Kibucpromenád a Holt-tenger mellett

Reuters - Ammar Awad

A kibucok százéves történelme tele van küzdelmes, legendaszámba menő történetekkel. Ez a kezdetekben főként a növénytermesztésre-állattenyésztésre szakosodott önkéntes vagyonközösség a zsidó nemzetépítés egyik fontos talpköve volt, a huszadik század utópista kísérleteinek egyike. A szovjet kolhozra hajazó kibucban a kollektíva tulajdonában vannak a termelőeszközök és a vagyontárgyak, a kibuctag – függetlenül teljesítményétől, szervezeti beosztásától – egyenlően részesedik a megtermelt javakból, és a döntéseket közvetlen demokratikus úton, a tagság közösen hozza.

A kommunisztikus kibucmozgalom évtizedeken át szolgált, ám a mai modern kapitalista viszonyok közepette visszaszorult, gazdálkodási tevékenysége, értékrendje átalakult.Mamár az önfeláldozás, vagy a „közös” értékei helyett az izraeli közvélemény is inkább a személyes gyarapodást díjazza. A kibuc (közösség), vagy másik héber nevén a kvutza (csoport) története még jóval Izrael állam 1948. évimegszületése előtti időkre, a kilencszázas évek elejére nyúlik vissza.

Az első kibucot 1909-ben, akkoriban a török birodalom fennhatósága alatt álló Palesztinában, a Galileai-tó partján alapították, Degania Alef néven. Létrehozói azokból a véres oroszországi pogromok elől menekülő ifjú zsidó emigránsokból kerültek ki, akik tele voltak a tizenhetes, októberi forradalomhoz vezető szocialista ideákkal, és persze cionista víziókkal. Az új hazát keresőknek azonban mostoha természeti viszonyokkal és barátságtalan környezettel kellett szembenézniük. Ahhoz, hogy a földeket termővé fordítsák, a júdeai hegyekben kígyóktól, mérges rovaroktól hemzsegő köves terepen, nem egyszer puszta kézzel görgették a sziklákat, Galileában lecsapolták a mocsaras területeket, a Negev perzselő sivatagába vizet vezettek.

Minimális közegészségügyi feltételek híján gyakorta előfordult malária, tífusz, vagy kolera, és ha mindez nem volt elég, meg kellett védeni magukat a nomád beduinok betöréseitől. A nincstelenség közepette nem is nagyon jöhetett számításba más élet, mint a közös gazdálkodás: mindenkinek, minden feladatból ki kellett vennie a részét. A férfiak éppen úgy takarítottak, mosogattak, mint ahogy a nők a szó szoros értelemben húzták az igát a földeken, vagy őrségben álltak.

A pionírok erőfeszítései nem voltak hiábavalók. Ha ma valaki végigautózik az egykor kietlen vidéken, gazdag agráriummal találkozhat. A kibucok még ma is a teljes mezőgazdasági termelés több mint 30 százalékát adják, és az elmúlt évtizedek során korszerű kibucipar is kifejlődött. Mindemellett a mozgalom százéves történetében e telepek nem kevésbé fontos szerepet játszottak az alijázók, vagyis a bevándorlók letelepítésében, de még inkább a határvidék ellenőrzésében, és az ellenséges arab szomszédokkal vívott háborúkban. Helytállásukat számtalan történet őrzi. A második világháború idején az akkori Jugoszláviában ledobott mártírpartizán Szenes Hanna is kibucban tanulta meg a fegyverforgatást.

Az ötvenes-hatvanas években valójában az élkatona kibucnyikok alapították a Nahalt, a mai izraeli védelmi haderőt. A 1967-es hatnapos háborúban Izrael 800 elesett katonája közül 200 kibuctag volt. Kiváltságos helyüket ugyanakkor az is jelzi, hogy a hatvanas évek idején, Izrael parlamentjében, a Kneszetben a képviselők 15 százaléka volt kibucnyik, míg országosan számarányuk csupán négy százalék körül mozgott. A kibuctársadalom életszínvonala a hatvanas évtizedben gyorsabb tempóban nőtt a lakosság egészéhez képest, különösen a hetvenes évek vége felé tűnt kirívóan magasnak. Ahogy a témával foglalkozó izraeli visszaemlékezések epésen felidézik: a kibucnyikok paraszti munkából éltek, és a középosztály „úszómedencés” életstílusát élvezhették.

Ám amagánvállalkozáson alapuló izraeli piacgazdaság fejlődésével az egalitárius munkaközösségek ellentmondásai ismindinkább kezdtek kiütközni. Hiánygazdálkodás közepette célravezető lehet az egyenlősdi, de amikor a kibuc gazdagodik, az egyre növekvő fogyasztói szükségletek teljesítése, s a mind összetettebbé váló üzlet menedzselése megoldhatatlan feladattá válik.

