Nézd csak! Ez itt éppen jó lesz. Barátságos, kicsi tisztás egy nagy, sötét erdő közepén. Csendes, intim, rejtőzködő, körben gizgaz, tüskebokor, bodzatörek, kutyaszar, kisebb-nagyobb, még nagyobb és még annál is sokkal nagyobb halmokban szemét. Ráadásul jó messze van innen a tanösvény, ahol az ovisok szaladgálnak, meg a Büdös Patak, meg a Tetem Verem, meg a hatóságilag kijelölt hangulatos tűzrakóhely, ahol a szénné égett németjuhász-kölyköket találták, viszont egyáltalán nincs messze a Határ úti metrómegálló. Ásás előtt, ásás után ki-ki tudsz majd ugrani kukázni.

Úgyhogy tedd le szépen a pakkodat a fűbe, és gyerünk.

Tudnod kell, hogy ezen a részen agyagos a föld, ami statikai szempontból majd az előnyödre válik, viszont kezdetben megnehezíti a munkád. Úgy a jó, ha kisbaltával előbb nekiugrasz, jobbról-balról alaposan megbolygatod, felaprítod, összezúzod a talajt, és csak aztán mész rá ásóval, lapáttal. Ha úgy cirka másfél méterre már sikerült leásnod, akkor tulajdonképp nyert ügyed van, és már kezdheted is tervezni a többit. A kitermelt törmeléket persze ne hagyd kárba veszni, a fákon túl, a dzsuvás részen hordd össze egy emberes kupacba. Légy merész és előrelátó, egy szálló porszem el nem hibban, mért pont másfél köbméter púpozott magyar göröngynek ne jöhetne el a maga ideje?!

Tervezz ésszel, praktikusan, ökumenikusan, vess számot a realitásokkal, de azért ne hagyd, hogy a gazdaságossági szempontok határt szabjanak a fantáziádnak. Kell majd egy viszonylag vastag, strapabíró fadarab középre, két-három szép, ágas oszlop, meg úgy négy-hat szarufa. Ezek így együtt jó esetben komplett tetőszerkezet gyanánt ülnek majd az egyelőre fedél nélkül feketéllő gödör tetején. Persze térdmagasságban, de ha térdmagasságban, hát térdmagasságban, végül is nem érdemes minden józan megfontolás ellenében reggeltől estig folyton-folyvást az egeket ostromolni. Persze a fákat kitermelni, legallyazni, méretre vágni szintén nem lesz könnyű munka, de hál’ istennek nagy a világ, előbbutóbb jó ember is, fűrész is akad.

A fekete kuvaszos Rettenetes bácsi például minden reggel erre sétál, bóklászik a limlomok közt, kerülgeti a fákat, információkat gyűjt, meg kisüvegeket, első ránézésre talán gyanakvónak tűnik, de a szíve az arany. Olyan ő itt a környéken, mint egy titokzatos, kiéhezett jótevő. Mintha maga a Jóistenke lófrálna itt a kutyájával fel-alá az árokparton, és azt kutatná megszállottan és mániákusan, hogy mikor kivel tehetne valami jót. Ezt a fűrészdolgot is elég, ha csak megpendíted előtte, és tessék, máris ugrik, szalad, hozza, mutatja, pedig igazából ő maga is csak szívességi lakáshasználónak számít abban a réges-régen életveszélyesnek nyilvánított és haladéktalanul bontásra ítélt wekerlei szuterénben, amiben a világmindenség keletkezése óta lakik. Igaz, nem az elektromosat, mert az azért mégiscsak túlzás lenne, de a régi, retkes, rozsdás fogú kézit szíves-örömest.

De arra azért ne nagyon számíts, hogy az innen-onnan összetarhált szerszámaiddal majd háborítatlanul elbarkácsolgathatsz itt az idők végezetéig. Hiába bújsz, hiába rejtőzöl, hiába alszol éjszakánként gondos gazda módjára a szabad ég alatt, hogy a saját tested elrettentő erejével védelmezd az egyre biztatóbban mélyülő lyukat, hiába, hogy a jó kis fűtött kukatárolóknak már felé se nézel, hogy a híd alatti betonkatlan élveteg lakóit megveted, mert azért ők előbb-utóbb így is, úgy is megtalálnak, ne félj. Jönnek párban, jönnek csapatostul, jön Milán, és jön Diégó, a piszkos Fred meg a pufikabátos Teletabi, és pláne a híres Herripotter a mindig kissé elvarázsolt barátaival. Eleinte talán még majd örülsz is nekik, hoznak vigaszt, vidámságot, rásegítőt literszám a megálló melletti delikátból, elmunkálkodnak, eltevékenykednek, végigasszisztálják, amíg a hevenyészett tartóoszlopok, a főgerenda meg a girbegurba szarufák mind, egytől egyig, szép sorjában a helyükre kerülnek.

Aztán felhajtanak neked egy-két kiszuperált hűtőszekrényt, meg ilyen szekrényt, meg olyan szekrényt, és a legkülönfélébb praktikákkal segítenek leoperálni az ajtót. Aztán az ajtólapokat szépen sorban ráborigatjátok a kitámasztott szarufákra, a hézagokat betömitek ezzel-azzal, rongyokkal meg hungarocelldarabkákkal, aztán végül lefeditek annyi vastag építési fóliával, amennyivel csak lehet. Az benne a vicc, hogy echte ácsmunkát csináltok, mégis hajolgatni kell, meg szinte négykézláb tapicskolni a sárban. De megéri, meg ám, mert végül aztán olyan cifra szép tető fog meredezni ott az avar alján, mintha csak egy elsüllyedt palotát rejtene a föld. Sőt a komák még egy ázott matracot is segítenek idevonszolni az Adyból, úgyhogy előbbutóbb lehet is már hurcolkodni befele. Lesz bent dikó, falinaptár, asztalkának egy igen szép, hewlett-packardos kartondoboz. Még egy igazán dizájnos bontott lambériadarabkát is segítenek felapplikálni a falra, a villanykapcsolónak vágott kicsi, üres lukkal.

Aztán előjönnek a farbával, hogy tulajdonképp nekik is kéne egy ilyen. Egy ilyen szép, földbe zsuppolt „lakandi”, ahogy ők a saját szavuk járásával nevezik a hédert. Hogy ezáltal tudniillik számukra is biztosítva legyen a huszonegyedik század emberéhez méltó lakhatás.

Cserébe az egyikük már-már azt is hajlandó lenne feltárni előtted, hogy a körzeti postások melyik titkos vízaknába dugdosták az innen-onnan összelopkodott rézkábeleket. Nem is beszélve a kis lukú, zöld, utcai kukák problémamentes használatához szinte már-már elengedhetetlen univerzális „séfer”-kulcsról, amit ő ugyan a Főkefétől zsákmányolt, de ezennel gondolkodás nélkül felajánl. Hát így.

De csigavér! Ne kapd föl rögtön a vizet! Legyél velük korrekt, türelmes, békülékeny és megértő, példálózz a majmokkal, akik az ágak közt tanyáznak, meg az újdonsült Aszódi úti szállóval, ahol csuda dolgok vannak, meg huszonnégy órás rendőri felügyelet, és búcsúzóul mesélj nekik a szegény emberről, aki várat épített hegyi levegőből, meg a lehetőségek tárházáról, amiből kedvükre válogathatnak. Ha pedig még ezután sem tágítanak, akkor említsd meg nekik a légpuskát, amit a napokban tervezel beszerezni.

A nők közül is egyedül csak azzal tégy kivételt, amelyik csendes, rendes, szakmája is van, és ráadásul megesküszik, hogy tud a soron egy göngyöleg gazdátlan kamionponyvát. Azt majd onnan üggyel-bajjal hazaszekerezitek, kiterítitek, kettébe hajtjátok, és úgy teszitek rá a foltokban addigra már amúgy is itt-ott át- meg átázott tetőre. Aztán attól fogva már csak éldegéltek ott az erdő kies rejtekén, másfél méterre a földfelszín alatt, boldogságban, szárazságban, békében és hazaszeretetben, addig-addig, amíg nem akad egy másik nő, szebb is, jobb is, kövérebb is, de annyival ám, hogy alig bír majd beoldalazni a triplán hajtott kórházi pokróccal légmentesen elfüggönyözött bejáraton. De az már egy komplett, német jancsikályhát hoz magával szíves hozományul.

Azzal aztán összecuccoltok, összemelegedtek, lyukat vágtok a kamionponyván, átdugjátok a lyukon a kályhacsövet, és úgy. És attól fogva részetekről kész, passz, le van szarva a világ. A társadalmi feszültségek egy csapásra megoldódnak, a szociálpolitikai kérdésfeltevések érvényüket vesztik, a szél elül, a madarak elcsendesednek, és a gyanútlan szemlélő számára már csak a fű közül kikandikáló hosszú, rozsdás kályhacső jelzi, hogy itt bizony emberek élnek, örülnek és búslakodnak, szeretnek és táplálkoznak – többnyire leginkább a felforrósított kályhalapon sütögetik a Don Pepito személyzeti kukájából kipecázott pecsenyéjüket.

Aztán ha egy szép tavaszi reggelen felbukkan a kerületi polgármester a maga szimpatikus őrző-védő munkatársaival, udvariasan bezörget, aztán lekiabál, aztán kirendel a portád elé, és barátságos hangnemben közli, hogy Ithakában minden rendben van, viszont ő a maga részéről itt egy úgynevezett „erdei futópályát” szándékozik létesíteni, akkor azért nem kell ám rögtön világgá szaladni. De nem ám. Előtte még vissza lehet szépen mászni a gödörbe, és össze lehet csomagolni a legszükségesebbeket.

Ez van, sajnálom. A szégyenletes tákolmányod nem illik a látványtervbe, tiszta sor, a hülye is látja. Hm? Végül is igazuk van. Európa kellős közepén vagyunk, mégse lehet, hogy felnőtt, értelmes, szavazásra jogosult és (végszükség esetén) közgyógyellátásban részesülő szavazópolgárok földbe vájt üregekben lakjanak, mint az ürgék! Meg a szabadsághősök! Tessék szépen megdögleni és úgy. A már más. El lehet dönteni. Addig viszont jön majd egy lelkes bontóbrigád, felszerelkezve munkagépekkel meg gumikesztyűkkel, és annak rendje-módja szerint nekilátnak a tereprendezésnek.

