A lejtőn
Ahogy alkalmuk nyílt rá, el is zavarták a hatalmon lévőket. Nicolas Sarkozy francia elnök a nyolcadik volt a sorban a valutaövezethez tartozó uniós tagállamokban, aki belebukott a válságba és annak kezelésébe. (A görögöket most ne számítsuk, mert a senki által meg nem választott technokrata kormány eleve átmeneti időre vállalta a nagyon hálátlan feladatot, s minden erőfeszítés és adósságleírás ellenére alighanem azoknak lesz igazuk, akik már 2010-ben azt mondták, hogy elkerülhetetlen a csőd a dél-európai országban.)
A helyzet drámai. Görögország, Portugália és a két nagy, Spanyolország és Olaszország is egyre lejjebb kerül a lejtőn. Írországban sem jó a helyzet, de mintha nem volna ennyire kilátástalan. Ezek az országok a megszorítások ördögi körébe kerültek, minél erőteljesebben igyekeztek lefaragni a költségvetés hiányából, annál súlyosabb recesszióba süllyedtek, s minél mélyebbre kerültek, annál nagyobb lett az államadósság aránya a nemzeti össztermékhez (GDP) viszonyítva. Így még tovább kellett húzniuk a nadrágszíjat, minek következtében még nagyobb visszaesésbe sodorták a gazdaságot.
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) számításai szerint az említett országokban a 2008–13-as időszakban a fiskális kiigazítás ellenére is emelkedik az államadósság aránya, Görögországban csak azért csökken átmenetileg,mert a hitelezők elengedik a tartozások több mint a felét. Még aggasztóbb, hogy a munkanélküliség rekordmagasságokba szökkent, s a fiatalok körében Spanyolországban és Görögországban elérte az ötven, Olaszországban a harminc százalékot. Meddig tart a lakosság tűrőképessége, s milyen politikai erők nyerészkedhetnek a felrémlő társadalmi és emberi katasztrófán? A kérdésre, mégis hogyan lehet kikeveredni ebből a lefelé tartó spirálból, érdemi válasz nem érkezett.
A német kormány ragaszkodik a fiskális szigor érvényesítéséhez. Ebben az álláspontban természetesen megragadható az ésszerű elem: ha valamely valutaövezeti ország bajba jut, s meg kell segíteni, a németek pénztárcája bánja. Akkor lehet tehát megindulni a fiskális vagy politikai unió irányába, ha a német aggodalmak megszűnnek.
A fenti okfejtés nyomán válik érthetővé, miért pont most érezte szükségét Olli Rehn pénzügyi biztos, hogy egy brüsszeli beszédében kifejtse s a kinyomtatott szövegben vastag betűkkel kiemelje: a stabilitási paktum „nem ostoba”. Igenis, az egységes szabályokon belül van helye az elemzésnek, az ítéletalkotásnak, annak, hogy az ajánlásokat méretre vágják, s ne tűnjön úgy fel, mintha minden tagállamra ugyanaz vonatkozna. A paktum nevében a növekedés szó is szerepel, arra utalva, hogy e két fogalom nagyon is megfér egymás mellett.
Az IMF a tavaszi ülésszakára készült elemzéseiben igen diplomatikusan fogalmazott, inkább csak rögzítette, hogy a stabilitási és növekedési paktum „tervezési hibái” – amelyeknek kijavítása folyamatban van – nagyban hozzájárultak a válság kirobbanásához. Azzal, hogy korábban túlzottan mechanikusan csak a költségvetési hiányra figyeltek, nem foglalkoztak kellően az adóssággal, a versenyképességi mutatókkal. S erre az elemzésre is hivatkozva tartott beszédet Zürichben az IMF francia vezérigazgatója, Christine Lagarde, aki Nicolas Sarkozy pénzügyminisztere volt, mielőtt átült a nemzetközi pénzügyi intézmény vezetői székébe. Már ismervén a francia elnökválasztás eredményét, hogy az a szocialista Francois Hollande nyert, aki a megszorítások elutasításával és a gazdasági növekedés serkentésének szlogenjével nyerte el a többség támogatását, Lagarde érdekes ajánlásokkal állt elő.
Hamisnak nevezte ugyan a megszorítás kontra élénkítés vitát, s ebben van némi igazság, de kifejtette: a lényeg az, hogy az európai országok tartsák a maguk által kijelölt fiskális pályát, de nem feltétlenül a kitűzött, számszerűsített célokat. Ha gazdasági okok miatt nem jön a tervezett bevétel, vagy nagyobb a kiadás a vártnál, nem kell azonnal beavatkozni és adót emelni vagy kiadást csökkenteni. Vagyis a középtávú menetrendet kellene tartani. Feltéve persze, hogy az hiteles.
Ezt az üzenetet foghatták Párizsban is. De foghatták még a francia elnökválasztási kampány időszakában azt is, amit Mario Monti, a technokrata olasz kormány feje, elismert közgazdász, egyetemi tanár, volt uniós biztos mondott, hogy a növekedést serkenti kell, s változtatni az állami beruházások statisztikai elbírálásán. Ugyanilyen kellemesen csenghetett a francia szocialista fülekben Mario Draghi európai jegybankelnök ötlete, hogy a németek kierőszakolta s a költségvetési egyensúlyt alkotmányos kötelezettséggé tevő fiskális szerződés mellé egy növekedési megállapodást is lehetne tenni. Aminek lényege nem a nyakló nélküli állami költekezés lenne – ezt egyébként Hollande sem javasolja –, hanem a folyó kiadások szűkítése, tehát az adóemelések kerülése és a beruházások növelése. Vagy nyilván hallottak arról is, amit az új néppárti spanyol kormány elért Brüsszelben, hogy más pályán, más időzítéssel hozhatja a beígért büdzsészámokat.
