Nem akar kiszáradni az „új Velencei-tó”
Amíg a szem ellát összefüggő víz borítja a Csórtól délre fekvő területeket, az egész Sárréti Tájvédelmi Körzetet. A méretéről nincsenek pontos adatok, a polgármester szerint 2300–2400 hektár lehet, a vízügyi szakemberek 1500–1700 hektárra becsülik az egyméteres átlagmélységű vizet. Összehasonlításképpen: az ország második legnagyobb tavának, a Velencei-tónak a vízfelülete 2600 hektár.
– Tavasszal ezen a területen legelők, szántóföldek húzódtak, aztán május közepén, az esőzések után alig néhány nap alatt mindent elöntött a víz – mondja Csete Krisztián. – Mivel a talajban erős vízzáró réteg található, így az egészet egy kádhoz lehetne hasonlítani, ami megtelt vízzel, de a dugót egyelőre nem lehet kihúzni a lefolyóból.
Tóth Sándor, aKözép-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság műszakiigazgató-helyettese szerint több tényező együttes hatására terült szét mintegy 15 millió köbméter víz a földeken.
– A nagy esőzések idején részben a magasabban fekvő területekről lezúduló csapadék, részben a Nádor- és a Gaja-csatornákon levonuló víztömeg egy része elárasztotta a legalacsonyabban fekvő részeket, azaz a Csórtól délre lévő földeket – magyarázza Tóth Sándor.
– A létrejött, egybefüggő vizes terület nem számít tónak, hivatalosan belvíznek minősülő vízi képződményről van szó.
Tóth Sándor szerint normál esetben a kiépített árokrendszeren keresztül néhány hét alatt visszavezethették volna a víztömeget a Nádor- és a Gaja-csatornákba, ám arra senki nem számított, hogy mindkét patak vízszintje tartósan rendkívül magas marad. Az elmúlt fél évben néhányszor megnyithatták ugyan a zsilipeket, de az újra és újra támadó esőzések miatt jelentősebb mennyiséget nem tudtak leengedni a vízből. Tóth Sándor úgy számol, hogy tartósan száraz idő esetén talán jövő nyárra eltűnhet a víz az elárasztott területről.
A váratlanul kialakult tó viszonylag kevés anyagi kárt okozott: az állami tulajdonban lévő természetvédelmi területeken a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága gazdálkodik, részben a legelők bérbe adásával, részben a kaszálással gyűjtött szénabálák értékesítésével. Csete Krisztián szerint alig egytucatnyi környékbeli gazdálkodót érintett a bérelt területek átmeneti elvesztése, viszontmegnőttek a vadkárok, mivel a nagytestű vadak – szarvasok, őzek, vaddisznók – a víz elől felhúzódtak azokra a magasabban fekvő szárazabb részekre, ahol jelentős szántóföldi művelés folyik.
Miután kiderült, hogy a csóriaknak hosszú ideig együtt kell élniük az új „tóval”, megpróbáltak alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Így például többen is beszereztek csónakokat, amelyekkel rendszeresen vízi túrákat tesznek a környéken. Az általunk megkérdezett helyiek egy része kifejezetten örül annak, hogy a természet modellezte számukra a kétszáz évvel ezelőtti állapotokat, amikor a lápos-mocsaras vidéket még jórészt halászcsaládok lakták.
– Az állatvilág még az embereknél is gyorsabban alkalmazkodott az óriási vízfelület létrejöttéhez – mondja Csihar László, a nemzeti park tájegységvezetője. – Néhány hét alatt olyan madárfajok bukkantak fel, mint például a szárcsák, a kócsagok, a szürke gémek, amelyeket korábban errefelé nem lehetett látni. Hasonlóképpen rövid időn belül pontyok, csukák, keszegek jelentek meg a vízben.
Csóri körzetét a nyár közepére ellepték a szúnyogok.
– Mivel a tavunk nem árvíz, hanem belvíz miatt alakult ki, így semmilyen támogatást sem kaphattunk a vis maior alapból, márpedig a falunak a saját büdzséjéből nincs tízmillió forintja arra, hogy megoldhassa a hatékony szúnyogirtást –mondja Csete Krisztián. – Erre egyébként jövőre sem lesz pénzünk, miközben azzal kell számolnunk, hogy a víz tavaszra is megmarad. A téltől viszont nem tartunk, sőt ha kemény hideg lesz, akkor a csóriak életükben először a „saját tavukon” korcsolyázhatnak majd.
