Bilincs
Egy fiatal férfi épp beszállni készül, vagy épp akkor száll ki. Rákiáltok, nehogy elmenjen. Látom, ért magyarul. Igaz, ha nem értené a szavakat, a hangerőből és a mutogatásból rájönne, mit akarok tőle. Szedje le a kerékbilincset. Már megszokhatta volna, hogy így rátámadnak, ennek ellenére elbizonytalanodik. Ami olaj a tüzemre. Húsz év körüli fi ú, barna, hátrafésült, lakkozott haj, a lakk keménységét is áttörő hullámokkal. Ahogy a haját, úgy az arcvonásait is a szigorhoz szoktatja. Bár az elbizonytalanodást tulajdonképpen csak a szemében látom, nem az arcán. Azon a szigor lakkja. Nem ő rakta fel, ő csak leszedi, az pedig hetven lej.
Hogyhogy hetven lej? Az a kérdés, miért rakták fel.
Nem ő rakta fel, ő csak leszedi. Ha fizetek.
Akkor szóljon a főnökeinek, szóljon, de azonnal. Mi egy irodalmi karavánon veszünk részt, minket a kulturális központ hívott ide, mi másképp nem jöttünk volna, mi vendégek vagyunk. Két nappal ezelőtt itt olvastunk fel, itt, Csíkszeredában, tegnap egy másik Hargita megyei városban, most pedig indulunk tovább. Olyan nincs, hogy valakit meghívok, és akkor kerékbilincset rakok az autójára. Ez nem vendégmarasztalás. Ahhoz ez túl erőszakos.
Mintha azt várná, hogy meséljek bővebben is a felolvasásról. Bólogatni kezd, szinte készségesen. Talán szívesen elment volna arra az estre. Csak később derül ki, mindez játék. Azt játssza, hogy semmihez semmi köze.
Közben ott vannak a társaim, akikkel közösen turnézunk. Egy erdélyi, aki évek óta Pesten él, és néhány pillanattal ezelőtt, félig-meddig titkos elhatározásának köszönhetően, még vidám, bizakodó volt a hangulata. Később megtudom azt is, miféle döntést dédelgetett magában. Az éjjel arra jutott, hogy lemond a dohányzásról, illetve hogy ezentúl a reggeleket nem cigarettával kezdi. Hanem azzal, hogy kimegy a Margitszigetre kocogni. Utána kevésbé fogja a cigarettát kívánni. Egyáltalán nem fogja, egyre sem gyújt rá. Ez a fogadalom látszott most összeomlani. Mármint a fogadalomhoz szükséges kiegyensúlyozottság.
Másik két társunk budapesti. Mellettem parkolnak, azaz kicsit távolabb, közvetlenül a parkolócég autója mellett. A könyveket rendezgetik a csomagtartóban, számolgatják, mennyi maradt utolsó állomásunk előtt. Bizakodóak ők is. Szépen fogytak a könyvek, alig pár darab maradt. Vannak még olvasók. Az egyikük azzal lép hozzánk, hogy javasolja, dobjuk össze a büntetést, négyen vagyunk, nem olyan nagy az összeg.
Zaklatottságom ideges burkán nem jut át az ajánlata. Valahogy nem érzem meg a bajtársiasságot. Mert az most nem megoldás. Igazságtalanság ért engem, vagyis ha már bajtársiasság, akkor minket, amit legitimálna a büntetés kifizetése. Előszedi a pénzt, benyújtja elénk, a parkingos fiú ismét nyeregben érzi magát: egészen pontosan nem is hetven, hanem csak hatvanynyolc lej, mondja.
Nem, ez nem megoldás, hadakozom tovább. Közben a pestiek kocsija felé pillantok. Közelebb is lépek kicsit. Megnézem egyik oldalát, majd a másikat. Látom, nincs bilincs a keréken. Egyiken sem.
A tieteket nem bilincselték le?, kérdem a pestieket.
Nem.
Hogyhogy nem?
Kérdem a lakkos fiútól, miért nincs lebilincselve a mellettem álló autó. Ugyanakkor érkezett, ugyanúgy cédulátlanul. Miért pont az én autómat? És ha az enyémet igen, az ő kereküket miért nem?
A fiú barna szemében ismét zavar. A bilincsfelrakóra hivatkozik, aki nincs itt. Talán nem is létezik? Ennek metafizikáján nem ironizálok. Újabb igazságtalanságra leltem, verem a vasat. A vasamat.
Engem, akinek a rendszáma Szatmár megyei, vagyis román, engem megbilincselnek, a magyarországi rendszámú autót pedig nem? Ez diszkrimináció!, kiáltom dühösen. Mi ez, ha nem diszkrimináció?
Összerezzen. Sőt mintha megijedt volna. Fél. Tanácstalanul nézelődik, mint aki kiutat keres.
