Ez a regény „szókimondó nyíltsággal számol be a női szexualitás örömteli és fájdalmas pillanatairól” – ahogy az a fülszövegben olvasható –, olyannyira, hogy az gyakorta már a pornográfia hatását kelti. Mégsem gondolom, hogy az Anya kacag ebben a tekintetben hozna bármiféle újdonságot vagy áttörést a kortárs magyar irodalomban. A regénynek sokkal inkább erénye az a kétosztatú szerkezet, amely különös nyelvi distanciát teremt a szövegtest egészére nézve.

A kötet egyrészt dátumokkal ellátott naplóbejegyzésekből, másrészt olyan közbeékelt, lírai szövegbetétekből áll, amelyek leginkább talán prózaversekre emlékeztetnek. A naplójegyzetekből egy, a húszas évei végén járó nő képe bontakozik ki, Viktóriáé, aki a fiatal pesti értelmiségiek szórakoztató, ám olykor dühítően nyomorúságos életét éli. Kocsmák, drogok, alkohol, művészet kívül és belül, egzisztenciális bizonytalanság, kenyérgondok, hadd ne soroljam. És Viktória mindeközben igyekszik megbirkózni azzal, ami ebben a fiktív közegben lényegében csak rá jellemző, vagyis a gyermekkorában szerzett súlyos traumáival.

Viselkedésére, társas kapcsolataira, jószerével egész karakterére árnyékot vet a gyermekkorában elszenvedett súlyos bántalmazások sorozata, az apja által elkövetett szexuális molesztálás emléke, anyja és nővére korai, rejtélyes halála. Nincs mit szépíteni ezen, a naplóregény főszereplője súlyos poszttraumás stressz-szindrómában szenved; tárgykapcsolatai felületesek, időről időre bűntudat gyötri, depressziótól szenved, dühkezelési és kötődési problémái vannak.

A regény a maga eszközeivel kitűnően ábrázolja a betegség összes tünetét, és a főszereplő talán ennek köszönhetően is lesz élő, valóban többdimenziós karakter. Viktóriát lehet szeretni, lehet sajnálni és vitába szállni vele, hiszen egyaránt rokonszenves és ellenszenves figura. Ami sajnos a többi szereplőről nem minden esetben mondható el. A naplójegyzetek lapjain nevek tucatjaival találkozunk, a teljesség igénye nélkül: Andris, Arnold, Kelemen, Kinga, Kitti, Léna, Norbi, Peti stb., akiket bizony olykor hajlamosak vagyunk összekeverni.

Ezek a vázlatosan vagy sehogy sem kidolgozott figurák mintha csak díszletül szolgálnának a főszereplő szenvedéstörténetének leírásához, s ez lényegében fölöslegessé teszi névvel való jelölésüket. Ebből a néváradatból tulajdonképpen egyetlen szereplő emelkedik még ki, Karcsi figurája, aki a regényben hosszú időn át Viktória szeretője. Ő az a férfi, aki elviseli, szereti, támogatja és segíti a főszereplőt, igyekszik támasza lenni a trauma feldolgozásában, ám egy idő után neki is elege lesz a dühkitörésekből, és hirtelen eltűnik a színről.

Az ő karaktere azért is rendkívül izgalmas, mert mindamellett hogy egy szélsőséges, jobboldali lap újságírója, aki a főszereplő szerint borzalmas antiszemita cikkeket ír, a barátai pedig elviselhetetlen, erőszakos és homofób alakok, akik rosszul értelmezett maszkulinitásuk okán önmagukon kívül mindenkit alacsonyabb rendűnek tekintenek, nos, Karcsi mindemellett is képes rokonszenves és vonzó karakter lenni az olvasó számára. Ami pedig azt jelenti, hogy a szerző nagyon is képes többdimenziós figurákat alkotni, ha éppen arra van szüksége.

A regényben megjelenő történetet egyébként úgy lehetne a legpontosabban jellemezni, hogy a főszereplő újabb és újabb köröket ír le. Szerelmes lesz, szenved, kétségbeesik, leissza magát, bedrogozik, vad és féktelen szexuális aktusokba menekül, végül csalódik, bűntudata lesz, aztán kezdődik minden elölről. És ez a körforgás gyaníthatóan a regény végeztével sem zárul, az olvasó a sok nyomasztó esemény után valahogy képtelen elengedni a regény főszereplőjét. Óhatatlanul tovább aggódik érte, mint aki sejti, hogy ennek a folyamatosan megújuló kínnak legfeljebb a halál vethetne véget.

Ami a korábban említett lírai szövegbetéteket illeti: az a határozott érzésem, hogy ezek az igazán fontos és előremutató elemek. Ezek a fragmentumok sokkal erősebbek ugyanis, és egyúttal összehasonlíthatatlanul jelentősebb nyelvi teljesítményt képviselnek a regény egészére vetítve, mint a fiktív naplójegyzetek. Míg utóbbiakban bőven akadnak rossz, sőt olykor értelemzavaró mondatszerkezetek, addig a közbeékelt szövegbetétek költői pontossággal szerkesztettek, finom és árnyalt képekkel ábrázolják az ábrázolhatatlant.

Látszólag ugyan egy kislány nyelvén rögzítik a traumatikus gyermekkor hátborzongatóan brutális világát, mintegy összekapcsolva ezt a vágyott idill képeivel, ha azonban közelebbről figyelünk, előbb-utóbb rájövünk, hogy szó sincs itt gyermeknyelvről. Sokkal inkább a gyermeki gondolkodás olyasfajta rekonstrukciójáról, amely tértől és időtől, nyelvi kompetenciáktól és társadalmi és egyéb tényezőktől függetlenül is érvényes, és megrázó módon tárja fel egy traumáktól szenvedő kislány végsőkig intim tapasztalatait. Czapáry Veronika, az első kötetes írónő ezekben a szövegbetétekben mutatja fel meggyőző írói érzékenységét. Azt, amely méltóvá teszi a folytatásra.