Üzen az álvilág
Két évvel a Fidesz második kormányra kerülése után immár nem az a kérdés, hogy a történelmi méretű diadal még hány cikluson át tartja őket hatalmon, hanem az, hogy „csak” az önmagát túlnyert kormánypártot temeti maga alá az egyre látványosabb kudarc, vagy az ország is az összeomló behemót romjai alatt reked – erre pedig valószínűleg a legpesszimistábbak sem számítottak.
A tábor talán nem érti, hogyan beszélhetünk kudarcról, amikor a kormány(többség) stabil, van új alaptörvény, és zakatol a törvénygyár. De ha azt a kérdést tennénk fel, hogy mennyit végeztek el abból a munkából, amelyre szegődtek, nagyon nehéz lenne optimista (és tényekkel alátámasztott) választ adni. A helyzet ugyanis az, hogy pontosan tudták, mi lenne a dolguk: a precíz felsorolásért elég felütni A nemzeti ügyek programját, vagyis a választási programot.
Kristálytiszta látlelet, benne az ország összes bajával (a gazdasági részérdekeket szolgáló politikától az esztelen fogyókúrára fogott egészségügyig és oktatásig, az önmagát minden kötelezettség alól felmentő hatalomtól a mértéktelen és követhetetlenül változékony szabályozási és adódzsungelig) és a kívánatos megoldásokkal. És egyetlenegy sincs (tényleg, tessék bátran beleolvasni!) a korrekt módon definiált hiányosságok között, amelyet mára orvosoltak volna – vagy amely legalább közelebb került volna a megoldáshoz.
Nem szorult vissza a korrupció, nem kapta vissza a tekintélyét a jogállam, nincs több munkahely, nem állt helyre az ország hitelessége, nincs nagyobb biztonságban a termőföld, nem születik több gyerek, nem lettünk vonzóbbak a saját fiatal értelmiségünk számára – a nemeket hosszan sorolhatnánk még, csak az igenekkel vagyunk bajban.
A Fidesz rengeteg feladványt abszolvált az elmúlt két évben – az alkotmányos kereteket újrarendezte, a határon túli honfitársaink szavazati jogát megteremtette, a közigazgatást, a médiát és az igazságszolgáltatást „kézhez igazította” –, csakhogy ezeket egészen 2010 áprilisáig senki nem azonosította az ország legsürgetőbb problémáiként (még maga a Fidesz sem). Vagyis a valódi és valóban sürgős problémakezelés helyett felépült egy álvilág, amelyben a kormány sorra arathatja a győzelmeket – anélkül azonban, hogy attól a valóság jottányit is elfogadhatóbbá válna.
Gondolhatjuk akár szimbolikusnak is, hogy Márai – az első Orbán-kormány irodalmi ikonja – gyertyái helyett most Nyirő hamvai „fényeskednek”. Márai tökéletesen kompatibilis volt a „polgári Magyarországgal” (ez volt az 1998-as győzelem hívószava), de száz százalékig inkonzisztens a „csak a Fidesz” világával. Erről a világról ő már az 1945-ös Napló megírásakor is tudta, hogy nem működik.
Márai szerint: Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert „keresztény magyar úriember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „keresztény magyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidó birtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.
Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen. Talán megalkuszik fogvicsorgatva, s mert önző és gyáva: bizonyára hajlong majd az új rend előtt, de szíve mélyén visszasírja a „jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül. Ez a fajta soha nem változik meg, de amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.
Ez eddig Márai volt tehát, de alig-alig kell egy-két szót, fogalmat behelyettesíteni (a zsidó vagyont például állami földbérletre) ahhoz, hogy a mára ismerjünk: igen, a polgári Magyarország csak egy tétova kísérlet volt, ami elbukott – most megint a „jobboldali, keresztény, nemzeti” Magyarország felé tartunk, és ilyenkor ott elöl a zászlón (ha továbbra is csak egy van) valóban rosszul festene Márai neve (de valószínűleg még Tamási Ároné is).
Az „elmúltkétév” jobboldalisága hasonlóan zsákutcás és kilátástalan, mint az „elmúltnyolcév” baloldalisága volt. Ugyanaz hiányzik mindkettőből: az okosan feltett kérdésekre adott valódi válasz, vagyis az igazság. Emlékezzünk csak vissza: amikor 2002-ben visszajött az MSZP, mit mondott az egyszerű választó: „legalább a gazdaság rendben lesz”. Tudtuk, hogy lesznek korrupt politikusok. Sejtettük, hogy felbukkannak majd udvari autópálya-építők. Nyilvánvaló volt, hogy nem a nemzetpolitika lesz az erősségük. De azért Medgyessytől (aki korábbi kormányokban viszonylag biztos kézzel irányította a pénzügyeket) a nem ideológiafüggő többség joggal várta el, hogy a boldog békeidőket (?) idéző ökonómiai kompetenciát mutasson.
És – szintén azok (vagyis a többség) körében, akiknek nem kétpólusú a világképük – ugyanez a prekoncepció élt a második Orbánkormánnyal kapcsolatban is: több lesz a kereszt és a körmenet, továbbra sem illik majd megkérdezni, hogy mennyibe került a bejgli, Simicska Lajos sem fog koldusbotra jutni, és még a gyepmester is „nemzeti” lesz – de a gazdaság nem fog fejre állni.
