– Senki nem ígérte, hogy könnyű lesz – riasztott fel reb Slojme révedezésemből.

– De tekintse úgy ezt a mostani állapotát,mint újjászületése fájdalmait. – Kuncogva koccintásra nyújtotta poharát. – Ma már különben sem egész életre szólnak a kapcsolatok, mint az én időmben. Életciklusok vannak, és az egyes ciklusokhoz választanak az emberek társat... Én is csak olvastam, onnan tudom, nem magamtól vagyok ilyen bölcs. Különben észrevette már, Miklós, hogy nálunk minden teremtés elválasztással jár? Világosságot a sötétségtől, vizet a szárazföldtől, nappalt az éjszakától, nőt a férfitől...

– Nagyon vicces – grimaszoltam. – Úgyérzem magam, mint aki félig elpusztult.

– Nem lett volna szerelem, ha nem ígyérezné. Van különben egy szokás. A nagybetegnek, hogy megtévesszék a malhamóveszt, a halál angyalát, egy másik nevet adnak... Mondja, Miklós, tudja maga egyáltalán, hogy kapta a nevét? – kérdezte, miután még egy kört rendelt.

– Tudom. Apám és anyám más-másnevet akart. Megállapodtak, hogy sorsolással döntik el a nevem, és apám mind a két cédulára ugyanazt a nevet írta.

– És mit szólt a maga édesanyja a turpissághoz?

– Amikor megtudta, már elkészült azanyakönyv.

– És azt tudja, miért pont a Miklós nevet adta magának az édesapja?

– Apám apjának az egyik testvérét hívták így.

– A maga nagyapja testvéréről beszél,ugye? Az édesapja nagybátyjáról.

– Igen.

– Hát akkor miért nem azt mondja?Na, folytassa.

– Hárman voltak testvérek. Mindhármukat megölték munkaszolgálatosként a fronton. Ez a Miklós egy életművész volt, azt mesélte róla az apám. Nagy nőcsábász, könnyűvérű sármőr. Sose nősült meg, gyereke se lett, bár volt egy élettársa, ami akkoriban, a háború előtt, pláne vidéken, még szóbeszéd tárgya volt. – Elhallgattam, gondolkodtam.

– Persze adhatta volna a saját apja nevét is. Kézenfekvő lett volna, az emlékállítás végett.

– Talán egy vidámabb, könnyebb sorsot szánt magának, nem gondolja?

– Lehetséges – bólogattam. – A fényképek alapján jókedvű, hetyke fickó volt a nagybácsi. Nem olyan mélabús, mint az apám apja meg az apám. Én külsőre a nagybácsi, lelkiekben meg az apám és az ő apja vonásait örököltem.

– A nagyapjáét, ha jól értem... És beszéltek erről a maga szülei?

– Keveset. De ez a névadás furcsa. Mertmiért nem a saját apja nevét adta nekem az apám? Miért egy nagybácsiét? Talán, hogy ezáltal rá is emlékezzen, vagy emlékeztessen valaki, akinek nem volt gyereke, hogy emlékezzen az apjára?

Az öreg hallgatott.

– Vagy azért, mert egyszerre akart a fiának könnyű sorsot, és egyszerre dilemmázott azon, hogy mégse kellett volna folytatni ezt az egészet? Ezért jutott eszébe a gyermektelen rokon? Abszurd, amiket mondok?

– Maga szerint az, Miklós?

– Nem. Illetve nem tudom. Ezt érzem.

– Hát akkor mit törődik azzal, hogy énmit gondolok? Ha maga így érzi, akkor így érzi. Lehet, hogy így is van. Egy versnél se csóválja a fejét, hogy nem így van, hanem amúgy. Az ember a saját gondolataival néha nehezebben boldogul, mint másokéval. És ha ez könnyebbség magának, mert magyarázatot ad, akkor fogadja el. Ha pedig nem nyugtatja meg, akkor gondolja végig más szempontból még egyszer. Ezek a maga gondolatai, maga tudja leginkább megmagyarázni őket önmagának.

– De én nem magyarázatokat akarok,hanem az igazságot!

– Fogadja el a saját érzéseit igazságnak,Miklós. És a mások érzéseit is. És ne essen kétségbe, ha ezek nem mindig egyeznek. Sok igazság lehet a világon. Csak nem mindegyiket ismerjük fel – hallgatott el, de közben hunyorgott és nagyokat pislogott. Nem tudtam, mi váltja ki az ideges pislogást, de tudtam, őt is idegesíti, ezért úgy tettem, mintha nem venném észre.

– Van magának zsidó neve? – kérdezte.

– Nincsen.

– És azt tudja, mi volt a nagybácsi héber neve?

– Tudom. Megnéztem. Apám nagyapja egy borítékra felírta minden élő családtagja héber nevét.

– A maga dédnagyapja, ha jól értem…Na, és hogy hívták a nagybácsit?

– Simson.

– Magyarán Sámson. Hát akkor legyen maga is Sámson. Maga úgyis mindig harcol az igazságért. Vette észre, milyen érdekes, hogy egy másik erős ember neve a magáé? Miklós, mint a Toldi. Különös, nem? Az édesapja bizonyára szerette volna, ha maga olyan erős lesz, és le tudja győzni az egész világot. Legalább most már tudja, miért ezt a nevet kapta. És ha maga engem reb Slojménak szólít, mert ezt kértem annak idején, mert így szólítottak volna odahaza, ha túléljük a háborút, akkor én magát reb Sámsonnak. Rendben vagyunk így?

– Rendben.

– Nahát, akkor becsülje meg magát.Most már van zsidó neve is. Löchájim! – mondta, és felhajtotta a pálinkát.