Úgyhogy mostantól ne nagyon hősködj, a városházával szemben nincs esélyed, te is tudod, hiába is próbálnál haladékot kérni, egy hetet, két hetet, annyit legalább, hogy többé-kevésbé biztonságos helyre szállíthasd az értékeidet, a jancsikályhát, a téli bakancsod, a felhalmozott bébirépakonzerv-készleted, a nagy, böhöm, de viszont extrém körülmények közt is szinte kifogástalan minőségben szuperáló táskará diót, a híres magyar történelmi tájakat ábrázoló, gusztustalan, tavalyelőtti falinaptárat, ilyesmiket. Nincs haladék, kész. Ezek jönnek, nekigyürkőznek, és bepucolnak mindent. Még a jancsikályhát is szétverik majd darabokra, a tetőt az összes tartozékával együtt zsupsz, bedöntik, aztán mindenestül elföldelik az egész díszes kócerájt. És megépítik a futópályát, és római számmal fogják jelölni az állomásokat, és tavasz lesz, és hosszú hétvége, és szabadidősport, és a mozogni vágyó kerületi lakosok körbe-körbe fognak rohangálni a frissen felhordott borovifenyő-kéreg szőnyegen, miközben te bokoraljáról bokoraljára vonszolódsz majd a pukkadásig teletömött poliészter csövesdipóddal.

És attól kedve éveken át hánykolódsz majd erre-arra, hol a játszótér melletti parkban alszol, hol a Kőér utcai híres-neves „patkányfiaztatóban”. (Itt egy kis ideig tipikus pestisgyanús tüneteket produkálsz, de aztán kiderül, hogy csak megfázás.) Aztán éveket töltesz a pokol legzöldebb és mégis legsivárabb bugyrában, a „servúdi erdőben”, ahogy az ottaniak nevezik, ahol végül hosszas és hiábavaló földtani kutatómunkád eredményeképp kénytelen leszel megállapítani, hogy az ottani talajviszonyok az innovatív technikai megoldásoknak sajnos a legcsekélyebb mértékben sem kedveznek. Magyarul homokos a föld, lusta és folyós, mondjuk ki: minden belső tartás nélküli. Nem csoda, hogy errefelé a hülye se kezd el ásni. Úgyhogy egyelőre muszáj leszel behúzódni magad is egy közönséges fóliasátorba, és várakozni, várakozni, várakozni, mint a paradicsom. Kicsit kijárni kukázni, kicsit kijárni kéregetni, csikkezni, üvegezni, ilyesmi.

Viszont lesz majd egy kedves, akasztott kölyökkutyád, akit egy verőfényes nyári reggel úgy vágsz le az ágról. És attól fogva együtt jártok majd koldulni az aluljáróba. Aztán telik-múlik az idő, ki tudja, hogy lesz, mint lesz, még talán a legvalószínűbb az a kissé meglepő, de annál örömtelibb variáció, hogy egy hűvös nyári délután, mondjuk műszak után, vacsi előtt gondoltok egyet, és elsétáltok errefelé, hogy egy kicsit körülnézzetek.

És lám. A futópályának hűlt helye. Az útmutató táblácskák kihuzigálva, összegraffitizve, a borovifenyő-kéreg szőnyeg helyét benőtte a fű. Körben gizgaz, tüskebokor, bodzatörek, kutyaszar, kisebb-nagyobb, még nagyobb és még annál is sokkal nagyobb halmokban szemét. És akkor a fákon túl, valahol itt a dzsuvás részen feltűnik majd egy emberes kupac. Emitt meg, a limlomokkal teletűzdelt vadvirágmezőn egy sötét, hosszúkás, téglalap alakú folt. És akkor a kutyád, akit majd Rockynak hívnak, odaszalad, és addig-addig ügyeskedik, amíg elő nem rángat a föld alól valamit. Nem mondom, hogy konkrétan egy kályhacső lesz, vagy egy táskarádió letört antennája, vagy akárcsak egy falinaptár összerondított lapja a diósgyőri várral, de valami ilyesmi.

És akkor majd nagyot dobban a szíved, és arra gondolsz, hogy mi lenne, ha nekilátnál, és kiásnád újra a hédert. Aztán persze nyomban elbizonytalanodsz, de ne bizonytalanodj el.

Gondolj arra, hogy nem vagy egyedül. Százak és százak álldogálnak szerte a világon árván és esetlenül a maguk kicsi, sötét erdejében, kitaszítva és megtaposva, meggyötörve és félredobva, a szívükben mégis valami érthetetlen és eszeveszett bizakodással.

Hogy hátha egyszer mégis sikerül.

És tervezgetnek, és álmodoznak, és ásnak, és túrnak, és kaparnak, de hiába.

Akárhogy is kepeszkednek, végül úgyse sikerül.

De neked még sikerülhet.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON