Az áll története
Az apósa január közepén halt meg szívelégtelenségben. Nem infarktust kapott, halálában is kerülte a feltűnő, drámai fordulatokat, egyszerűen csak megállt a szíve. A felesége telefonált a kórházból: röviden összegezte, mi történt, aztán hozzáfűzte, hogy fölösleges rögtön odautazniuk, elköszönni már úgysem tudnak, a teendőket meg elintézi ő egyedül. Úgy látszik, ez mégsem ment teljesen zökkenőmentesen, mert a halál másnapján az elhunyt e-mail címéről titokzatos fantomüzenetek kezdtek szállingózni, mintha az öreg főmérnököt a hirtelen halál kárpótlásul némi humorérzékkel ajándékozta volna meg, és ezt a huncut módját választotta volna annak, hogy kísértsen szerettei körében. Edit azonban gyanította, hogy másról van szó, arról tudniillik, hogy az anyósa képtelen kezelni a számítógépet, és nem tudja csatolt fájlként elküldeni a gyászjelentést. Valóban az történt, hogy makacs elszántsággal kattintgatott a halott gépén föllelt címlistára, újabb és újabb tárgy nélküli, üres üzenetet generálva, amíg idősebb fi a meg nem érkezett, és át nem segítette őt a gyász eme technikailag zavaros és nehéz fázisán.
A báty közelebb élt az öregekhez, nekik Hannoverből a két gyerekkel sokkal nehezebb volt elindulniuk a téli ítéletidőben. Kérdezte is a férjétől, hogy a kislányokat esetleg ne hagyják-e otthon, mire az olyan vizsgálódva és gondterhelten nézett rá a szembogarát fölnagyító lencsék mögül, ahogy az erkélyrácson kiütköző alattomos rozsdafoltokra szokott festés előtt. Edit férje szemüveges volt, és minden alkalommal, ha valami okból új szemüveget kellett beszerezni, ugyanolyat vett.
Edit nagyon jól emlékezett az első, a prototípusnak számító modell megvásárlására. Ez ott, náluk, Hannoverben, a környékbeli optikusnál zajlott úgy hét éve, amikor a kisebbik gyerek még meg se volt. Álltak a boltban, a férje sorra próbálta fel az akkor divatos keskeny szemüvegeket, mire Edit az egyikre azt mondta, hogy ez pont jó lesz. A férje bólintott, és azután sorra kivitte az üzlet elé mind az öt előzőleg kiválasztott darabot. Kiállt a bágyadt utcai fénybe, és a feleségének mind az öt szemüvegben le kellett őt fényképeznie. A fotókat aztán elküldte mobilon az anyjának, és az optikus ezüstszínű foteljeiben üldögélve várták, mit üzen az anyós. A mama éppen bevásárolt, a kérdés zöldségválogatás közben érte, úgyhogy a válasz késett, de egy bő óra múlva mégiscsak közölhették a rendületlenül mosolygó eladóval, hogy nem, mégse az a fémkeretes lesz. Edit nem akart vitatkozni, pedig a kiválasztott darab nyomasztóan emlékeztette az apósa otromba szemüvegeire. Utólag a mama azt a magyarázatot adta, hogy az ilyen kevésbé sérülékeny, ő aztán tudja, mert az öreg is mindig ráül, és túl sokba kerül egy keret ahhoz, hogy folyton újat kelljen csináltatni.
Mindig mindenben a célszerűség elvét követte. Editnek többnyire praktikus háztartási eszközöket vásárolt karácsonyra, úgymint almacsutka-eltávolítót, kuglófsütőt, öntisztító robotgépet. Ezeket Edit rögtön a csupa üveg-króm konyha valamelyik felső szekrényébe tette, és csak a karácsonyi látogatásoknál vette elő. Legutóbb körülbelül egy bő hónapja, amikor a nagyszülők Hannoverbe látogattak, és ellenőrizték, megfelelő ütemben nőnek-e az unokáik. Edit csodálkozott az anyós domború talpú cipőjén: olyan volt, mintha a mama a praktikum jegyében egyszerűen beépítette volna öltözékébe az otthoni, dortmundi hintaszéket, amiben családi összejöveteleken szertartásosan üldögélt. Azt mondta, az elviselhetetlenségig fáj a gerince, és egy barátnője tanácsára vásárolta a cipőt. Edit most, egy hónappal később azon tűnődött, vajon a temetésre is ebben jön-e a majd. Simán el tudta volna képzelni.
Este felhívta az anyját Budapesten, és elmondta, mi történt. Az anyja bágyadtan megkérdezte, szerinte illene-e elmennie a temetésre, de a lánya megnyugtatta, hogy ezt senki se várja el. Budapesten egyébként mindenki sikertörténetként emlegette Edit német házasságát. Folyton depressziós, karikás szemű húga egyedül élt, és kínlódott váltakozó munkahelyein, az anyjáék meg már vagy tizenöt éve elváltak. Edit az utóbbi években alig beszélt az apjával, tulajdonképpen csak ünnepekkor telefonált neki. Pedig gyerekkorában sok időt töltöttek együtt az anya állandó kórházi ügyeletei és a konferenciák miatt. A férfi annak idején lelkesen várta az unokákat, ám miután Editnek is két lánya született, és focitudását itt sem volt mód továbbadnia, hamar leszokott a számára drága németországi látogatásokról.