Mitől van vajon, hogy a visszatérő Orbán – ugyanúgy, mint a szocialistákkal a Horn után újrázó Medgyessy–Gyurcsány duó – még a közvetlen előkép nyomán megfogalmazott minimális elvárásokat sem tudja teljesíteni? Miért kell egy karizmatikus, tehetséges és példátlanul masszív parlamenti többséggel bíró, átmenetileg szinte omnipotens politikusnak a jövő megformálása helyett a múlt kísérteteivel bajlódnia? Miért törvényszerű, hogy a második kísérlet mindig elbukik?
A megfejtés a hátország – de nem a szimbolikus, hanem a láthatatlanul is létező. Az igazi álvilág, amit a Fidesz szorgalmasan épített 1998 és 2002 között, és aminek a pallérozásával nem hagyott fel a legsanyarúbb időkben, 2002 és 2010 között sem. 1998 előtt ez a – döntően gazdasági, kisebb részben egyházi, egyetemi, közéleti, média – hátország gyakorlatilag nem létezett. Az üzenetrögzítős pártnak csúfolt Fidesz némi túlzással úgy érkezett a hatalomba, mintha most hirtelen az LMP kerülne kormányra.
Emiatt azután a(z akkor még valóban) fiatal, senkinek sem lekötelezett demokraták az első időkben egyszerűen csak kormányoztak, és igyekeztek minél többet megvalósítani a programjukból. Az ország érdekeit csak a saját politikai érdekeiknek kellett alárendelniük – ezt hívják a politikában józan kompromisszumnak. De a kiépülő hátország úgy 2001-re nagyjából felfalta a józanságot: megjelent egy harmadik érdek is a színen, és erősebbnek bizonyult a másik kettőnél. 2010-ben pedig ez a bizonyos harmadik érdek (a gazdasági holdudvar, az inkubátorból kihízott fideszes oligarchia, meg a többi jótevő) került kormányra, és nemhogy az országra, de a jobboldal nyilvánvaló politikai érdekeire sincs tekintettel.
A jobboldalnak nem jó (mert a nyilvánosság előtt megvédhetetlen), hogy minden közbeszerzési pályázaton a Közgép nyer, ahol egyáltalán elindul. A jobboldal érdekeit nem szolgálja, ha egy fél megye állami földjeit Tállai András barátai és üzlettársai kapják. A jobboldal érdekeit kifejezetten az szolgálná, ha „nem mi nyernénk a legtöbbet” (de azért persze nyernénk, jócskán). A jobboldal (és valószínűleg az ország is) bele fog rokkanni, ha Ángyán József és Bencsik János szakmai programja helyett Nyerges Zsoltét kell megvalósítani. Az új földosztás helyett Dörner Új Színháza még vigaszdíjnak is nagyon karcsú.
De – ellentétben 1998-cal – 2012-ben nincs más választás: a polgári Magyarország ezúttal nincs az étlapon. (Mint ahogy nem volt az étlapon 2002-ben sem, és a dolog egyáltalán nem azon múlott, hogy ki nyert végül. Sőt, a mindkét fél által beígért „jóléti rendszerváltás” is csak csali volt: előétel ahhoz a kőleveshez, amit azóta is szürcsölünk. 2002-ben nem is egy, hanem két – egymással azért jelentős átfedésben lévő – oligarchia állt készen a közpénzek felszívására, mi pedig leginkább csak arról dönthettünk, hogy milyen sorrendben járulhatnak a kasszához.)
Mondhatnánk, hogy az átlátható pártfinanszírozási és közbeszerzési szabályozás elszabotálásával Orbán Viktor saját magát ítélte látványos bukásra, de ez sem ilyen egyszerű: valószínűleg akkor sem lett volna esélye előhozakodni ilyesmivel, ha komolyan akarja (hogy Gyurcsány meddig jutott vele, azt láttuk: akkor bukfencezett fel először, és nem csak ellenzéki lábakon). A politika sokkal befektetés igényesebb üzlet, mint mondjuk az energiaipar (igaz, a profitja is nagyobb), és végső soron itt is a finanszírozók döntik el, hogy melyik projektben van fantázia.
Emiatt azután a modernizáció apró lépései, az úgynevezett reformok és a távlati diadal helyett Orbánnak a hátralévő két évre marad az álvilág. Itt is igazi csaták folynak, csak éppen (az ország szemszögéből) tét nélkül: egyik győzelemmel sem jutunk előbbre. Konkrétabban: ő dönt, hogy Szőcs vagy L. Simon, de Németh Lászlónéra már csak bólinthat. A kormánykerék továbbra is a hátország kezében lesz, és kompromisszumokra a jövőben sem számíthatunk: minden erőforrás, amire nem a Fidesz Zrt. teszi rá a kezét, a potenciális ellenséget gyarapítja – vagyis vállalhatatlan kockázatot jelent. Most nem a legtöbbet kell nyerni, hanem mindent.
Konszolidációra, kiegyezésre nincs mód: hogy ismét az ország (és ne csak a Fidesz) számítson, arra legközelebb talán akkor lesz lehetőség, ha megint egy hátország nélküli csapat jön. Vagy – ahogy a dolgok most állnak – akkor sem.
