Lehetett-e látni másfél évvel ezelőtt, hogy a Fidesz-kormány ilyen méretű hadjáratot indít az értelmiség ellen? Kezdte a filozófusokkal, aztán jöttek a képzőművészek, a rendezők, színidirektorok, az írók...

Noha Magyarországon megszoktuk, hogy az állam bábáskodik a kultúrpolitika felett, azt, hogy ez lesz a Fidesz hozzáállása a kultúrpolitikához, nem láthattuk előre. A legszomorúbb azonban, hogy a kultúrához a jelen kormányzatnak semmiféle fölkészültsége nincs. Az én ideálom egy olyan ország, ahol egyáltalán nincs kultúrpolitika. Ahol hagyják az írókat, képzőművészeket, filozófusokat a saját politikájukat megfogalmazni és megvalósítani. Aczél Györgynek legalább volt egy elképzelése. Egyrészt ostorral, másrészt mézesmadzaggal közelített a kultúra szereplőihez. Objektív lehetek, mert nekem csak az ostor jutott belőle.

Azt mondaná, hogy a jelenlegi kormány kultúrpolitikájánál még Aczélé is jobb volt?

Azt nem, hiszen ő egy diktatúra kultúrpolitikusa volt. De azt igen, hogy Aczél legalább tudta, ki a kultúrában a jelentős ember, kit kellene megnyerni. Így udvarolt Illyésnek, Lukácsnak, Németh Lászlónak, Dérynek, Szabolcsi Bencének. Ma a kultúrpolitika közvetlenül a politika függvénye. Nem számít, ki jelentős és ki jelentéktelen művész, tudós, gondolkodó. Ezért azután azokat támogatják, akik nyomatékosan képviselik a kormány politikáját, s azt teszik jégre, aki kritikus a kormánnyal szemben. Mézesmadzag nincs, mert azzal azokat szoktuk édesgetni, akik különben ellenfeleink, de szeretnénk, ha belátnák, hogy mi jó dolgokat csinálunk. Csakhogy ez az egyszerű fogás a mostani kultúrfelelősöknek eszébe se jutott. Ők nem azt mondják, mint Kádár, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, hanem azt, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van.

Ezt a félelem vagy a tudatlanság teszi?

A tökéletes dilettantizmus. Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs arról, mi a művelt közönség igénye, mi a nemzetközi mérce, mik az irányzatok, a trendek. Pontosan szólva, lehetne minderről fogalmuk, de cseppet sem érdekli őket. Van persze kivétel, például a Prima Primissima Díj. A nyertesek listája többé kevésbé mindkét oldalról vállalható. Ez azonban egy magánintézmény „kultúrpolitikája”. Az állami kultúrpolitika tökéletesen kaotikus, s ez, mint említettem, annak következménye, hogy nem különítik el a kultúrát a közvetlen politikai érdektől, hogy itt is, mint mindenben, a hatalom centralizálására törekszenek. Politikai érdektől mentes érdeklődést csak a foci iránt mutatnak. Pedig a magyar focival ma sajnos nem lehet nagy elismerést szerezni. Ellenben a magyar irodalom, képzőművészet, zene, film, színház, tudomány, filozófia egyes képviselői és alkotásai olyan magas szintűek, hogy minden nemzetközi mércét megütnek. Ezeket azonban nem támogatják, inkább elgáncsolják. Álljon itt példának Tarr Béla remekműve, A torinói ló. Kultúrpolitikai koncepciója csak a liberálisoknak és a Jobbiknak van. Ha nem lenne olyan szomorú, akkor nevetséges volna, hogy a liberalizmus, a „ballib” szitokszóvá vált.

Ezzel lehetne nyugdíjba küldeni a magyar kultúra legjobb hagyományát. József Attila szobrának száműzetésével ez már megkezdődött, de hogy állja ki a ballib elleni gyűlöletáradatot egy Petőfi, egy Ady, egy Jókai, egy Eötvös? A Jobbik kultúrpolitikájának is vannak ősei, például Hóman Bálint. De még ő sem támogatta volna a Csurka-féle alpári zsidózást. A Fidesz és a Jobbik szavazatokért való harcának az lett az eredménye, hogy az Új Színház rasszisták kezébe került. A Horthykorszakban sem volt nyilasszínház. Tehát ez a döntés sem valami önálló kultúrpolitika, hanem a kormány politikai manőverezésének következménye. Egy helyen azonban fel lehet fedezni önálló kultúrpolitikát (leginkább a kereszténydemokraták körében), s ez az oktatásügy. Igaz, a kereszténydemokrata koncepciómegfelel a Fidesz hatalomcentralizáló törekvésének. A mindeddig tovább élő porosz iskolarendszer negatív irányba való radikalizálásáról van szó. A tanár engedelmeskedik a tanfelügyelőnek, a tanfelügyelő a kormánynak, a diák a tanárnak. Készen áll az oktatási hadsereg, egy avítt, korszerűtlen, fundamentalista nacio nalista és álszent vallási ideológiával fűszerezve. Ami pedig a felsőoktatást illeti, az bizony nálunk is, mint mindenütt, reformra szorul. Mi történik Amerikában? Ott a rektorok, dékánok, egyetemi tanárok és a diá kok egymás utánmondják el a véleményüket, vitatkoznak. A javaslat, amennyiben megszületik, nem lesz kötelező senkire nézve, csak irányt mutató. Mi történik nálunk? Úgy készítenek törvényjavaslatot, hogy előtte meg sem hallgatnak senkit. Utána, ha már készen áll, lehet egy kicsit kozmetikázni. A hipp-hopp hozott törvény olyan, mint a hipp-hopp főzött ebéd. Rossz.

