„Nézd csak, minden milyen gyorsan feledésbe megy, tekintsd a mindkét irányban végtelen idő feneketlen mélységét, a hír visszhangjának hiábavalóságát, a téged látszólag magasztalók állhatatlanságát, kritikátlanságát, s végül, hogy milyen szűk a tér, melyre hírneved korlátozódik. Mert az egész föld csak egy pontja a mindenségnek, s annak is micsoda kis zuga a te lakhelyed. S itt is hányan, micsoda emberek dicsőítenek téged? Szánd hát végre rá magad, hogy visszavonulj a saját kis területedre. Mindenekelőtt: ne kapkodj ide-oda, ne erőlködj, hanem szabad lélekkel, mint férfi, mint ember, mint polgár, mint halandó lény tekintsd a világ dolgait.”

Marcus Aureliust idézhette fel magában Matolcsy György, majd körbetekintett.

Richard Questre, a CNN riporterére emelte tekintetét, láthatatlanul nyelt még egyet, és kimondta: „A válságnak vége.” Innentől már könnyebben ment: „A magyar tündérmese, avagy a magyar példa egy éven belül sikeres lesz.” S akkor aki hallotta és értette, az nagyon lassan vett egy mély levegőt.

Nem fújta ki egy darabig. Bent tartotta, felemelte a fejét, körbenézett, a falakra bámult, s arra gondolt, hogy ugye, akkor megcsináltuk.

A többiekre nézett, értik-e.

Hogy megcsináltuk. Már nem kell tartanom attól, hogy a terem végén megjelenik a művezető, és a vállamra teszi a kezét, vagy ami még rosszabb, mindegyikünk vállára teszi a kezét, és a kapukra lakat kerül. Nem, ezt mi most megcsináltuk.

És tényleg vége!