Népszabadság - Teknős Miklós

A váciak számára a „Szürke Ház”, amelyet magas szögesdrót-kerítés választ el a mindennapi élettől. Odafönt, a városban, tanácsos, sőt kötelező átmenni az utca túlsó oldalára, ha elhaladunk a szürke monstrum mellett, de idelent, a Duna-parton, a bicikliút közvetlenül a börtönkerítés mellett kanyarog. Szinte karnyújtásnyira vannak a börtönudvaron dolgozó rabok, akár meg is szólíthatnánk őket. Hiába, változnak az idők…

A Doberdónak nevezett körlet, a régi cellák, ahol annak idején Göncz Árpád, Bibó István, Mécs Imre töltötték 1956 utáni éveiket, mára idegenforgalmi látványossággá vált. A rablét elrettentő múzeumává. Mint ilyet, időnként filmforgatásokra bérbe is adják.

Hanem azért csak összeszorul a tudósító gyomra, amikor belép az udvarra, és döngve becsukódik mögötte a börtönkapu. Még akkor is, ha csak egy konferenciára érkezik, amelyet fiatal elítéltek társadalomba való visszailleszkedéséről rendeztek büntetés-végrehajtási szakemberek, pedagógusok és pszichológusok részvételével. „A téma égetően aktuális, hiszen a Vácott raboskodó 850 elítélt átlagéletkora mindössze 34 év, jelentős részük tehát ennél is fiatalabb – mondja Vatai Gyula, büntetés-végrehajtási ezredes, a Váci Fegyház és Börtön igazgatója, aki szintén fiatal, s inkább tűnik pszichológusnak, mint börtönigazgatónak.

– Össztársadalmi érdek, hogy ezeket a fiatalokat reintegráljuk a „normális társadalomba”, büntetésük letöltése után megkönnyítsük beilleszkedésüket a külső világba – folytatja. – Sajnos, a statisztikák szerint tízből hatan visszakerülnek. Ez bennünket is minősít. A feladat persze nem könnyű: olyan szocializációs, oktatási, mentalitásbeli hátrányokkal kell küzdenünk, amelyek szinte lehetetlenné teszik a társadalmi integrációt.

A váci börtönben az elítéltek jelentős része nem fejezte be még az általános iskolát sem, 75 százalékuknak nincs szakmai végzettsége. „Sikeres vizsga esetén az elítélt olyan általános iskolai bizonyítványt kap, amelyben nincs utalás arra, hogy tanulmányait a börtönben végezte” – hangsúlyozza Vatai Gyula. Szakmát (szobafestő-mázoló, könyvkötő, targoncavezető vagy számítógép-kezelő) tanulhatnak, évente átlagosan negyvenen-hatvanan meg is teszik. Dolgozni a börtönön belül és kívül is lehet, előbbit az erre a célra létrehozott Duna-Mix Kft. keretében. A rabok harmada vesz részt rendszeresen szabadidős programokban: a börtönnek van irodalmi szakköre, énekkara, bibliaköre, saját, 8000 kötetes könyvtára, focibajnoksága.

Népszabadság - Teknős Miklós Tudni kell persze, hogy ezek a tevékenységek afféle prémiumok, csak kifogástalan magatartás esetén vehetők igénybe. Az elítéltek többsége már csak azért is „díjazza” őket, mert eddigi életéből mindez hiányzott.

„A szociokulturális háttér jelentős szerepet játszhat a bűnöző életforma kialakulásában, de ez a háttér nem feltétlenül azonosítható a szegénységgel!” – hangsúlyozza Ritter Ildikó kriminológus. – Szegénység mindig is létezett, s a „tisztes szegénységnek” semmi köze nem volt a bűnözéshez. A modern társadalmakban azonban a szegénység fogalma szégyenteli, megbélyegző tartalmat vett fel. Régen az volt a szegény, akinek a jövedelme a fizikai létfenntartáshoz sem volt elég. Manapság Európában inkább relatív szegénységről beszélhetünk, a fi zikai és szellemi-kulturális szükségletek alacsony szintű kielégítéséről. Ilyen erővel például nálunk az orvosok is szegénynek tekinthetők. De bizonyos számítások szerint szegények mindazon családok, amelyekben nincs automata mosógép, számítógép vagy mobiltelefon. (Színes televízió még a legszegényebb háztartásokban is van.) Az, hogy a börtönökben mégis igen magas a szegények (s ezen belül a romák) aránya, elsősorban oktatási-szocializációs probléma – állítja a kriminológus.

– A bűnelkövetés ugyanis nem genetikai, hanem tanult viselkedés. Ha a család, a szűkebb közösség elfogadja a normaszegéseket, ezek természetessé válnak a gyerekek számára. Az is, ha „megéri” bűnözni: ha azt látja, hogy bizonyos bűnözői csoportok jobban élnek, mint a tisztességes munkát végzők. Az, hogy a börtönökben több a szegény, mint a jómódú, a gyenge érdekérvényesítő képességnek is köszönhető. Nincs pénzük jó ügyvédre, és könnyen elkaphatók, mert egyszerűbb bűncselekményeket követnek el, mint például a „dörzsölt” fehérgallérosok. És működik az előítélet is: kisebb lopásért könnyebben „bekasztlizzák” a rongyos, büdös, esetleg roma embert, mint egy jólöltözött középosztálybelit. A „börtöncsapda” tehát a szegények esetében fokozottan működik: az addig kirekesztettek még kirekesztettebbé válnak, következésképpen újból és újból visszaesnek.

Hogy ez ne következzen be, mindent megtesznek Tökölön is, a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében. Tóth Tamás bv-ezredes, intézetparancsnoktól megtudhatjuk, hogy igen nehéz sorsú fiatalok kerülnek ide. Szinte mindenütt hiányzik a felelős családi háttér: a családszerkezet kaotikus, az összetétel állandóan változik, nincs érzelmi biztonság, nincs támogatás, ami az iskolát, a tanulást illeti. A családokon belül a nevelés egyetlen eszköze a bántalmazás. A fi atalok érzelmi intelligenciája nagyon alacsony szintű, az empátia teljesen hiányzik belőlük. Nem épültek be az olyan alapvető személyiségjegyek, mint a tisztelet, az igazmondás, a becsület, a mások iránti tolerancia. A munkát gyakorlatilag nem ismerik.

Tökölön 250 elítéltből 150 vesz részt valamiféle képzésben. Az első lépés mindig az alapok felmérése. Az általános iskolai bizonyítvány gyakran semmit sem ér. „Az egyik fiatal még a nevét sem tudta leírni. Azt mondta, az iskolában mindig átengedték, csak ne zavarja az órát” – meséli Tóth Tamás. Az intézetben nagyon jó pedagógusok, pszichológusok foglalkoznak a fiatal elítéltekkel – teszi hozzá. – Feladatuk nemcsak az oktatás és a képzés, hanem a civilizációs hiányosságok pótlása, a személyiségfejlesztés is.

Fogolytárlat
Népszabadság - Teknős Miklós Elemi dolgokat kell megtanítani, például a papír zsebkendő használatát. Még fontosabbak az önismereti tréningek, a beilleszkedési, az alkalmazkodókészség, a viselkedési normák elsajátítása. Az eddig alkalmazott érdekérvényesítési technikák (ki üt először?) helyett „társadalombarát” technikák elsajátítása. Fontos eszköz a munkaterápia is. Az itteni intézetben a fiatal elítéltek nyolcvan százaléka tanul vagy dolgozik.

Tökölön speciális csoportot alkotnak a HIV-pozitív elítéltek. Kezdetben semmiféle kontaktusuk nem volt a többiekkel, úgy kerülték őket, mint a leprásokat. Működött a „kirekesztettségeffektus”: ha én kirekesztett vagyok, én is kirekesztek másokat. Sokáig tartott, amíg megértették, hogy az AIDS kézfogással nem fertőz. Segített az is, hogy a HIV-csoportban külföldiek is vannak. Egyikük például angolórákat tart, igen jó eredménnyel. Egy másik, nagy darab fekete fiú cérnaképek készítésére tanítja a fiatalokat, ez kreativitásra és kitartásra nevel. A börtönbe került fiatalok között sok a kábítószerfüggő, az ő rehabilitációjuk külön figyelmet igényel.

Fliegauf Gergely, a Rendőrtiszti Főiskola tanársegéde szerint a tapasztalat azt mutatja, a drogfügő elítéltek gyakran mindenre kaphatóak, csak hogy megszerezzék a „betevő adagot”. A hozzátartozók a legváltozatosabb formákban próbálják becsempészni a kábítószert a börtönbe: levélben, cipőtalpban, tisztálkodószerekben, testnyílásokban, és esetenként a börtönőrök, ebédszállítók is segítenek nekik. Ha hat a becsempészett „szer”, akkor azért, ha nem jut hozzá, akkor az elvonási tünetek miatt válik kiszámíthatatlanná az ilyen elítélt. Orvosok, pszichológusok, drogszakértők foglalkoznak ezekkel a fiatalokkal, akik ennek ellenére, szabadulásuk után gyakran ott folytatják, ahol abbahagyták.

A börtönévek után ezért is van nagy szükség a pártfogó felügyeletre, ami egyfajta „utógondozás”.

Dr. Hatvani Erzsébet, az Igazságügyi Minisztérium Országos Pártfogó Felügyelői Szolgálat főigazgatója szerint a társadalom segítőkészsége, integratív ereje csökken. A fogvatartás alatt az elítéltek családi kapcsolatai is meglazulnak. Gyakran előfordul, hogy nincs hová visszamenni: a család felbomlott, a házat, a lakást eladták. Van, hogy a „börtönviselt” fiú miatt a környéken a családot is megbélyegzik, ezért látni sem akarják. Az ilyen fiatalok nagyon könnyen sebezhetők, befolyásolhatók: egyedül vannak, a kinti világ előítélettel viseltetik irántuk, elvesztették az önmagukba vetett hitüket. A pártfogók megpróbálnak segíteni: információkkal látják el őket, szállást, munkahelyet keresnek, próbálják feloldani a családi konfliktusokat. A pártfogók akkor „kapósak”, ha segítenek. Ha nem, a szabadultak el-eltünnek a szemük elől.

A pártfogói utógondozás „előgondozással” egészülhet ki. Szabadulás előtt hat hónappal ez mindenkinek jár. A kinti világgal kapcsolatos sokkhatás így nem éri annyira váratlanul a fiatal elítélteket.

Különösen hatékony az Elítéltekből sorstárssegítő program: a már kikerült, de még pártfogó felügyelet alatt álló fiatalokból képeznek segítőket, akik a börtönbe visszajárva elmondják tapasztalataikat. Ez nemcsak a szabadulás előtt állóknak, hanem a segítséget nyújtóknak is önbizalomerősítő, a visszaesés kockázatát csökkentő tevékenység. Mike Tamás, a Sorstárs-program egyik koordinátora szerint a szabadulás előtt álló elítéltek tele vannak szorongással. Nem tudják, hogyan fogadja őket a kinti világ, s hogyan fognak beilleszkedni. A visszalátogató volt rabok nagyon sok praktikus tanácsot tudnak adni, és példaként is szolgálnak: nekik sikerült.

Mint S. Jánosnak, akinek hat és fél év börtön után sikerült talpraállni. Rendszeresen jár vissza segíteni. „Jól menő vállalkozó voltam. Minden volt a pénz, amit nem mindig törvényes úton szereztem. Gátlástalanul kihasználtam mindenkit – emlékezik. – Amikor lecsuktak, azt hittem, mindennek vége. De aztán megtanultam, hogy rajtam kívül mások is léteznek, élő, érző emberek. Elkezdtem olvasni a bibliát. Tudom, hogy hazudik, aki azt mondja, betartja a biblia minden parancsolatát. De egyvalamit megtanultam: hogy segíteni fantasztikusan jó.”

V. Bernadett évekig volt kábítószerfüggő, a végén már a legveszélyesebb kábítószer, a heroin rabja. Mindenre hajlandó volt, csak hogy megszerezze a napi adagot. „Mindvégig tudtam, hogy kárt okozok magamnak, a környezetemnek is. De csakis a mámor számított. A családom, a szüleim eleinte megpróbáltak segíteni, aztán ellenem fordultak. Reménytelen esetnek tartottak. A börtönben rettenetesek voltak az elvonási tünetek, majdnem belehaltam. De rájöttem, élni akarok. Sokat segített a hit, a vallási közösség. Most megpróbálom visszaadni azt, amit kaptam.”

Csuka Tamásné református lelkész, a váci börtön lelki gondozója úgy véli, az elítéltek addigi életük során állandó harcban álltak a világgal. Ha sikerül lelki békére találniuk, könnyebben visszatalálnak a társadalomba. A „gyógyult” rabok rengeteget segítenek. Ők a bizonyítékok arra nézve, hogy másképp is lehet. Hogy nemcsak „megélhetési bűnözés” létezik, hanem beosztás, takarékos életmód is. Hogy nemcsak mások megsarcolása, kifosztása árán lehet boldogulni.

A börtönbeli vallásos közösségek tagjai lelki testvérnek fogadják el egymást, s egyfajta önkormányzati rendszer szerint működnek: a szokásos börtönprogram mellett közös ima, közös munkavégzés, közös vallási rendezvények is vannak. Önként vállalt kötelezettség a mások iránti tolerancia, az egymás segítése, vagy például a pornóújságok száműzése a körletekből. A váci „keresztény körletben” „vendégszerepelt” már például Dúl Géza Wallenberg-díjas katolikus pap, romaszakértő vagy Erőss Zsolt hegymászó, aki a küzdelemről, kitartásról beszélt az elítélteknek.

A Sorstárs-program keretében személyiségfejlesztő tréningeken is részt vehetnek az elítéltek. Érdekes volt megfigyelni, hogy a rabok milyen gyengéden kísérgették társukat a vakvezetésre épülő páros gyakorlatban. Ilyenkor a „látó” feladata segíteni a „nem látó” rabtársat, s az eddig csak a „bokszoljuk le!” érvényesülési technikát ismerő emberek egy egészen más hozzáállást sajátíthattak el.

A váci börtön kápolnájában időszaki kiállítás nyílt a rabok képzőművészeti alkotásaiból. Láthatunk itt papírmasé királyi koronát, fából faragott miniatűr szobabelsőt, farostból összeállított autót, pálmafás tengerpartot ábrázoló cérnaképet. Akvarell képeket: világítótornyot fehér hajóval, anyát kisgyerekkel, ölelésre tárt karú lányokat. Egy fiút, aki kilép a rácsok mögül.

Kapcsolódó cikkek: 'Szeresd az idegent...' | „Volt közöttük három szép fekete birka” | Könyvreform – mállóban | Olajfa vagy bonszai nő a narancshegyen? | Rakodóművészek