– Alapjaiban változtatta meg az életét az elmúlt néhány évben: valamennyi rossz szokását elhagyta. Miért döntött úgy, hogy minden függőséggel leszámol?

– Azt írtam a naplómba pár évvel ezelőtt, hogy az életem második fele azzal telik, hogy megpróbálom elhagyni azokat a szokásaimat, amelyeket életem első felében vettem fel. Olyan szabadon szeretnék távozni az életből, mint ahogyan megérkeztem. Csecsemőként alkoholt nem fogyasztottam, nem cigarettáztam, nem használtam drogokat és nem szedtem gyógyszereket, nem voltam egy dekával sem több a kelleténél. Először 1978-ban akartam abbahagyni a dohányzást, de csak nagyjából tíz-tizenegy éve mondhatom el, hogy már nem emlékszem a napra, amikor utoljára rágyújtottam. Nem zavar, ha a jelenlétemben füstölnek. De húsz évig küzdöttem ezért. Olykor fél évre is abba tudtam hagyni, de újra meg újra elbuktam, rágyújtottam. És egyre jobban szégyelltem magam. Életem legnagyobb, mert legnehezebb győzelmének tartom azt, hogy mára megszabadultam a nikotinfüggéstől. Az volt elviselhetetlen, hogy a cigaretta erősebb, mint én. Meg az, hogy alkohol nélkül miért nem tudok írni? De a helyzet ennek a fordítottja: azóta tudok magamhoz méltóan dolgozni, amióta egy kortyot sem iszom, és nem is dohányzom. Tizenkét éve. Rossz hörgőkkel születtem, számomra a cigaretta halál. Mégsem ezért vettem fel a harcot ellene. Az nem volt elég. Felnőttként ébredtem rá, hogy mindenekelőtt szabad akarok lenni –hát legalább magamban. Ahol elvileg én vagyok az úr. De húsz évig kellett harcolnom aztán, hogy így is legyen.

– Drogokat is említett.

– Nagyjából harminc és negyven között füveztem. Akkor nem ment az írás, és abban reménykedtem, hogy a fű majd felszabadít. Beavat. Akkoriban az ilyesmi még nem is került pénzbe, barátoktól kaptam. Másfelől megvetettem magam ezért a rossz szokásomért. Egy tüdőgyógyász később azt mondta, hogy a kender füstje óvta, kipucolta a hörgőimet. A fű tehát véletlenül segített valamiben, amiről fogalmam sem volt, de minden más szempontból sokat ártott. Számomra bilincs volt, az akaraterőmet láncolta meg. Az ítélőképességemet is eltorzította. Az volt az érzésem, hogy jobbnál jobb gondolataim vannak, de mikor másnap valamit írni akartam belőlük, kiderült, hogy Timothy Leary LSD-guru jelmondata: „írj betépve és szerkessz józanul – vagy fordítva” – rám nem érvényes. Talán vannak, akik képesek mértékletesen kiélni a vágyaikat. Nem tartozom közéjük. Vagy nagyon csinálok valamit, vagy sehogy.

– Azt mondja, képes volt felhagyni összes káros szenvedélyével. Hogyan?

– Nem az összessel, csak a legtöbbel. Túl sokat internetezem. De ha már gyónni kell: később egyszer kipróbáltam az LSD-t. Megrendítően nagy élmény volt, utána mégis azt éreztem, hogy nem szabad jobban belemennem. Ami kivesz a gyászos realitásból, engem, aki a döntő pillanatokban a belső hangomra támaszkodva szoktam helyt állni, az veszélyes. Azt is képzelhetem, hogy legyőztem a valóságot. Holott ilyenkor egy valóság fölötti vagy alatti tartományba kerülök, ami katartikus élmény, de megírhatatlan. És nem szabad többé fogságba esnem.

– És az ivással mi a helyzet? Azzal hogyan birkózott meg?