A piacok azonban, amelyek viselkedésével szemben a kampány során Hollande is megengedett néhány nagyon populista megjegyzést magának, aggódva figyelik az eurózóna fejleményeit. Aggodalmuk tárgya azonban fokozatosan módosult, ahogy a valutaövezet vezető országai az utóbbi bő három évben igyekeztek követni az eseményeket, s pénzügyi szabályozással, mentőalapok felállításával, a „tervezési hibák” egy részének a nemzeti érdekek eltérése miatti éles viták során végzett javítgatásával sikertelenül megpróbáltak a fejlemények elébe kerülni. Tudomásul vették egy ideig, hogy a Lehman Brothers 2008. őszi bukására az Európai Unió és az eurózóna elengedte a hiányokat és az adósságokat a nagyobb válság megelőzésére, aztán viszont rálépett a fékre, ahogy kiderült, ezek a tervezési hibák nem teszik lehetővé az államadósságkrízisek kezelését, hiányoznak az intézmények, az uniós szabályozások. Két évvel ezelőtt a fiskális túlzások lenyesése került a befektetői aggodalmak középpontjába, mára viszont a lefelé tartó spirál.
A történetben mellékszál, de érdemes kitérni ezen a ponton arra, hogy az Orbán-kormány – amely magáról azt állítja, hogy új utakon jár, jobban érti a világ folyamatait, mint bárki más az EU-ban, s ez a gondolkodás nagy elismerésre talál olyan fontos országokban, mint Kazahsztán – elvétette az ütemet. Hatalomra kerülése után, 2010-ben mozgásteret keresett magának a büdzsében, félreértve a az európai és a piaci helyzetet, és persze nem kapott. Igaz, a magán-nyugdíjpénztári vagyon visszaterelésével mégis talált kiskaput, de brüsszeli megértést nem. Most pedig olyan konvergenciaprogramot terjesztett elő, amelyből a növekedés, illetve középtávon a lendületet serkentő strukturális reform hiányzik.
A megszorítás kontra növekedés vita csak leegyszerűsítve nevezhető hamisnak. Ezt értésre adta Lagarde is aminapi zürichi beszédében. A piacok úgysem finanszíroznák a költségvetési lazítás újabb körét. Ha nem egyszerűsítjük le a vitát, akkor persze más a helyzet.
Például Jeffrey Sachs, a Columbia Egyetem professzora az uralkodó közgazdasági megközelítések közül a sajátját, a strukturalistát ajánlja, amelynek lényege, hogy a deficit növelése nélkül az állam szerepet vállal az oktatás fejlesztésében (lásd fiatalok munkanélküliségi aránya), az innováció fejlesztésében, s általában a versenyképesség serkentésében, úgy egyébként, ahogy azt teszik a sikeres észak-euró pai államok, ideértve Németországot is, amelyek a magas adók és nem a mindenáron való kiadáscsökkentés révén érik el a jó eredményeket. Igaz, a bajban lévő országokra olyasmit kényszerítenének rá, amit magukkal nem tennének.
De érdekes az is, amit a keynesistaMartin Wolf ír a Financial Timesban, hogy az eurózónán belül strukturális egyenlőtlenségeket nem lehet egyoldalú kiigazítással megoldani. Berlin hallani sem akart arról, hogy élénkítsen, vagy emelje az inflációt, amíg másutt a defláció az úr. De mintha most felfigyelne Monti és Hollande érveire.
Vajon Francois Hollande és Mario Monti felrázza-e Európát, áthelyezi-e a hangsúlyt a szigorról a növekedés serkentésére? Minthogy az eurózóna feszültségei tovább fortyognak, s felerősödnek az újabb görög válság miatt, nincs idő hosszas elmélkedésre. Az új francia elnök a jövő héten már Angela Merkellel találkozik, aki elutasítani látszik az EKB szerepének bővítését és a fiskális szerződés újratárgyalását érintő párizsi felvetéseket. Ám a megoldáshoz életben kell tartani az EU németfrancia motorját, amely igazán akkor működött jól, amikor eltérő pártcsaládból jöttek a vezetők. Németországban jövőre tartanak parlamenti választásokat (Franciaországban pedig heteken belül), így Merkelnek is szüksége lehet a növekedési érvekre, különös tekintettel a szárnyaló német ipar béremelési törekvéseire. Így a fiskális szerződést – amelynek érvénybelépéséhez szükség van a francia ratifikációra – bizonnyal kiegészítheti a növekedési paktum, hiszen Hollande ígéri, tartja a brüsszeli deficitcsökkentési pályát.
A közös beruházási ötleteivel pedig nyílt kapukat dönget az EU központjában. Hollande nem követi Monti reformjait vagy Draghi javasla tait a munkaerő-piaci rugalmasság javításában, például a 35 órás munkahét átgondolásában vagy a nyugdíjkorhatár emelésében. Ez viszont újabb viták forrása lehet. A legaggasztóbb azonban az új francia elnök számára, hogy fokozatosan nő a távolság a korábbi reformoknak köszönhetően elhúzó német és az elmúlt öt évben vajmi kevés reformon átesett francia gazdaság között. A szakadék szűkítését céloznák az állami befektetések az új technológiákba, részben a gazdagokra és a nagyvállalatokra kivetett adókból finanszírozva a programot.
Hollande győzelmével Európa esélyt kapott, hogy tágabb összefüggésrendszerben gondolkodjék, amikor a bankrendszer helyzetének rendezése és az euró jó működéséhez szükséges mélyebb integrációs formák kialakítása még bőven hátravan.
