„Ki szereti jobban a népet?”
A peloponnészoszi háborúban időszámításunk előtt 425-ben Sphaktéria szigete (ma Sfaktiria) harci események színtere volt. Athén népe ekkorra jórészt már belefáradt a háborúba. De amikor a Peloponnészosz délnyugati csücskén, az említett térségben sikerült a spártaiakat megszorítaniuk, Athénban nagy vita támadt. Az athéni nép egyik része tárgyalni akart a spártaiakkal, a másik meg inkább kardélre hányta volna őket.
Az utóbbi, harcias álláspontot igen erőteljesen egy Kleón nevű szónok hangoztatta, aki már régebben is jeleskedett abban, hogy a háború folytatásáért befolyásolja a nép véleményét. Sok beszéd hangzott el. A nép meg hol ide, hol oda állt, mígnem az egyik, egyébként fegyverszünetet ajánló, békésebb szónok azt találta javasolni, hogy ha Kleón oly gyors, megsemmisítő győzelemre számít Sphaktérián, akkor vezesse ő a csapatokat. A történet szerint Kleón ettől meghökkent, de nem volt mit tennie, az általa feltüzelt nép üdvrivalgása közepette elvállalta a feladatot. S lőn! Sphaktérián az athéniak győzedelmeskedtek, s egy időre Kleónnak állt a világ.
Kleón az első, a történelemben így megnevezett demagóg. Legalábbis a fennmaradt írások szerint Arisztophanész vele kapcsolatban használta először ezt a szót – máig az indulatok felkorbácsolására rafinált retorikai alakzatokat alkalmazó, mértékvesztett politikus minősítésére. Arisztophanész nem szívelte a harciaskodást, s igencsak háborúellenes volt, mint erről nem egy műve tanúskodik, így a demagóg Kleón is nagyon a bögyében volt.
Kleón harcra buzdító szónoklatait mindig inkább a piactérre gyűlt nép előítéleteire, félelmeire, hiúságaira alapozta, mintsem a józan észre. Rabszolgákkal dolgoztató bőrgyáros volt, de beszédeikor bőrcserző kötényt kötött, hogy egyszerű mesterembernek lássék, így törekedett arra, hogy ne csak népbarátnak, hanem a nép részének tessék. A háború nagy történetírója, Thuküdidész sok rondaságot megírt Kleónról, de a személyéből, a demagógia kártékony példájaként Arisztophanész formált felejthetetlen mintát. „Kleón, a nagyszájú bőrgyáros hatalmába kerítette gazdáját, az együgyű öreget: Démoszt, a népet” – összegezte Németh László. Néhány évvel ezelőtt Szilágyi Ákos ebben a rovatban írt a Lovagokról, erről az arisztophanészi komédiáról s az akkori hazai politikáról. De a demagógia kártékonyságát nem lehet eléggé ismételni. A nép szája íze szerint beszélő demagógok hízelegnek a népnek, bizonygatják, nemcsak képviselik, de ők szeretik igazán a népet. Ez a nagy komédia tárgya, s ezt a szólamos népbarátságot fejezte ki a Lovagokat fordító Arany János is a „galambom, Démikém” fordulattal, vagyis a demosz, a nép szó hízelgő becézésével.
Hiába a klasszikus fordítás, a jelek szerint nem lettünk okosabbak, de a nálunk okosabbak legalább figyelmeztetnek: figyeljünk. Nemrégiben esett meg, hogy a Fidesz-párti miniszterelnök így válaszolt egy jobbikos képviselő kérdésére: „Négyszemközt azt mondanám önnek, hogy teljes mértékben egyetértek azzal a véleménnyel, amit elmondott, de ezt nem tehetem meg a nyilvánosság előtt, ezért most nem teszem.” Mondta mindezt a legszélesebb nyilvánosság előtt. Ezt a retorikai alakzatot akárha tanítani kellene.
Egyszerre mondja is meg nem is azt, amivel a jobbikos képviselő szavain át a „népnek” hízeleg. Mert mit is kérdezett a képviselő? „Miniszterelnök úr! Milyen üzenete van annak, ha egy világklasszis sportoló gyilkosainak ítéletét egy bíró 12 évvel mérsékeli?” Az elhangzottak szerint a miniszterelnök egyetértett a képviselő kérdésbe bújtatott véleményével. Lett ugyanis egy jogérvényű bírósági ítélet, amely enyhítve módosította az elsőfokú döntést – minden jel szerint a befolyásolt közhangulat ellenére. Ha nem egy világklasszis az áldozat – kérdezhetnénk –, hanem mondjuk egy péklegény, akkor nem volna semmi baj?
De minderről pró és kontra részletesen nyilatkoztak már jogértők, s persze nem az egyébként szörnyű eset konkrétsága, amiről itt most beszélünk – hanem azok a fránya retorikai alakzatok. Azért vélem erről a nyilvánosan megesett rövid kérdés-felelekről, hogy kárt okozó demagógia, mert ez – miként az igazságügyi miniszter ezt követő, hamari „javaslata” – nemcsak a bíróságra ható politikai nyomásgyakorlás, hanem a tömegindulat fűtése is legerősebb politikai pozícióból. Hízelgés a megtorlást áhítozók tetszésének elnyeréséért. Jó, hogy a jogerős ítéletet még nem lehet halálosra változtatni.
Amikor azonban Arisztophanész vígjátékát bemutatták, Kleónt már olyannyira nem szívelte a nép, hogy nem akadt színész, aki szerepét vállalta volna, s ezt a szerző volt kénytelen eljátszani – emlegetik az irodalomtörténetekben. Kifigurázták kérlelhetetlenül a demagógiát – de az velünk maradt, s meg is jelenik, ha körülményeinkből éppen futja még valamennyi a demokráciára. Diktatórikus, önkényuralmi állapotokban a politikusok mintha nem éreznék szükségét a demagógiának, de annál inkább, amikor valamiféle demokrácia van – amikor a néphangulat s nyomában a szavazás jelentősége még számottevő. Szóval mindig lehet még rosszabb is, amikor már befolyásolni sem kell a nép többségének a véleményét, mert az már nem számít semmit.
Néha persze akár jó célok is mozgatják a népbarát demagógot, s így aztán felettébb nehéz a helyzet, hisz a demokrácia és a demagógia között sokszor csak hajszálnyi a határ. Nem könnyű észrevenni, de sok bajt okoz, ha erre nem vagyunk képesek. Manapság, amikor a klasszikus retorika mint tantárgy helyett a kommunikáció tudománya dívik, kommunikátorok hada képeztetik ki a politikai portéka becsomagolására és eladására. De az alaphelyzet mintha időtlen idők óta változatlan lenne. A demagóg mindig tudja, hogy amit mond, az nem igazán helyénvaló, és akiknek meg mondja, azok szellemi képességeiről nincs nagy véleménnyel.
A politikai konfliktusok – már ha demokrácia van – sokszor rákényszerítik a versengő ellenfeleket, hogy az érdekképviseleten túl népszeretetből is bizonyítsanak a szavazatokért való versengésben. Innen, s ezért többek között a demokrácia arisztokratikus lenézése. Holott korántsem kötelező egy demokráciában demagógnak lenni, hanem csak hiba. S noha a demagógia szó helyett ma inkább a populizmust halljuk gyakrabban – de egyre megy. A nép „izmusként” is csak a fals, félrevezető népszeretet tárgya.