Pedig hosszú időre rendezkednek be, lenne idejük a döntések kiérlelésére.

Nincsenek hosszú időre berendezkedve. Olyan döntéseket hoznak, melyeket visszavonhatatlannak hisznek. És kapkodnak. Pont a kapkodásuk mutatja, hogy nem hosszú távra terveznek.

Kertész Ákostól is gyorsan visszavonták a budapesti díszpolgári címet.

Kertész Ákos mondata nagyon szerencsétlen volt, hiszen ahogy cigányozni, zsidózni, úgy magyarozni sem szabad. Noha azért még soha senki nem hördült fel, ha valaki cigányozott vagy zsidózott. Azonban az egy magánvélemény volt, a budapesti díszpolgárságot pedig a teljesítményéért kapta. Így azt vagy a Kossuth-díjat visszavonni teljes képtelenség. Kádárék, Rákosiék nem csináltak ilyet. Gyurcsány olyan embernek adott Széchenyidíjat, aki nem volt hajlandó kezet fogni vele. Akkor lehetne díjat visszavonni, ha kiderülne, hogy amit alkotott, az plágium volt, ahogy Németországban tették a védelmi miniszterrel, Gutenberggel. Vagy akkor, ha kiderülne, hogy háborús bűnös vagy emberiesség elleni bűntényt hajtott végre. Makovecz Imrétől se lehetne viszszavonni a Kossuth-díjat azért, mert folyamatosan zsidózott.

A berlini Staatsoper most mutatta be Az eladott menyasszonyt a budapesti Operaházból elüldözött Kovalik Balázs rendezésében, miközben az Operaházban vendégművészekkel mutatták be Rossini Hamupipőkéjét, ahol pusztán a két főszereplő volt teljesen alkalmatlan a szerepére, nem szólva a frissen bemutatott harmatgyenge Don Giovanniról, a címszerepben a színpadképesség határát súroló volt miniszteri biztossal.

Nemcsak Kovalik, de itt van a Fischer Ádám-sztori, a Dohnányi-sztori. De a koncertpolitikával is gond van, és ez nem a kormány bűne. Két évvel ezelőtt New Yorkban ősszel csak a Columbia koncerttermében több mint négy Ligeti-hangverseny volt, mind telt házzal. Nálunk tavaly egy Ligeti-koncert volt a MüPában, az volt az év legjobb hangversenye. Én az erkélyen ültem, fél ház volt, lekergettek minket a földszintre, hogy legyen közönség. Kurtágot is nagyon sokat játsszák külföldön. Nálunk csak Beethovent, Lisztet és Chopint tartanak műsoron. Sosztakovicsot, Prokofjevet fényévente adnak, nem beszélve Schönbergről. Az idős, konzervatív koncertlátogató közönséget szolgálják ki, ahelyett, hogy igényeket teremtenének, és egy új, fiatalabb közönséget nevelnének. Persze lehet, hogy azért van ez, mert a kortársak után szerzői jogdíjat kell fizetni, illetve még Bartók után is.

Gondolja, hogy ha az idős koncertlátogató közönség nehezen fogadja be Ligetit vagy Kurtágot, akkor a fiatalabbak, akik nem is igen járnak hangversenyre, majd verekedni fognak a jegyekért?

A fiatalokat minden érdekli, ami a világban történik. Én kisgyerekként a 30-as években belógtam a Vigadóba hangversenyeket hallgatni. Akkor Schönberget, Sztravinszkijt adtak. Tele volt mindig. A fiatalok ugyanis először mindenből a mait, a kortársat akarják megismerni, s aztán mennek vissza a XIX., XVIII., XVII. századba. A konzervatív tábor hangos és jelmezes magyarkodása nagyon hazafiatlan. Ami nemzeti érték, azt nagyon nem támogatják, ellenkezőleg, hagyják, hogy kimenjen az országból. Exodus van. A Ludwig Múzeum, a debreceni Modem kivételek, ezek jó példák. Ezeken a helyeken bemutatják a magyar és külföldi kortárs művészeti irányzatokat. És a fiatalokat ezek érdeklik, először ezeket ismerik meg, és aztán a reneszánszot.

