Végre-valahára létrejött egy szöveg, amihez lehet viszonyulni. A magam részéről ezúttal nem az alkotmánytervezet egészét, hanem az első részt, azaz a szöveg első 26 mondatát vizsgálom. Szempontom nem a saját értékeim számonkérése, még csak nem is a cím kritikája, hanem az, hogy amit a tervezet készítői itt szándékoltak, azt fogalmilag pontosan mondták-e el, azaz jól mondták-e azt, amit mondani akartak.

Azért érzem fontosnak a tételes jogi megfogalmazásokat nem tartalmazó szövegrész szemrevételezését, mert a tervezet készítői maguk is lényeginek gondolják az itt leírtakat. Olyannyira így tartják, hogy a szöveg q) cikkének 3. bekezdésében – mintegy útmutatóul az Alkotmánybíróság számára – közlik: „Az Alkotmány rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti Hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” A nemzeti hitvallás tehát – szemükben – az alkotmány lehetséges interpretációjának vezérfonala.

A fogalmi pontatlanságok és a lehetséges egyéb hiányok feltárásához a szövegelemzés módszerével élek, és természetesen azt a történészi szakmai kompetenciát használom, amellyel – megítélésem szerint – rendelkezem. Csak azokat az elemeket teszem kritika tárgyává, amelyek – véleményem szerint – feltűnően problematikusak.

Keresztény Európa

A szöveg elején négy mondat foglalkozik a nemzeti büszkeség tárgyával. A négy közül az elsőben közlik, hogy „Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot és hazánkat a keresztény Európa részévé tette”. A büszkeségről szóló negyedik mondat rögzíti, hogy „népünk évszázadokon át harcokban védte Európát”. Nyilván arra a közismert toposzra utalnak, miszerint a magyarok a kereszténység védőbástyájául szolgáltak az oszmán hódítással szembeni küzdelmükkel.

A „kereszténység védőbástyája” szerep, illetve elképzelés többek között fellelhető a szerbeknél és a horvátoknál is. A szerbek nemzeti mitológiájának és önazonosságának része a XIV. században megvívott törökellenes, rigómezei (Koszovo Polje) ütközet, s manapság – éppen ezért – elképesztően fájdalmas számukra Koszovó önálló államisága. A horvátok is vallják: ők védték Európát, s ezt jól jelzi, hogy a XVI. századi, Szigetvárt védő Zrínyi Miklós számukra éppúgy nemzeti hős, mint nekünk. De ki ellen védtük Európát? A törökökkel szemben, akik a XIV. századtól már európai népnek is tekinthetők, olyannyira, hogy napjainkban türelmetlenül várakoznak az Európai Unió kapuja előtt.

Az alkotmánytervezet mondata alapján úgy tűnik, mintha a magyarok egy európai néppel szemben védték volna Európát. Ez így fogalmilag zavaros. A probléma feloldása az lenne, ha a Szent István érdemeit taglaló mondat így szólna: államalapító királyunk hazánkat a keresztény Európa és így az antik-zsidó-keresztény kultúrkör részévé tette. Világossá válna az Oszmán Birodalom kulturális különneműsége, amitől egyébként érthetővé válik „a kereszténység védőbástyája” szerep.

A kultúrkör fogalmának beemelése más előnyökkel is járna. Közösséget teremtene a szerepet magáénak valló többi néppel. Szent István életművét is árnyaltabbá tenné, hiszen az államalapító király hosszú távon a pogány magyar kultúrát is megváltoztatta. A kultúrkör fogalma értelmezhetővé tenné a belőle következő, a századok során egyre szekulárisabbá váló sokszínű magyar kultúra integrálását is.

A szövegezők azt írják: „elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”. Megítélésem szerint ez is zavaros így. A nemzet szó tartalma sokat változott az évszázadok során. A XIX. század első harmadáig túlnyomórészt a kiváltságoltak önmagukat nevezték nemzetnek, és csak utána terjedt ki a nemzetfogalom mindazokra, akik magukat magyarnak vallották, vallják.

A kereszténység univerzális meggyőződés, nincs köze nemzeti tartalomhoz. Helyesebb lenne azt írni: elismerjük a kereszténység állammegtartó szerepét. Ez annál is inkább indokolt, mert hosszú évszázadokon át az állam, illetve az uralkodói hatalom igazolását Istentől származtatták, s ebben a konstrukcióban az egyháziasságnak kiemelkedő szerepe volt. A szövegezők valamit mondanak, de rosszul mondják, amit mondani akarnak.

Szent Korona

A Szent Korona a szerzők szerint „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát”.

