A balközép mező egészét kitöltő szocialista Smer fölényes győzelmet aratott, a 150 tagú parlamentben 83 mandátumot szerzett. A korábbiaktól eltérően sok magyar szavazott rájuk, ami az emberek sponta neitásába vetett hite felől nézve nem meglepő. A baloldaliságnak, noha teljesen lefojtottak, erősek a hagyományai Dél-Szlovákiában.

Az 1989-et követő kommunistaellenességben az önvédelem kollektív reflexe, az akkortájt kialakult hármas pártszerkezet – liberális, népnemzeti, keresztény – első két eleme a baloldaliságot a diktatúra túléléséhez, a magyar megmaradáshoz szükségszerű eszközzé degradálta. A saját baloldaliságát föladó szlovákiai magyar öntudat amnéziáját az teljesítette ki, hogy a közösség az egykori kommunista identitást a magyar nemzeti identitás nyilvános vállalásával körön belül megbocsáthatóvá tette.

A rendszerváltó szlovákiai magyar társadalompolitikai reprezentáció helyesen ismerte fel, hogy a diktatúrából a demokrá ciába való átmenetet bársonyossá békítő haveli koncepció tálcán kínálja a megbocsátást. A körön kívülinek feltehetően érthetetlen, hogy a haveli emlékezetfelfogásban kitüntetett fontosságú totalitarizmus magára vonatkozó aprólékos feltárását elmutyizva a szlovákiai magyarság miért bújt az elgyengült emlékezőképességű közösség álruhájába. Kínálkozik a magyarázat, hogy a kisebbségi magyar nemzetideológia a kollektív felejtés fölmentő gesztusával törölni akarta a diktatórikus hatalommal való közösségi azonosulás tényét, s vele a baloldali eszmeiséget a szlovákiai magyar identitásból.

Hogy a kommunista múltja miatt senki se űzethessék ki a magyarok közösségéből, a szlovákiai magyar pártok, a média és a fennálló intézményrendszer legitimá ciós bázisa magánüggyé zsugorította a múlttal való szembenézés erkölcsi felelősségét. Arra játszott, hogy a szlovákiai magyar baloldaliak a masaryki időkben és a kommunizmus négy évtizede alatt a keresztény hagyomány módszerével éltek: az eretneknek adott szó nem számít, csupán az ellenség (a csehek, a szlovákok, a szovjetek) megtévesztését szolgálja. E felmentő hazugságon alapuló felejtéstechnika logikus következménye a részleges amnézia abszolutizálódása, s vele a baloldali eszmeiség nap jainkig tartó totális tagadása.

Noha a szlovákiai jobboldal nem másolja a magyarországit, nem bélyegzi nemzetidegennek a baloldalt, a szlovákiai magyar pártok mindmáig patologikus viszonyban állnak a baloldali eszmeiséggel, a szlovákiai magyar lakosság mintegy negyven százalékának értékrendjével. Pedig ez a parlamenti választás is bizonyította, jelentős azon magyarok száma, akik voksoláskor nem etnikai-közösségi, hanem egyéni-egzisztenciális alapon parancsolnak lelkiismeretüknek. Számukra a politika nem hit, hanem szolgáltatás, ezért a választási urnánál a magánéleti érdekérvényesítésre és a létfenntartás biztonságára törekvés szembeszegeződhet a magasabb rendűként manifesztálódó közösségi ideológiával.

A legtöbb magyar szavazatot a Híd gyűjtötte be, őt a Magyar Koalíció Pártja követi, utánuk a Smer. A szlovák szocialisták magyar választói nyilván abban bíznak, hogy Robert Fico szociális államra vonatkozó ígéreteiből betart valamennyit. Joguk van e reményhez, még akkor is, ha léteznek, akik a magyar közösséghez tartozás elárulásának minősítik voksolásukat. Döntésükbe nyilván belejátszott, hogy a Smer kampánya mellőzte a tőle megszokott magyarellenességet, és Fico többször beszélt arról, hogy szeretné megszüntetni a vegyes ajkú tájegységek örökletesnek tetsző gazdasági torzulatait. Sokakban hitelesnek tűnhetett azon ígérete is, hogy a jobboldal egykulcsos adórendszerét progresszív, a gazdagoktól többet kasszírozó adórendszerre cseréli, s a bankadót is növeli, hogy a bérből és segélyekbőlkottnál mérsékeltebb populizmussal vállalt szolidaritást az alul- és közepesen képzettekkel, a munkavállalókkal és a nyugdíjasokkal. Könnyű dolga volt.

A konzervatívok októberben kiszavazták magukat a hatalomból, amit egy máig rejtélyes, mind a bal-,mind a jobboldali politikai elitet a korrumpáltság gyanúja alá helyező titkosszolgálati irat megjelenése követett. Miután Robert Fico mindenkit egyetlen mondattal küldött a francba, a média ízekre szedte a jobboldalt. Mégsem ez, hanem elsősorban az növesztette a jobboldali politikából kiábrándultak sokaságát, hogy a mértékadó jobboldali média páratlan dilettantizmussal, már-már bulvárosított méretekben foglalkozott az üggyel, így mérhetetlenül nagy a felelőssége abban, hogy a modern Szlovákiában először uralhatja egyetlen, ráadásul számukra ideológiailag kifogásolt párt a törvényhozást. A szocialisták felelősségét elviselhetőbbé teszi, hogy nem szereztek alkotmányos többséget, nem kísértheti őket az alkotmányozói korlátlanság egypárti diadala, amely a jogállam orbáni szintű degenerálásáig sodorhatná őket.

A parlamentbe került négy jobboldali pártnak az előző 79 helyett 51 mandátumra futotta, ebből a korábban 14-gyel rendelkező Hídnak 13-ra, kilenc magyar (ennyi is volt) és négy szlovák ajkú képviselővel, csakhogy közéjük ékelődött egy magát morális felsőbbrendűséggel fölkent, az erény, az erkölcs és az emberiesség látszatával manipuláló, exhibicionista bohóc is. Újdonsült populista pártja 16 mandátumtól fosztotta meg őket, s biztosra vehető, hogy szüntelen bohóckodásaival ingataggá teszi az ellenzéki konstruktivitás tartópillé reit. Nem a baloldal, ez a végtelenített populizmus veszélyezteti majd leginkább a jobboldal újraéledését. Programjuk lényegében nincsen, a korrumpáltság elleni vádbeszéd juttatta őket a parlamentbe. Egyébként az egész kampányt ez jellemezte, a szennynek árja, s csak adalékként a programok versenye. Mindeközben elfogadottá vált a nézet, miszerint az 1989 után született társadalmi szerződés egyik legfőbb alapelve, a korrupció tolerálása, a hazai pénzügyi befektetői csoportok, az oligarchák, illetve saját holdudvaruk kiszolgálóivá tette a pártokat, melyek szofisztikált működése mindnyájukat elkülöncösítette. Rendben, polgáriasította, létrehozva a demokratikus jogállam helyett a nemzeti másolatot, a lényeg helyett a látszatot, az állampolgár szabadsága helyett a nemzeti szabadság illúziójának szentségét, amely szentség oly mértékben növekszik, amilyen mértékig hívei lemondanak arról, hogy a történetnek, közös történetünknek mégiscsak egyetlen húsba vágó lényege lenne: az ember. S nem az illúzió.

Társadalmi osztályokat emlegetni posztkommunista térségekben röhejesen történelmietlen, hiszen függetlenül nemi, faji, etnikai, vallási és műveltségi szinttől, a jogállami demokráciában a politikai jogok mindenkit megilletnek. Szlovákiában még a rabot is. A szlovák szocialista narratíva mégis arra játszik, hogy a történelmi félmúlt osztályainak maradványai jelen vannak, és segíteni kell rajtuk. Voksukkal milliónál többen adtak igazat ennek a szempontnak, akik a régiek helyébe talán új osztályokat képzelnek, amelyek holt apám szerint Isten pluralizmusának hordalékai. S noha átmenetileg az osztályok alól kifogyott az intézményi rendszer, maholnap menetelésre készek. Az analfabéta és aluliskolázott mélyszegények és a munkásból, parasztból, értelmiségiből polgárrá avanzsáltatott kisemmizettek. A demokrácia vesztesei. Kétségtelen, hogy lenne miért, de nincs ki ellen felkelniük, harcot vívniuk.