És ekkor megjelenik negyedik társunk, a magyar rendszám tulajdonosa. Ő volt az, aki este, rámenősen, mint Bruce Willis, rábeszélte a Pesten élő erdélyit, hogy szokjon le a cigarettáról. Nincs olyan, hogy nincs baj, amíg le tudsz szokni, mondta neki, mert nem fogsz tudni leszokni, vagyis duplán baj van. Jön tehát, kezében parkolócédulát tart, és közli, hogy valaki odatűzte a szélvédőre. 11:19 óráig parkolhat. Vagyis még 19 percet.
Most én hallgatok el. Mint aki belepottyan egy folyóba, és nem tehet semmit a sodrás ellen. Személytelenné válik, mint a többi sodralék. Már nem érvényes iménti vádam. Nem diszkriminált senkit a parkolócég. Vagy amennyiben igen, akkor ezt törvényesített, pozitív diszkriminációnak nevezik.
Ha viszont nem a cég művelte, akkor egy csíkszeredai, egyszerű lakos. Aki észrevette, hogy itt áll egy magyar rendszámú, cédula nélküli autó, és hogy megvédje a lakattól, fi gyelmes és tapintatos vendéglátóként befizette egy parkolásra. Az ujjaira kunkorodó ajándék cédulával a kezében, zavartan áll a kolléga. Nem tudja igazán átélni az ajándékozottság állapotát. Érzi a sutaságát. Miért lett ő az ajándékozott, miközben mellette én kárt szenvedtem? Ezt még akkor sem lehetne teljes nyugalommal elfogadni, ha arra gondolna, hogy ő annyira ismert író, hogy még az autóját is felismerik, és megmentik a bilincstől, míg engem, az irodalom antidemokráciájának előkelő kívülállóságában, engem nem óvnak láthatatlan hódolók.
A lakkos fiú addig tekergeti a nyakát, míg megjelenik munkatársa, ugyanolyan szerelésben, ugyanolyan lakkozott hajjal. Kezében jegyzettömb, onnan olvas le valamit, és mondja messziről, hogy hetven lej. Hatvannyolc vagy hetven?, kérdez vissza a másik pesti kolléga, hivatalában pontos szerkesztő, kezében a felajánlott hozzájárulást lobogtatva.
Felbukkannak a meghívóink, ők kísérnek Szebenbe, utolsó fellépésünkre. Ketten vannak, az igazgatónő és a program felelőse. A helyzetet gyorsan meg kell oldani, tehát fi zetni fogunk, gondolkozik hangosan az igazgatónő. Nem tudom eldönteni, arcára zavar vagy ingerültség telepszik. A piros kerékbilincs látványa nyilván nyomasztja. Csúnya tárgy. Vas és piros. Vér a vason, túl férfias. Neki a férfivilágban kell mindig megoldást találnia. Tudom róla valahonnan, hogy ha teheti, ha tennie kell, hivatala egyik szobájában a férjek erőszakossága elől menekülő asszonyoknak nyújt pár napos szükségmenedéket. Legalább annyira titkolni kell az ilyesmit, mint az otthon szülést. A hetven lejt sem számolhatják el kerékbilincsfeloldás gyanánt, ezért a saját zsebéből kell fi zetnie. Ez is eszébe juthat. A programfelelős, fiatal lány, elpirul. Nem figyelt arra, hogy fizetőparkolóba irányított minket. Ami egyébként, ha bizonyos irányból érkezik az autós, nem derül ki. Mármint a tilalom. Másrészt az sincs feltüntetve sehol, hogy akinek nincs parkolójegye, azt megbilincselik.
Mondom nekik, hogy a magyar autó nem kapott bilincset. Ez a legfelháborítóbb… Ettől rögtön felderülnek. Valamilyen régi emléket idézhet bennük. Eltűnik arcukról a feszültség. És kifizetik a bilincslevételt.
Aztán három autóval elindulunk Szeben felé. Meleg van. Egy lent felejtett sorompónál fél órát várakozunk. A mellettem utazó szótlanul cigarettázik. Azt dohogom neki, hogy az igazgatónő szólhatott volna, hogy vegyék le a bilincset. Telefonálhatott volna a városvezetésnek, meghívottak vagyunk, intézkedjenek. Hatalmában állt volna. Azt feleli a Pesten élő erdélyi, hogy akkor megint belekerülnénk abba, amiből ideje volna kimászni. Igaza van, bólintok. A sorompóra koncentrálok, nyikorogva emelkedik. Elindulunk. Nyolc úttorlaszon vergődünk keresztül, míg végül ötórás út végén felbukkan Szeben, a pár évvel ezelőtti európai kulturális főváros. Személytelen sodródássá válik az út. Talán nem árt sodródni néha. Olyankor elvész a személyes boldogtalanság. Elvész, mint egy nagyobb folyóba ömlő folyó. Bár én jobban szeretnék olyan folyóba ömleni, amelynek akkor is hiányzom, amikor benne vagyok.