Az állítás fogalmilag egyáltalán nincs rendben. 1946. február 1. óta a Szent Korona nem része a magyar közjognak, hiszen az ország hivatalosan ekkortól váltott államformát, királyságból köztársaság lett. A mostani tervezet sem változtat az államformán, következőleg a Szent Koronának továbbra sincs közjogi szerepe.

A közjogi szerep ezt megelőzően hoszszú évszázadokon át létezett, hiszen a magyar királyok legitimációjához elengedhetetlen volt a Szent Korona, s ez a közjogi szerep oly erős volt, hogy még a két háború között is – amikor Magyarország király nélküli királyság volt – a budai Vár mint állami tulajdon a Szent Korona nevére volt bejegyezve és a bíróságok a Szent Korona nevében hirdettek ítéletet.

A Szent Korona a rendszerváltás óta hivatalosan kizárólag a magyar állami címerben jelenik meg, de – mint említettem – közjogi funkciója nincs. Ennek alapján, szerintem, fogalmilag akkor lenne helyes a tervezetírók mondata, ha azt állítanák, hogy a Szent Korona jelképesen megtestesíti Magyarország állami folytonosságát. Az „alkotmányos” szó értelmezhetetlen, félrevezető, a maga tárgyszerűségében nem védhető állítást tartalmaz.

Történeti, történelmi

A szöveg mindkét variációban használja a kifejezést. Egyfelől közli: „tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait”, másfelől azt is, hogy „nem ismerjük el történelmi alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését”.

A mai fül számára talán szokatlanok ezek a kifejezések, hiszen Magyarországnak 1949-ig nem volt írott alkotmánya, s ezért talán sokan nem tudják, hogy mit kell történeti, illetve történelmi alkotmány alatt érteni.

A történeti alkotmány a rendi alkotmányosságot jelenti. Azt, amit a magyar rendiség önnön jogainak biztosítására és a felújuló abszolutista szándékok kivédésére évszázadokon át értelmezve és átértelmezve kialakított, magáénak vallott és eszközül használt. Werbőczi István 1517-ben megjelent és a maga teljességében hivatalosan törvénnyé nem tett törvénykönyve volt a történeti alkotmányosság fő öszszefoglalása. Tartalmazta többek között a nemesi adómentességet, az egy és ugyanazon nemesi szabadság elvét (azaz hogy személyében a köznemes egyenjogú az arisztokratával), a jobbágyság röghöz kötését, az előjogok világát.

A magyar reformkor egyik nagy tette az volt, hogy lebontotta a kiváltságokra alapuló alkotmányos elveket és működést. Ahogy ők mondták: be kell emelni a népet az alkotmány sáncai közé. Megtették.

A rendi alkotmányosság – más néven történeti alkotmány –, akárhogy is nézem, a jogegyenlőtlenség alkotmánya volt.

A mostani alkotmánytervezet – egy kivételtől, a plurális választójog lehetőségétől eltekintve – a jogegyenlőségre épül. Fogalmilag teljesen érthetetlen, hogy a jövendőbeli alkotmány keretei közé tradícióként, értelmezési keretként miért kell beemelni az előjogokra alapozódó világ jogi szemléletét.

A történeti vagy történelmi alkotmány kifejezést szerintem teljesen ki kellene hagyni.

Hűség, hit, szeretet

A szövegtervezet közli velünk: „összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet”.

Máshol az alkotmánytervezet tartalmazza azt, hogy a magyar nemzeti színek a piros, a fehér és a zöld.

A nemzeti színeket először az 1848. XXI. törvénycikk iktatta törvénybe. A hármas nemzeti színkombináció 1848-ra rögzült, a nem nemesi, hanem a modern értelemben vett nemzeti tartalommal. Az Árpádok vörös-ezüst, illetve piros-fehér színeihez társult a magyar címer hármas halmának zöldje.

A három szín értékmegfelelője: a piros az erő, a fehér a hűség, a zöld a remény.

Úgy vélem, hogy a szövegezők helyesebben járnának el, ha összetartozásunk alapvető értékeinek az erőt, a hűséget és a reményt tartanák – annál is inkább, mert így válik a nemzeti színekkel egybehangzóvá a szöveg.

Egyedülálló nyelv

A szövegből megtudjuk, hogy nyelvünk „egyedülálló”, s azt is, hogy az 1956-os forradalom „a világkommunizmust halálra sebezte”.

Kérdem én: melyik nyelv nem egyedülálló? A nyelvek nyelvcsaládokba tartoznak, de a rokonságtól függetlenül mindig mindegyik egyedülálló. Teljesen szükségtelen a szó használata.