– Mikor még nem írtam, azt láttam, hogy legtehetségesebb költő barátaim isznak. Azt hittem, nekem is innom kell, ha írni akarok. Csacska voltam. Már az első kötetem megírása idején is annak ellenére tudtam alkotni, hogy ittam. Az első könyv még minden tehetségben benne van. De mikor már dolgoznom kellett volna további könyveimen, kétségbeesve tapasztaltam: nem megy. Darabot még csak-csak… De a sok cigitől meg az ivástól rosszul leszek. Négy óra alatt egy doboznál többet nem lehet elszívni, két deci konyaknál többet nem bírok meginni… Először a füvet dobtam ki az életemből. Az volt a legegyszerűbb, akkor a feleségem már mellettem állt. Az ivástól sem volt túl nehéz. Sosem esett jól, vélt kötelességből ittam. Lehet nevetni. Viszont húsz évembe került, hogy rájöjjek: amíg a nikotinról nem tudok leszokni, a többi is hajlamos visszakéredzkedni az életembe. De a nikotin a kulcskérdés. Ellene aztán mindent kipróbáltam, a hipnózistól az akupunkturán át a nikotinos tapaszokig. Mégis tíz-húsz évig úgy tűnt, hogy hiába. Mikor ezen úgy kétségbeestem, hogy már az sem érdekelt, hogy tudok-e dolgozni, az viszont igen, hogy rágyújtok-e aznap: ráébredtem a megoldásra.

– Hogy történt?

– Úgy kezdődött, hogy egy nagyon jó barátom azt mondta, ha egyszer újra olyan viszonyba kerülök a cigarettával, amilyenben kiskoromban voltam, majd sikerülni fog. A gyerekek nem szeretik a füstöt. Eszembe jutott, hogy óvodásként állandóan kiürítettem a szüleim hamutartóját, kitotyogtam velük a konyhába, hogy kidobjam a szemétbe. Nem értették szegények, ezt én miért csinálom, kiabáltak olykor, most már hagyjam abba. Mikor ötvenhez közel elmerengtem, hogy fel tudom-e idézni a kiskori füstök csípős szagát, belém villant: de hát ötéves koromban láttam először krematóriumi tepsikben elégetett tetemekről készült képeket. Csontokat és hamut – egy, a haláltáborokról készült albumban. A hamutál! A cigarettafüsttel együtt én a halált szívom be. Amit nem én akarok. Én az életet akarom. Másfelől, mérhetetlen kétségbeesésemben bizonyára azóta is meg is akarok halni, gondoltam. És akkor visszajött a régi, a kiskori lelkem, amelyik még nem értette, hogy a felnőttek a keserű füstöt miért szívják magukba? Azóta nem cigarettázom.

– Tudom, hogy nemrég két év alatt lefogyott több mint húsz kilót. Mi motiválta?

– Mindenki szeretne szépnek látszani és halhatatlannak. Ebben az embereket a kövérségük zavarja a legjobban. Ezért lehet a diétás recepteken annyi pénzt keresni. Engem azonban sosem zavart a kövérségem. De a háziorvosom két éve azt mondta, hogy most már bármikor kaphatok egy infarktust vagy agyvérzést. El kell döntenem, akarok-e élni. Elhatároztam, hogy a hatvanadik születésnapomra tíz kilót leadok. Simán ment. De az infarktust már nem kerülhettem el. Csak éppen megúsztam.

– Mások szívroham után kezdenek a nagy fogyásba…

– Talán épp a hirtelen fogyás következtében az érfalról levált egy kis mészdarab, ami egy koszorúér-szűkületben elakadt, ez okozta az infarktust. Nagytakarításnál hull a vakolat itt-ott… A szívrohamban újjászülető emberek szűk csoportjába tartozom. Talán azért éltem túl a szívem megállását, és azért fogytam tovább játszi könnyedséggel még tíz kilót utána, mert öröm volt bennem. Az életem az örömre épül. Nem koplalok. Nincs diéta. De megválogatom, hogy ki és mi érintheti az életem. Vigyázok a barátaimra. Naponta tornázom és úszom. Azt is megnézem most már, hogy mit eszem. Zöldséget, gyümölcsöt, könnyű húst, speciá lis szénhidrátokat: hántolatlan rizst, kölest, durum búzát, zabkekszet, finom dolgokat. A feleségem főztjét. Életformát váltottam. Ehhez úgy támadt erőm, hogy megírtam a Vigasztalások könyvét. Abban azt hiszem, felvilágosítottam magamat is, hogy nem méltó az emberhez, ha nem tiszteli magát. Persze én tiszteletben tartom azt az embert, aki azt mondja, hogy őt nem érdekli, hogy meddig él, addig viszont annyit eszik és iszik, amennyit csak bír. De nekem szépséges teher ül a vállamon: szeretném megírni azokat a könyveimet, amelyeket harminc és ötven között képtelen voltam. Az elmúlt tíz évben tíz könyvet írtam.

– Miért, mi változott ebből a szempontból önben az elmúlt tíz évben?

