– Biztos, hogy erre van? – kérdezte félénken, mintha csak belesóhajtott volna egy kérdőjelet a szúrós, jeges szélbe.

– Itt kell lennie valahol – válaszolta, már nem is nézett a térképre, csak vitte: arra megyünk, amerre kigondoltam.

Inkább az utcák neveit olvasgatta a táblákon, holott ezek tulajdonképpen nem is mondtak neki semmit. Amit keresett, az tényleg annyira máshol volt jelezve, kitűzve, kikövezve, annyira máshol lobogott annak a zászlónak a selyme.

De látta, az üvegtáblák mögül előjönnek a kontúrok. Be is villant neki, hogy nem az emlékei olvadnak rá a tűéles valóságra, hanem ellenkezőleg: a régi képek rajzolódnak ki, miközben a helyszín kissé elmosódik. Mint amikor teker egyet az optikán, és beállítja a mélységet.

– Itt lesz – dönnyögte. – Húsz éve járok ebbe a városba, de ilyen idő még nem volt soha, érted? Soha.

– Értem – suttogta kicsit lemaradva.De akkor még nem ismerték egymást. Sokat sétált abban a városban, tudta, hogy az orosz vendéglők nagyjából merre vannak, bár a nevüket pontosan nem ismerte. Otthon akkor nem létezett semmi nemzetközi, Moszkva túlságosan nehézkes és bonyolult volt, de Párizsban, azon a furán semleges terepen megtalálta könnyedén mindig, amit éppen keresett. Állni az apró kirakatok előtt.

Persze csak leskelődni, mert beülni úgysem lenne pénze.

Figyelte a bejáratát, talán Nyikita volt a neve, később látta is egy orosz éttermekről szóló útifilmen, akkor olvasta el a feliratot.

– Nyikita – sóhajtott később, amikor kinézett az éppen aktuális ablakok valamelyikén. Ilyenkor mindig elhatározta, sőt szinte rögeszméjévé vált, hogy eljön ide megint, és megmutatja neki. Bár akkor még nem is tudta, kinek.

De aztán megtudta pontosan.

– Egyszer elviszlek oda – ez duruzsolta a fülébe szinte mindig. Mert otthon nem találta a helyeket, a szavakat, de ha egyszer elvinné, megmutatná neki végre.

Évek múltán órákig figyelte annak a piaccsarnoknak a kapuját, ahol pástétomot vettek valaha, máskor a külvárosi szálloda hetedik emeletéről egyedül nézte a kosarazó diákokat. Ez megnyugtatta.

Visszapörgette a zenét, s ha kellett, odatette a kész papírképet – utólag – az élőképbe, s visszafelé mesélte, újból a régibe a történteket.

Szép, bólintott ilyenkor elégedetten.

Aztán meg úgy maradt minden, ahogy szokott. Nem vitte el őt a Nyikitába. De azért, amikor találkoztak, mindig megígérte neki, hogy elviszi, de hiába bizonygatta komolyan és lelkesen, ő csak mosolygott, rázta a fejét, de azért, hogy meg ne sértse, nem mondott neki nemet soha.

Mígnem egyszer, egyszer csak, némi szervezés után hirtelen, tisztán, tényleg abban a városban találták magukat.

Nagyon eltökélt volt és határozott, legalább most, hiszen oly sokszor megígérte neki.

Hogy a Nyikitába.

Hogy egyszer elviszi.

Ezért vette azt a térképet is, pedig azelőtt soha nem használta, elég volt csukott szemmel, képzeletben végighúznia az ujját a metróvonalakon… Ám ezúttal más volt a helyzet, meg kellett találni azt a párizsi éttermet gyorsan, ha most nem, akkor végképp odavész ez az elkésett, fura ajándék. Hogy mégis itt vannak, és végre elviszi őt a Nyikitába.

Mentek a hideg szélben.

– Biztos, hogy erre van? – kérdezte megint. – Már másfél órája keringünk itt, fázom is, ha nem találod, nézzük meg a neten, beütjük a keresőbe a nevet, és rögtön kiderül, hol van. Felírjuk a címét, és kész.

Bólintott. Be is tértek a közeli kávézóba, kerestek egy gépet, majd beütötték a betűket sorba: N i k i t a, russian restaurant.

Feszülten figyelték a monitort, aztán néhány másodperc múlva a gép kidobta az eredményt: Nikita’s, London, 65 Ifield Road, SW10 9AU.

– Hát ez nem is Párizsban van… – nézett rá.

– Ez nem. Átültek az ablak melletti asztalhoz, és sokáig figyelték némán az utca forgatagát. Aztán kértek egy étlapot.