandátumot nyert – még az ellenségei elismerését is kivívta. Azzal a mindvégig kíméletlen keménységgel vívott parlamenti harccal, amellyel az ellenforradalmi diktatúra, a keresztény, nemzeti kurzus, a „szegedi gondolat” ellen lépett fel egy nyugati típusú polgári demokrácia visszaállításáért.

Kéthly – már csak személyes tulajdonságai miatt is – a mérsékelt politikával szimpatizált, a radikalizmust és különösen a diktatórikus, terrorba hajló politikát, hatalmi viszonyokat és eszközöket ellenezte.

S miközben elismerte s méltatta Károlyi Mihály szerepét a demokrácia melletti kiállásban, a trónfosztásban, a királyság eltörlésében, 1922 júliusában, mindjárt első parlamenti felszólalásában elhatárolódott a Károlyit követő Tanácsköztársaság Kun Béla-féle diktatúrájától. 1921. március 21-ig mindent vállalunk, utána semmit sem, „már százszor megmondtuk innen, hogy amit a kommün alatt csináltak, ahhoz semmi közünk…”, mondta, mert meggyőződése volt, hogy a bolsevik diktatúra, az orosz út Magyarország számára követhetetlen.

Ez a „kétfrontos”, a bal- és jobboldali diktatúra ellen folytatott harc végigkísérte egész életét. 1941-től a szocdem párt már háború utáni munkatervén dolgoztak, amelynek közvetlen politikai célja: megakadályozza, hogy a várható anarchia az 1919-re jellemző radikális fordulatba torkolljon. 1945 őszén Kéthly még ebben a szellemben demokratikus szocializmusról beszél, arról, hogy „a szocialista célok elérésének nem elengedhetetlen feltétele az osztálydiktatúra”. Nem véletlen, hogy Rákosi Mátyás Kéthlyt már 1945 májusában az SZDP szélsőjobboldali vezetői közé sorolta. Azok közé, akiknek ellenállása dacára a radikális fordulat a két munkáspárt kierőszakolt egyesítése után mégiscsak megtörtént, s Kéthly Rákosi börtönében találta magát.

A fennmaradt levelezés eddig a Gestapo és az ÁVO kezének köszönhetően meglehetősen hézagos, 1956-tól sűrűsödik. Kéthly Nagy Imrével egyetlenegyszer tárgyalt október 30-án: a téma az MSZDP kormányzati szerepvállalása és a párt megalakulása volt. Kéthly csak akkor vállalt miniszteri szerepet, ha az újjáalakult párt képviseletében teheti, tanácsért és segítségért pedig november 1-jén a Szocialista Internacionálé bécsi ülésére utazott.

Ottani előadásában félelmének adott hangot, hogy a Horthy-rendszer restaurálódik, különösen aggasztotta Mindszenty József bekapcsolódása a politikai életbe. Kéthly november 4-én hazaindult, hogy – már mint Nagy Imre kormányának tagja –megszerezze a kormányfő ENSZ-hez szóló hivatalos kinevezési okmányát, mert a Szocialista Internacionálé vezetői azt javasolták neki, utazzon az ENSZ közgyűlésére, s ott tiltakozzon a szovjet beavatkozás ellen.

Sopronig jutott, és élete végéig tartó emigrációba. Levelezése innen tanulságos igazán. Nem adta fel, bár minden erőfeszítése ellenére sem tudta elérni, hogy hivatalosan a Nagy-kormány képviselőjének ismerje el az ENSZ. Gyorsan meg kellett értenie: a régebbi emigráns körök az amerikaiaknak jobban megfelelnek, mint ő, a baloldali, aki nem szándékozott ellenkormányt vagy parlamentesdit játszani, és nem akarta kintről megszabni a magyar belpolitikát. Nem tetszett, mert meggyőződése volt – mint 1958 márciusában írja –, hogy a magyar forradalom „nem óhajtott a felszabadulással se egy encien regime-nek, sem egy más előjelű diktatúrának teret teremteni”.

Az életét a továbbiakban is a magyar ügy melletti küzdelem, az emigráció életének – amely „kitűnő talaj minden szélhámos számára” – belső villongásai kötötték le. 1976. szeptember 7-én hunyt el a belgiumi Blankenbergében, Brüsszelben temették el, hamvait 1990. november elején hozták haza, a Rákoskeresztúri köztemetőbe. A leveleket Strassenreiter Erzsébet gondozta, s írt eléjük monográfiát megelőlegező, több évtizedes kutatómunkát összegező nagyszerű tanulmányt. Kéthly megérdemelne a baloldaltól egy szobrot Budapesten. Sőt, sokkal többet: hogy olvassák.