Ami pedig „a világkommunizmust halálra sebző” ’56-ot illeti: semmit sem von le a magyar forradalom értékéből, ha a valóságnak és súlyának megfelelően értékeljük, s nem tulajdonítunk neki olyat, amit nem tett meg. Magyarországról 1991-ben vonultak ki a szovjet csapatok, azaz 35 évvel 1956 után. Még mostanság is két kontinensen vannak kommunista államok, s közülük az egyik ország a világ talán legdinamikusabban fejlődő gazdasági hatalma.

Gondolnunk kell arra, hogy az alkotmány olvasói nem csak magyar nemzeti elfogultsággal bíró emberek. Szabaduljunk meg a nemzeti nagyképűségtől. Egyébként nevetségessé válunk.

Honnan folytatjuk?

A nemzeti hitvallás – mint említettem –szövegszerűen közli: „a történelmi alkotmány idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését” nem ismeri el, s azt is tudatja, hogy hazánk „1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk”.

Megítélésem szerint itt a szerzők mesterségesen problémát teremtenek, s utána ezt a problémát nem tudják megoldani. Kissé szürreális, hogy az oszmán-török megszállással, illetve a Habsburg abszolutizmussal szemben több száz év késéssel, 2011-ben közlik, miszerint nem ismerik el a rendi alkotmány felfüggesztését. S azt is tudtunkra adják, hogy az 1944 és 1990 közti időszakot is – megint csak utólag – semmisnek tekintik.

Ha egy nemzedéket harminc évnek veszünk, akkor a magyar állam megalakulása óta 34 nemzedéknyi idő telt el. Ha nem Mohácstól (1526), hanem 1541-től, Buda török általi elfoglalásától számítjuk a középkori magyar állam bukását, akkor is körülbelül 14-15 nemzedék munkáját, erőfeszítéseit, energiáját tessékeljük ki a magyar történelemből – miközben a szövegben már közöltük azt is, hogy „büszkék vagyunk országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre”.

Minő önellentmondás! Ami persze nem véletlen, hiszen ez az egész úgy abszurd, ahogy van.

Megítélésem szerint a történelem, s így a magyar múlt is oszthatatlan egész, amit csak onnan lehet folytatni, ahol éppen tartunk. Nem mazsolázhatunk történelmünkben, mert minden eleme a miénk; a siker, a szégyen, a jó, a rossz is. Legföljebb abban dönthetünk, hogy mit folytatunk, milyen tradíciót vállalunk. Éppen ezért én az alkotmánytervezetbe olyan szövegrészt tennék be, ami a múlt oszthatatlanságáról és a választás felelősségéről szól.

Ami hiányzik

A szövegben szó esik Szent Istvánról, az államalapításról, a kereszténységről, a Szent Koronáról, 1956-ról.

Egy szó sem esik 1848–49-ről, a mai Magyarországgal eszmei és jogi folytonosságot mutató polgári államalapításról.

A folytonosságot mi sem bizonyítja jobban, minthogy az alkotmánytervezetben számtalan ponton rejtetten benne is van ’48. Akkor lett ugyanis először felelős kormányzat Magyarországon, akkor lett közteherviselés, akkor lett népképviselet, akkor lett sajtószabadság, akkor lettek nemzeti színek, akkor mondták először, hogy a hatalom forrása nem Isten, hanem a nép! S ez még csak nem is a teljes felsorolás.

Elképesztőnek tartom, hogy a szövegtervezet készítői nem gondoltak a nemzeti ünnepeink sorában feltüntetett március 15. fogalmi vonzataira. Úgy tűnik, hogy a szövegezők számára nagyobb érték az általuk többször pozitív összefüggésben felemlített rendi alkotmány, mint az azt leváltó és a jogegyenlőség eszméjét bevezető 1848–49.

Számomra meglepő, hogy a kormánytöbbség szövegezői egy intellektuálisan meglehetősen igénytelen, át nem gondolt szöveget bocsátanak megvitatásra. A fogalmilag zavaros, tisztázatlan mondatok (a helyesírásról ezúttal szót sem ejtek) azt mutatják, hogy amit el akartak mondani, azt sem tudták jól elmondani. Fel sem merem tételezni, hogy azt mondták, amit akartak.

Tisztelettel kérem őket, gondolják újra művüket, javítsanak rajta, írják át.

Felelősek érte.

A történelmi alkotmány, a Tripartitum – a jogegyenlőtlenség alkotmánya (a mű 1599-es bécsi kiadása)