Az európai politikai pártok és mozgalmak küzdelme századunkban már nem antagonisztikus tereken zajlik, következésképpen a hatalom mint önérték olyan pucérsággal mutatja magát, mint Machiavelli óta talán még soha. Ezzel Fico is tisztába jött, s csökkentette harci kedvét. Ennek ellenére a Smer választóinak java arról ábrándozik, hogy leszakadásuknak egy újfajta nemzetiszocializmus vet majd gátat, de a mélyszegényeknek ez is csak maszlag, nincs hová hátrálniuk, legfeljebb apátiájuk fojtogató intimitásába. Számukra nem a társadalmi tőke minősége, hanem életük a tét. A mélyszegénységben élők a rendszerváltáskor választottak utoljára, 1990-ben, Szlovákiában 95,39% volt a választási részvétel, az idén 59,11%, a leszakadókkal szinte egyenes arányban csökken az urnákhoz járulók száma. Az ő szemszögükből a politikai elit képtelen olyan feltétel- és elvárásrendszert teremteni, amely segíthetné őket a kisemmizettek stigmájának eltüntetésében. Ők is kerülik az urnákat. Sorsuk arra figyelmeztet, a demokratikus jogállam nem képes a társadalom egészére alkalmazni az emberjogi és méltóságbeli egyenlőséget, ezért számukra semmi értelme élni e jogállam garantálta politikai jogaikkal.

A szocialisták 1 134 280 szavazatának nagyobbik hányada a szétporladt parasztság, a szétzilálódott munkásosztály, a lerongyolódott értelmiség és a mára választóvá érett utódaik öntudatosságát tükrözi. Az önösszeszedés reményét, amely nem hiszi el a jobboldali propagandának, hogy a szabadságot mint a politikum lényegi ismertetőjegyét a szlovák balközép népnemzeti ideológia ki akarná pusztítani. A Le Monde találóan írta, Szlovákia az eurózóna második legszegényebb országa, s ez jelentős mértékben növeli a lakosság fogékonyságát a baloldali ígéretekre. Hogy e fogékonyság mennyire terjed ki a kisebbségi jogi normák konszenzuális betartására és bővítésére, azt legfeljebb találgatni lehet. Inkább semennyire. Azt sem lehet egyértelműsíteni, miként hatottak Robert Ficóra és párttársaira a nyugat-európai szocialisták jó tanácsai.

Az első Fico-kormány szégyenteljes kisebbségi és emberjogi praktikái azt valószínűsítik, hogy valószínűtlen és kiszámíthatatlan minden teljesítésük. Milyen lesz a második? Ha komolyan gondolják a klasszikus baloldali értékek szlová kiai meghonosítását, s a szlovák demokráciát valóban nem illiberális, hanem konszen zuális elvek mentén kívánják európaivá tenni, az ehhez szükséges metamorfózishoz a saját fejükben kell rendet tenniük, s az országon belül végre hiteles kisebbségi konzultációs partnerekre, szövetségesekre lelniük. A szlovák nemzetállami romantika mélyen áthatja a szlovák szocialisták eszmerendjét, irracionalizmusai nemegyszer átszakították a jogállami normák korlátait, meglehetősen sűrűn, s a szuverenitás veszélyforrását főként a kisebbségi magyarokban vélték megpillantani. Igaz, ez a konzervatívokkal sincs másként, csak véka alatt tartják kételyeiket, s kulturáltabb formában mondanak a kisebbségi kezdeményekre nemet, igaz, nem mindig és mindenben.