A hőskor emlékei
Amíg a szovjet típusú kolhozrendszert a nyomorúság juttatta sírba, addig az izraeli egyenlősdi paradox módon saját jólétének lett áldozata. Sajátosan tanúskodik erről Ámosz Oz: a világhírű regényíró nemrégiben Budapesten is vetített portréfi lmjében kibucéveire visszaemlékezve szarkasztikusan mesél arról, hogy csak éjszaka, a parányi fürdőszoba WC-ülőkéjére kuporodva tudott írni, mert a napi robot alól ő sem kapott felmentést. Később, amikor írásai már jókora honoráriummal gazdagították a kibuc költségvetését (mert hát azt is be kellett adni a közösbe),már naponta engedélyeztek neki egy-két órácskát az írásra. Sőt, a könyvelő javaslatára pótmunkásokat állítottak helyére, hogy úgymond segítsék őt a szövegtermelésben.

Tény, hogy a kibucok és lakóik száma az első 75 évben folyamatosan emelkedtek. Annak idején Degánia, az első ilyen kollektíva 12 fővel alakult, a második világháború idején, 79 kibucnak már 24 ezer tagja volt, vagyis a palesztinai brit mandátum zsidó lakosságának öt százaléka. Az ötvenes években a mintegy 230 kibuc népessége 65 ezer főt számlált, ami a nagy bevándorlási hullám miatt az összlétszám 7,5 százaléka volt. A kibucnépesség, 129 ezer fővel 1989-ben érte el csúcspontját, azóta viszont számuk csökkent: ma 273 kibucban hozzávetőleg 100 ezer tagot tartanak nyilván.

A felmérések arról tanúskodnak, hogy ma a kibucok alig egyharmada ragaszkodik a régi kommunisztikus elosztási elvekhez, míg a többiek „megújultak”. Magyarán, a tagok differenciáltan, munkateljesítményüktől függően, havi bért kapnak, a kibuc vagyonát magánvállalkozásokra jellemző módon működtetik. Így aztán valósággal földrengésnek számított, amikor néhány éve a „kibucok anyja”, Degánia kollektívája is az újszerű szövetkezésimodellmellett döntött: az egyszámlára menő közös javadalmazás helyett már minden tag egyéni bérezésben részesül, adóznak, s fi zet niük kell az igénybe vett kommunális szolgáltatásokért, vízért, villanyért is.

Az átalakulásban kulcskérés a privatizáció. Igaz, a föld változatlanul állami tulajdon, de az új játékszabályok szerint a felosztott vagyonból a kibuctagok már szabadon árulhatják házaikat, kertjeiket. Újszerű próbálkozás az úgynevezett urbánus kibuc, aminek kapcsán a hatóságok engedélyezték, hogy az érdekeltek városi telkekre cseréljék a mezőgazdasági földeket.

A kibucok átalakulása több egymásra ható folyamat következménye. Ezek közé tartozik, hogy a fiatalabb nemzedék már nem tekintette mintaértékűnek az alapító apák és anyák életideáljait, tanulmányaik befejeztével nem is tértek vissza a kibuc kötelékeibe. Kiderült az is, hogy a kibucok nem bírják a globalizált versenyt: termelékenységük a gazdaság több más szereplőjéhez viszonyítva lassabban nőtt. Aztán a nyolcvanas években az izraeli gazdaságon végigseprő hiperinfláció is jócskán betett nekik, 1985-re a kibucok egyharmada súlyos pénzügyi zavarba került. Igaz, a kormány és a bankok a segítségükre siettek, de az adósságok eltörlésének áraként földjeik egy részét elvesztették, működési költségeiket pedig vissza kellett nyesni, beleértve az érinthetetlennek hitt juttatásokat is.

Új jövedelmi forrásokat kellett találni, s így ma már többen átnyergeltek a turisztikai, kereskedelmi szolgáltatásokra, miközben előtérbe került az ipari tevékenység. A mintegy 356 kibucüzem éves termelési értéke 5-6 milliárd dollár, a bevétel fele exportból származik. Több cég – így a Netafim a hatvanas években kifejlesztett csepegtetős öntözőrendszerével – már világhírre tett szert. A Netafim tulajdonosa a Negev-sivatagi Hatzerim kibuc 1700 dolgozója évente 500 millió dollár körüli bevételt könyvelhet el, és vagy száz országban vannak jelen.

A két kibuc tulajdonában álló, Holt-tengeri ásványi anyagokat felhasználó Ahava kozmetikumgyártó termékei itthon is közkedveltek. De szép számmal akadnak olyan kibucvállalatok, amelyeket a csúcsiparágakban jegyeznek. Ezt példázza, hogy a német Siemens 15 millió dollárral beszállt napenergiát hasznosító Arava Powerbe, miközben a vállalkozás izraeli tulajdonosa, a Ketura kibuc még mindig ragaszkodik a régi egyenlősdihez: az amerikai BusinessWeek hetilap beszámolója szerint a kibuc vezetői – az alkalmankénti főnöki pótlékot nem számítva – annyit keresnek, mint a kibucmosoda dolgozói.

FOTÓK: CENTRAL ZIONIST ARCHIVES, JERUSALEM; NAFTALI OPPENHEIM COLLECTION, YAD ITZHAK BEN ZVI PHOTO ARCHIVE

Kapcsolódó cikkek: Seres Mária, a polgármester | Életpályamodellek új idők kezdetén | Három és fél horrorisztikus hónap a bordélyházban | Magyar atom 2.0 | Papagájkommandó