– Nem tudom. Ötven felett kinyílik a világ. Már nem lehet az embert hülyének nézni, nem tudják minden baromságba bevonni, el tudja dönteni, hogy ki a barátja és ki az ellensége. Sokkal jobb nekem ötven felettinek lenni, mint harminc fölöttinek. Akkoriban mintha téglafalban kellett volna gyalogolnom. Minden férfi a riválisom volt, és minden nő kihívás. Azt hittem, az a legfontosabb: ha törik, ha szakad, bizonyítsak. Ötven körül az ember már tudja, hogy ő annyi, amennyi. Se több, se kevesebb. Ismerem a hibáimat, és ettől azok már valamivel kevésbé szorongatóak. Valaha például büszke voltam rá, hogy milyen szenvedélyes vagyok, de ma már tudom, hogy valójában az a depreszszió másik oldala. Az élvezetekbe belemenekülünk. Leesszük és leisszuk magunkat a sárga földig. Miért? Gondoltam, csitulni kéne, nem elsősorban a világra figyelni, hanem befelé. Ha zavarnak a közállapotok, abban a magam állapota zavar mindenekelőtt. A másik is én vagyok. Először magamban kellene rendet csinálni, ha a külvilágban egy fikarcnyi javulást óhajtok észlelni.

– Tíz éven át következetesen vissza is utasított minden a politikára, közéletre, társadalomra vonatkozó kérdést.

– Jól látja. Ez most, január elsejével szűnt meg. A társadalmi katasztrófa széléhez érkeztünk, úgy nézem. Ilyen pillanatokban az embernek igenis kockáztatnia kell: fel kell áldoznom az életem békéjét is. Ártatlanokért kötelező. Szolidaritás nélkül elveszünk. Ma te, holnap én, holnapután – ki tudja, hányan? Bármelyik világhírű írókollégám ellen is megindulhat a hecckampány, mint most Heller Ágnes, Vajda Mihály és a többi filozófus ellen. Náluk nagyobb tekintélyű magyar gondolkodók egyébként nincsenek. A hitelüktől, a becsületüktől nem tudják őket megfosztani – de a hazai tekintélyüktől megpróbálják. Ez az alaptalan vádakra épülő megszégyenítési kísérlet nem egyszerű politikai hiba. Olyasmi, mint amikor verik a nagymamát. Az első koncepciós eljárásnak vagyok a szemtanúja a hetvenes évek óta, én akkor voltam utoljára célpont, ezért sem maradhatok közömbös. Egy rádió interjúban nemrég azt nyilatkoztam: nem vonom kétségbe az új kormányzat demokrácia iránti elkötelezettségét, amíg konkrét tettekkel nem szolgál rá. Ha ártatlanokat komoly bűnökkel vádolnak, tudni fogom, hogy a totalitarista önkény kora érkezett el újra. Nos hát, megérkezett. A filozófusok elleni hadjárat azt üzeni, hogy e pillanattól bárki célbavehető, és a közönség egy része nem is tart igényt hitelt érdemlő bizonyítékokra. Nem dolgozhatom tovább magamba zárkózva: vétkesek közt cinkos, aki néma. Üzeni Babits Mihály.

– Miből gondolja, hogy társadalmi katasztrófa fenyeget?

– Abból a hangulatból, amely az országot belengi. Az ország kettéhasításán, a társadalmi békétlenség légkörének megteremtésén régóta dolgoznak, nem is túl sokan, de eredményesen. 2002 óta már az volt a céljuk, hogy legyen egy erős csoportja a társadalomnak, amely abszolút intoleráns a többivel szemben. Hajlandó gyűlölni azokat, akik nem olyanok, mint ők. Ezzel egy időben, lassan húsz éve, a baloldal is meg van győződve róla, hogy minden jobboldali rossz. Most tehát, öreg fejjel a pártokon átívelő szolidaritás megszületéséért szeretnék megtenni minden lehetőt. Gazdasági válság közepén vagyunk, aminek a mélye nálunk, attól tartok, hogy még csak most következik. A társadalom szörnyűséges állapotba kerülhet, melyben az új nómenklatúra tagjain kívül mindenki rettentően fogja érezni magát. De hiszen ez máris így van, nem? Magunkra vagyunk hagyva mindanynyian. Emberiesség, jó szándék és valóságos részvét hiányzik főként a mai társadalmi kommunikációból. És az életünkből általában is. A hivatalos világtól a jelek szerint ilyesmi már nem is várható. De a nem hivatalos még megteremtheti. Szolidaritás a leszakadókkal, az üldözöttekkel és a hazaszeretet ma aktuálisan egy és ugyanaz.