A szlovák baloldaliság demokráciafelfogásának fokmérője, hogy érlelődő európaiságuk tudata ellenségkép helyett kíván-e, képes-e a szlovákok számára spontánul elfogadható pozitív képet alkotni a szlovákiai magyarokról. Elsőként azt kellene belátniuk, hogy a parlamentbe került Híd képviselői, s mindkét magyar párt választói valójában a társadalmi tőke hatékonyságát növelik, amikor nem mondanak le a szlovákiai demokrácia karakterének alakításáról, a részt vevő cselekvésről; s tudatosítaniuk, hogy a kisebbségi ember realizmusa tudja, idealizmusa érzi a politikum és a személyes cselekvés igazi értelmét: a szabad rendszerek politikájában újratermelődő hatalmi elnyomásokkal, erőszakokkal, visszaélésekkel szembenmég akkor is cselekedni kell, ha valószínűtlen és kiszámíthatatlan a végeredmény, és mindkét térfélen gyenge a bizalom. Ha a szocialisták újból a nemzetállami romantika patologizált szerkezeteiben keresik majd a megoldásokat, akkor nekik „a hét is páros lesz”, s kisebbségpolitikájuk nem a kisebbségét nyíltan vállaló ember életének megszervezését és biztosítását igyekszik majd előmozdítani, hanem megerősíti önmaga rosszul értelmezett szuverenitását. Ahogy azt általában a pöszmölődő nemzeti mitológia szokta onanikusan cselekedni.

Egyébként könnyenmegtörténhet, hogy a szocialisták kormányzását ismét a polgári hidegháború atmoszférája hatja át,most kivételesen nem saját harciasságuk okán. Robert Fico, tudatosítva felelőssége súlyát, a válságból adódó kötelezettségeket, az állandó európai stabilizációsmechanizmus kihívását, a kormányzás gazdasági és szociális, morális és kulturális kockázatait, egyelőre megfontolt békülékenységet mutat. Kampánya kiemelte a nagykoalíció szükségességét, egy felmérés szerint választóinak többsége helyesli, hogy parlamenti többséggel is kétpárti koalíció létrehozásán fáradozzon. Már a választások másnapján tárgyalásra hívta a romokban heverő jobboldali kis pártok vezetőit, akik hívásának eleget tettek, pedig az ország húsz éve alatt soha nem voltak hajlandók tárgyalni azzal, akit ők és a velük szimpatizáló média jakobinus retorikája bűnösnek tartott. Paradigmaváltásuk nyilvánvalóvá tette, hogy kormányuk önmaguk általi megbuktatása és a korrupció gyanújának lavinája romokba döntötte politikájuk morális erejét.

A tekintélyés bizalomvesztés jakobinus retorikájukat is kiürítette, amelyben ők jelentették a jogállamiság és a reformok letéteményesét, a közjómagasabbrendűségét szolgáló erényt, s mindenki más a gonoszt.Most ők is gonoszok, mint Vladimír Meciar és Robert Fico, csak amíg a szocialista libling korrumpáltságának gyanúja fölött átsiklott a most éppen baloldalinak nevezett népnemzeti választósereg, addig a jobboldal vezető reformereit, Mikulás Dzurindát és pénzügyminiszterét, Ivan Miklost az erkölcsi ítélet véglegesen a süllyesztőbe küldte. Nem furcsállható, hogy már csak néhány politizálással kokettáló elitista értelmiségi ragaszkodik a gonosszal való tárgyalást megengedhetetlennek tartó jakobinus narratívához. Ez a meciarizmussal szemben helyénvalónak tetszett, Dzurindáék alatt kevésbé, mégis megőrződött szükségességének látszata, holott, s például a kisebbségi nyelvtörvény minősíthetetlenül kulturálatlan parlamenti vitájában a Smer nacionalistái épp a nemzeti erények elárulásával vádolták az előterjesztőt, a Híd szlovák miniszterelnök-helyettesét. Ha a jakobinus retorika beidegződéseitől képtelen lesz megválni a politika és amédia, Szlovákiátmég sokáig a polgári hidegháború előérzete fogja uralni. S a harciasság járulékaként tovább szaporodik az árulók száma.

A szerző a Szabad Sajtó-díj egyik idei kitüntetettje.

Nyílt szavazó FOTÓ: REUTERS