Ne már, hogy a romkocsma legyen a magyar sikertörténet!

Kiváltképpen a romkocsmákat kedvelik a külföldiek Budapesten – örvendezett a minap a közszolgálati Híradó, mintha valami olyasmiről adatott volna beszámolnia, amit elterveztünk, nekiveselkedtünk, megcsináltuk, és lám, be is jött.

Így hát nem árt emlékeztetni: a romkocsmák úgy lettek, hogy Budapest működésképtelen döntéshozatali szisztémája a megvalósulás küszöbéig engedett egy várospusztító tervet, esett még némi ingatlanspekuláció is, ennek tetejébe jött a világgazdasági válság, és most az ebek harmincadjára hagyott, halálra ítélt, mellesleg időközben világörökséggé nyilvánított lakóházakat egyesek, jobb híján, vendéglátóhelyként üzemeltetik.

Ne már, hogy ez legyen a magyar sikertörténet!

Pedig mintha ez volna az, sőt ez lenne a követhető minta. Budapesten a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben minden csak úgy „lett”: a távlatos és átfogó tervezés esélyét is kiiktató önkormányzati rendszer, meg az állami és helyi akarat állandó egymásnak feszülése tudatos városfejlesztést nem, legfeljebb örökös kárelhárítást tett lehetővé. Elöl menetelt a tőke, kézen fogva a kényszeresen rövidlátó politikai erőkkel, utánuk meg loholt mindenki, akinek a meglévő város körültekintő védelme és az új elemek minőségének biztosítása lett volna a dolga. Kudarctűrő személyiségnek való feladat.

Az elmúlt években az állami műemlékvédelem előbb azt volt kénytelen beismerni, hogy hiába az értékóvás megannyi törvényi formája, csak annak a fennmaradása biztos, amihez minimum egy hivatali elnök odaláncolja magát. Aztán ez év elejétől az örökségvédelmi eszme fontosságának látszatát is elpöckölte az állam: a műemlékek óvását besorolta a többi megyei hivatal, de legfőképp az építésigazgatási mellé, ami olyan helyzetet eredményez, mintha a kémia- és a magyartanár szkandermeccsén múlna, hány órában tanulják a gyerekek a kovalens kötést, és mennyiben Arany Jánost.

Hogy pedig volna értelme az elveket tisztázó, szabályokat szülő közbeszédnek, azt mi sem mutatta meg jobban, mint a tavaly előbb a Szépművészeti Múzeum kiegészítése, majd a „Léghajóház” építése körül kirobbant polémia. Először fordult elő, hogy nem pusztán összecsapott az értékőrzés és az értékteremtés dogmája, hanem a vitázók egy része az alapkérdéseket tette fel. Mennyire „szobor” a város, mik az elfogadható változtatás kritériumai, hogy lehet egyensúlyt teremteni részérdek és közérdek között, miként jöhet ki mindenki jól abból a nehéz helyzetből, hogy sokaknak vannak szép elveik, de sajnos csak a tőkének van pénze?

Ezekben a vitákban derült ki igazán, hogy milyen fontos feladat juthat a rendszerint véleményező gittegyletként aposztrofált tervtanácsoknak. Álláspontjuk nyilvánosságra kerülésévelmáris tényezővé vált,mit gondol a „szakma”, és tükröt tartott annak, amit a „tőke” vagy épp a „politika” akar. Éppen a szakértők nyilvánosan módosuló véleménye mutatott rá, hogy egy élő nagyváros tervezésekor nincs egyetlen igazság, hanem konszenzuskényszer van.

Most tehát az a tény, hogy az új fővárosi vezetés első döntései között e testület megszüntetéséről is határozott, kézzelfoghatóvá teszi a veszélyt: sem közös elveket, sem megújult várost nem tudunk majd újabb húsz év múlva felmutatni. Csak a romkocsmákban bízhatunk.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.