A múltkor egy műsorban sistergő vita zajlott Kerényi Imre festménymegrendelő miniszteri biztos és Gerő András történész között. Gerő sérelmezte, hogy Károly király a Tanácsköztársaságot ábrázoló képen tűnik fel. Mit keres ott?

Eleve szeretem, mikor egy kormány megmondja, mik a jelentős történelmi események. Ez olyan, mint az alkotmány.

Az alaptörvényben is magyar történelmet írnak. Ha egy történésznek esetleg más lesz az álláspontja, ezt alkotmányellenesnek lehet majd nyilvánítani? Jelenlegi honatyáink azt hiszik, hogy akinek Isten hatalmat adott, annak történészi tudást is adott hozzá. A történetírás, főleg a tankönyvekben megjelenő történetírás hosszú ideig erősen nacionalista volt. Most Európában közös történelemkönyvet adtak ki német és francia iskolásoknak. Nagyon jó ötlet, mert különböző nézőpontokkal szembesítik a diákokat. A gyerekeknek ugyanis nem szabad sugallani semmit, a tényekkel kell konfrontálni őket. A demokratikus oktatás pont abban áll, hogy az értelmezés szabadsága a tanulót is megilleti.

Minden elpuskázott vagy szándékosan félresiklatott kultúrpolitika dacára Budapest lüktető kulturális metropolis. Az elmúlt években itt voltak a New York-i, a Bécsi Filharmonikusok, Lorin Maazel, Edita Gruberova és Barenboim, hogy csak néhány nevet említsünk. Több tucat színházi előadás közül lehet naponta válogatni, az Urániában pedig egy ideje már a New York-i Metropolitan előadásainak közvetítéseit is látni.

Budapest mindig is lüktető kulturális központ volt. A XIX. század végén, a Horthy-korszakban, a Kádár korban, mindig. Jó íróink, jó zeneszerzőink, jó festőink vannak, jó hangversenyeink, kiállításaink és rengeteg jó rendezvényünk. Az emberek ugyanis, ha nem játszhatnak a teremben, mert kiparancsolják onnan őket, akkor játszanak a sarokban. Kultúra akkor is van, ha a hatalom nem támogatja. Ezt örököltük generációkon át, és ezt senki nem veheti el tőlünk.

Amikor valami megengedhetetlen történik, az értelmiség tiltakozik, tüntet, aláírást gyűjt, szervezkedik. Legyen szó a filozófusbotrányról, a képzőművészek alapítványi vagyonának állami kézre játszásáról, az Új Színházról vagy József Attila szobrának eltávolításáról. Van gyakorlati jelentőségük ezeknek a megmozdulásoknak, vagy csak szimbolikus értékűek?

A kormányoldalon nem fogják sem politikájukat, sem álláspontjukat megváltoztatni ezek hatására, de rajtunk változtat. Azokon, akik mellett kiállnak, illetve azokon is, akik kiállnak. Ez nagyon fontos, mert azt mutatja, hogy nem kell beszarni, ne legyünk gyávák, igenis adjunk hangot a véleményünknek.

Mennyire viselte meg az ön ellen folytatott hadjárat?

Kezdettől fogva lehetett tudni, hogy teljesen alaptalan vádakra épített, nem létező ügyről van szó, amit karaktergyilkosságra akartak felhasználni. És sikerrel járt, mert olyan emberek, akik nem ismernek bennünket, meg lettek győzve, hogy félmilliárdot a mellényzsebembe dugtam. Én szerencsés helyzetben voltam számos kollégámhoz képest, mert nem vesztettem el az állásomat. Engem próbáltak már megfélemlíteni a Kádár-rendszerben is, elvették az útlevelemet, rendőrségi figyelmeztetést kaptam, házkutatást tartottak a lakásomon, nem publikálhattam, ezek után most mit tudnak velem csinálni? De én nem vagyok bátor. Azok bátrak, akik szolidaritást vállaltak.

Más jót is lát?

Látok. A fiatalokat egyre inkább érdekli a politika. Magyarországon generációváltás lesz. Menjenek ki a fiatalok külföldre, okosodjanak, tanuljanak, jöjjenek haza, és változtassák meg a politikát. Döntsék el, milyen országban akarnak élni. Deák Ferenc mondta, hogy a rosszul begombolt mellényt ki kell gombolni ahhoz, hogy újragomboljuk. És most itt az ideje, hogy újragomboljuk.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON