Sajti Sándor több mint tizenhatezer kedvencet nevel

Kiss Zoltán

Nem a néhol ötvenkilós kaktuszok gondozásába, emelgetésébe fáradt bele, hanem a mind kínzóbb pénzhiányba. Segítséget még feleségétől, Nusi nénitől sem fogad el, továbbra is egyedül műveli a botanikus kertet. Azonban az óriási gyűjtemény fenntartása elmondása szerint most négyszer anynyiba kerül, mint tíz éve.

Tavasszal ráadásul felrobbant az egyik üvegház: a fűtőanyagnak használt iszapszén okozta a bajt, számolatlanul vesztek oda az amúgy rendkívül értékes kaktuszok. A madárcsontú öregúr mégsem bosszantja magát a szerencsétlenségen, hiszen – mint mondja – visszacsinálni úgysem lehet. Egyébként is: szavai szerint még sosem volt ideges, a kaktusz kizárólag szelíd, türelmes embernek való. Egyedül a kaktuszok szúrósságát firtató megjegyzéseken morog. „Engem sose szúrnak. Tudni kell velük bánni.”

Sajti Sándor már nem volt egészen fiatal, amikor 1961 márciusában kissé céltalanul sétált a békéscsabai piacon. Frissen elvált embernek számított, nem találta a helyét. Bár vasúti pályamunkásként szinte állandóan dolgozott, vasárnap nehezen telt az idő. Társas klubba ment, moziba járt, sőt néha még a kocsmában is megfordult, de egyik sem volt az igazi. Vett a piacon egy kaktuszt, hazavitte, és egész nap a növényt nézte, mindig talált rajta néznivalót.

A családjában senki nem tartott dísznövényeket Sarkadon. Igaz, a két hold földön gazdálkodó szüleitől – négy testvérével együtt – megtanulta a termőföld tiszteletét. „Amikor különmentünk az első feleségemmel, kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Kellett valami, amiben megkapaszkodhatok. Majdnem tíz évig éltem egyedül: a kaktuszok lettek a társaim.” Az a bizonyos első növénye, egy kis húsvéti kaktusz az első télen kipusztult, ám időközben több példányt is – Crassulát és Harvorthiát – vásárolt a piacon.

Kisvártatva tudatosan kezdte keresni a gyűjtők társaságát, előbb Békés megyében, majd a fővárosban is. Tucatnyi növénynél tartott, amikor 1965-ben véletlenül a kezébe került a budapesti Csili Művelődési Ház egyik kiadványa, a „Tövisek” Kaktuszkedvelők Köréről. A hatvanas években már több mint kétszáz tagot számolt a legnagyobb kaktuszklub, egyre nagyobb divat lett a gyűjtés. „Csatlakozni akartam. Elmentem a postára, és megkértem a kisasszonyt, hogy tárcsázza a számot. Akkor telefonáltam életemben először”. A következő hétfőn már Budapestre tartott vonattal, a Magyar Államvasutak jóvoltából szabadjegygyel. Belépett a klubba, több fővárosi kaktuszost is felkeresett, s mindenhonnan növényekkel, magokkal távozott.

– Nem volt olyan klubdélután, amin ne vett volna részt. Vonaton utazott, faládákkal érkezett Budapestre, kocsin húzta a kaktuszait. Segített, magoncokat adott, a klubban, majd az állatkertben is bemutatót tartott – emlékezik Libnárné Herceg Ilona, aki Sajti úrral együtt alapító tagja a Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesületének.

–Éventehúsz-harminc alkalommalmentem Budapestre, beszerző útra. Nagyon elégedett voltam magammal meg a növényeimmel, hiszen fogalmam sem volt a hibáimról – teszi hozzá a férfi.

Kaktuszkiállításokon 1971 óta vesz részt rendszeresen: élete első versenyéről máris első díjjal tért haza, Gyulára.

– Sokan kérnek tanácsot, de meggyőződésem, hogy minden gyűjtőnél másképp viselkedik a kaktusz. Ugyanis nem az ember választja a növényt, hanem a növény az embert. Nem érdemes kapkodni, lassan, megfontoltan kell összeállítani a kaktuszgyűjteményt. A kaktusz köztudottan lassan növekedik, évente néhány millimétert nő csupán. De meghálálja a törődést, hiszen például a texasi kaktuszaim már negyven éve társaim, a maguk ötven kilójával.

Annak idején szintén tanácsért és bátorításért fordult a gyűjtőhöz egy kissrác is, aki levélben kérte Sanyi bácsit, hadd keresse fel gyűjteményét.

– Azonnal fogadott, amit hatalmas megtiszteltetésnek tartottam – eleveníti fel a harminc évvel ezelőtti találkozást Csobán István, a máig megőrzött levél írója. – Sosem jöttem el tőle növény nélkül: abból sejtettem, hogyan állok a kaktuszokkal, hogy éppen melyik növényt, magoncot adta nekem – meséli mesteréről a kertészmérnök.

– Rendkívül tiszteletre méltó, hogy egyszerű fizikai munkásként kitartóan és makacs módon mindent saját maga tanult meg a kaktuszokról, a latin elnevezéseket is. Az általa meghonosított lithops gyűjteményével a hivatásos botanikusok tudását is meghaladta.

Sajti Sándor a kontinensen egyedülálló gyűjteményt hozott létre az úgynevezett kavicsnövényekből. A leginkább krumplira emlékeztető pozsgáscsalád korábban egyetlen európai botanikusnál vagy gyűjtőnél sem maradt meg. A Dél-Afrikában honos pozsgás magoncait a hetvenes években a fővárosi kaktuszklubban, a rendszerváltozás után pedig a világ egyik legnagyobb kaktuszforgalmazójától, a dél-mexikói Mesa-Gardentől szerezte be. „Sanyi bácsi a világ szinte minden jelentős gyűjtőjével cserélt magokat. A kezdetben én fordítottam a leveleit, később Etelka lánya segített neki” – tudjuk meg a kertészmérnöktől.

A mester több mint egy évtizedig kísérletezett és vesződött a kavicsnövényeket pusztító, rendkívül szívós gombával, de nem hagyta annyiban. Végül hígított rézgáliccal öntözte be a termőföldet, amit tiszta vízzel lecsapatott, ismét átmosott, s a gombák nem jöttek többé. A lithops pozsgáscsalád meghonosításáért kapta élete egyetlen kitüntetését. A neves felfedezőről elnevezett Anisits János emlékplakettet, 2002-ben vehette át a Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesületétől. Mégsem erre a díjra a legbüszkébb.

– Az egyik kiállításon éppen egy Brasilicactust mutattam be. Arra lettem figyelmes, hogy egy fiatal nő az én növényemet simogatja, és így sóhajt: isteni! Hát ez nekem is az volt, mindennél többet jelentett.

Kapcsolódó cikkek: WikiLeaks: honnan jött és mit akar az információ felszabadítója? | Hamisítatlan magyar dzsessz | Bóherököl, vasököl | Fénykép csukott szemmel | Merlin és PingPong szülőanyja