Reggel már gyanakodva figyeltem, bírja-e a fehér ing a strapát, de megmaradt egyben. A mandzsettagomb is elveszett aznap, a bal csuklómon fityegett az hajtóka. Ahogy kapaszkodtam volna a buszon, a kabátom alól kibuggyant a fehér ing kissé rojtos kézelője. Hajnalban a zoknim miatti aggodalom ébresztett, egyetlen normális fuszekli sincs már a fiókomban. Mindig mást kell gyorsan megvenni, erre nem jut. A nagykabát még jó, azt két éve vettem. Kegyelem, hogy tél van. Hosszú szárú cipőm is fiatal még, bár imádkozni kell érte mindennap, hogy ne törjön ketté a talpa. Hisz mindig rajtam van.

Az egyetlen szép zakóm is felvettem az interjúra, azzal se vallottam szégyent. Viszont fázik a fejem, a meglévő sapkám kész tragédia. Szerencsére esős idő van, elég az esernyő, aminek viszont a küllői néhol átlyukasztották a pettyes vásznat. Visszadugdostam őket és siettem a minisztériumba. A titkárnő arcán nem láttam megvetést. A következő szobában már egy negyven év körüli, szigorú férfi vette fel a személyi adataimat és engedett be az osztályvezetőhöz, aki egy átlagembernek nézett ki. Ötvenéves, kopasz, galambszürke. Akár az öltönye, krokodilbőr lábbelivel. Zavarmentes beszélgetésként indult. Kérte, mondjam el az önéletrajzom. Én elkezdtem és körülbelül három perc után abbahagyatta.

Rendben van, nem vesszük fel dolgozni, de bekerül a nyilvántartásunkba, a legesélyesebbek közé. Majd hívja a hölgy, aki kint van, ha akad hely. És menynyi az esély? Jött ki a számon. Semmi. Ne reménykedjen, akkor minden nagyobb örömként fog megérkezni az életébe. Amikor már a kilincsen volt a kezem, visszaszóltam. Én Istenben bízom, Uram. Erre a férfi felállt és üvöltött. Akkor mi a fenének bízik emberekben? Nem ismeri a Bibliát? Vagy maga is csak vasárnapi keresztény? Majd elnézést kért és leültetett újra. Uram, én is hittem és hiszek is. De ne kérkedjen ezzel, jó? Igen, válaszoltam és eljöttem. Az utcán döbbentem rá, milyen bátor voltam. Semmi eredmény, de legalább jól éreztem magam. Reméltem, hogy Isten is ráért épp idefigyelni.