A temetésre az egész német nagy család összesereglett, mintha félnének az öreg főmérnök síron túli létszámellenőrzésétől. A nagypapa családjának nagyobbik fele egyébként az egykori NDK területén ragadt, és most is külön, a sír másik oldalán álltak összetömörülve, mintha a kiásott gödör egy negatív berlini fal volna, sötét emlékeztető mindarra, ami ezeket az embereket a mai napig elválasztotta a család másik, szerencsésebb felétől.
Edit ritkán látta a férje unokatestvéreit és azok elgyötört szüleit, de neki tulajdonképpen otthonosak voltak ezek az arcok. Nézte őket, ahogy a hidegben toporognak a túl elegáns, erre az alkalomra vásárolt fekete szövetkabátokban, és a saját anyja jutott eszébe. Ismerte ezeket a vonásokat, ismerte a száj és szem körül kialakult ráncok rendjét, ismerte a hallgatás és a szorongás puha árkait, az igyekvő, de reménytelenül suta sminket. Minden arcról az anyja jutott eszébe, az ő éjszakázástól táskás szemei és a reménytelenül küzdő, fáradt szövetek az apró, lila erekkel.
A merev tekintetű, fekete köpenyes női pap követhetetlen messzeségekbe kanyarodott az elhunyt erényeit magasztalva, a gyerekek pedig egyre türelmetlenebbül toporogtak és húzgálták az anyjuk kezét, hogy megmutassák neki a temető bokrai közé leszálló érdekes madarat. Az anyós szigorúan körbepillantott, és megszorította a maga előtt tartott keretet.
Edit Hannoverben látott először ilyet. Akkoriban épp terhes volt, és pontosan emlékszik, mennyire megdöbbent, amikor a férje mellett ülve az autóban három ősöreg, lassan araszoló párkát látott közeledni babakocsival a zebrához. Nem akarta elhinni, hogy a három, lépni is alig tudó csoroszlyára valaki kisbabákat bízott, és csak amikor a férje lelassított és átengedte őket, akkor vette észre, hogy az agg nők nem babakocsit, hanem guruló járókeretet tolnak maguk előtt.
Az anyós most egy ugyanilyen kerekes alkalmatosságra támaszkodva állt legelöl, állát szigorúan leszegve, mártíriumának hideg leheletburkában. Az, hogy az állát leszegte, az nem teljesen fedi a valóságot, a néni állcsúcsa ugyanis tulajdonképpen hiányzott. A száj alatti rész meredek, puha ívben zuhant a nyak felé, amitől a nagymamának állandóan valami sértett kifejezés ült az arcán.
Edit akkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen a férjének sincs álla, amikor az először rövidre vágta szőke, de hirtelen őszülni kezdő szakállát. Akkor látszott, hogy az anyós szigorú mókusarca nemcsak a testvérbátyon ismétlődött meg, ahogy azt Edit addig mindig érzékelte, hanem a saját férjén is. A sír jobb oldalán egyébként tisztán felismerhetőek voltak az anyós leszármazottai, mert mindannyian az említett genetikai mókusjegyeket hordozták kisebb-nagyobb mértékben csapott állukkal.
Kisütött a nap a temető felett, de mégis egyre hidegebb lett, a halál szőke szempillájú papnője meg sehogy nem bírt kikeveredni az elhunyt életútjának egyébként nem túl bonyolult, egyirányú labirintusából. A rokonok fáztak, dörzsölgették a kezüket, a kislányok pedig a nagymama intésére a járókeret két oldalára húzódtak, és unatkozva csavargatták vastag harisnyás lábukat.
Edit nézte őket messziről. A szemük éles kék volt, mintha mind a ketten a budapesti nagymama arcából kapták volna örökségül a tekintetüket. A hullámos hajuk Editére hasonlított, az arcuk pedig az apjukra. Mindezt az elbeszélő is éppen így látta, és ezenfelül tudta mindazt a sok szépet és jót, amit az anya ekkor hirtelen, leltárszerűen felsorolt magában. Vagyis hogy a kislányok szépen énekelnek, rendkívül jó a ritmusérzékük, és biztatóan számolnak. Az anya nézte profilból a két kis sápadt arcot a kiásott gödör fekete háttere előtt, és fölfedezte, amit az elbeszélő rég látott, és amit fejben már az összes, a sír túloldalán álldogáló, a családot ritkán látó rokon is mind konstatált magában. Azt tudniillik, hogy a bájos gyerekeknek nincsen álluk, és menthetetlenül, félreérthetetlenül a mókusfejűekhez tartoznak.
