Egy brand táska kétezer dollár, ő két dollárért megcsinálja a hasonmását, tízet még rákölt a cucc utaztatására, talán ötöt európai, dél-amerikai forgalmazására. Na jó, kell hozzá háziipari háttér, ami képes a megtévesztésig hasonló hamisítványokat tömegével gyártani, meg kell hozzá globalizáció – és vele bejáratott hálózat –, ami a műhelytől a konténerig (tengerig), kikötőtől a piacig, vámostól a kereskedőig foglalkozik a cuccal. A hamisítványok világa gyorsabban nőtt, mint az eredeti termék, a fejlett országok – mi is – fuldokolnak a szétválogatásban, melyik Rolex igazi és melyik hamis. Tudod te is. De nem is ez az érdekes.

Hanem a vásárló, aki döglik a hamis Gucciért, telkóért, legújabb hollywoodi moziért. A klón cuccokat tömegek keresik, veszik, hordják.Miért?Mert olcsó. Ami igaz, tízszer, százszor olcsóbb – és ha viseled, úgy fest, mint az eredeti. De miért akarod viselni? A látszatok világa kibővült a márkásnak látszó holmik uralmáig, megteremtette magának publikumát. Az embert, aki szeret többnek látszani, akinek ingujja alól kivillan a (hamis) Rolex, netán a csajt, aki (hamis) Vuitton-táskát lóbál úton a földalatti felé sétálva. Ismerjük őket. Azt már kevésé, hogy akik az igazit hordják, egy szemvillanás alatt lereagálják a hamisítványt, látják, hogy klón cuccokba borítva sétálsz – és már nem vagy érdekes. A különbség minimális, én nem tudom megkülönböztetni az igazi Versacét az utánzattól – ők csak odanéznek, és máris kiszúrják: ez is klón.

Szociológiailag az az érdekes, hogy erről a leleplező pillantásról a másik tábor is tud: a klónozott tudja, hogy ott, az elitben, nem rúg labdába, mert tudják-látják rajta, hogy amit visel, hamis. Csakhogy nem is akar ott labdába rúgni. (Legfeljebb a bunkóbb fajtája hisz abban, hogy ez lehetséges.) A klón embernek nem is kell ilyesmiben hinnie, merthogy a klón cucc ma már jobb, mint az igazi – azért jobb, mert több van belőle, többen hordják, szubkultúra lett belőle. Mondjuk azzal, hogy egymás között az a trendi, hogy úgy néz ki, de nem az, tudod, tudják, de épp ez a pláne benne. Posztmodern játék: látszunk és örülünk, hogy látszunk, pár pillanat múlva megint másnak kell látszanunk – kimegy a divatból a cucc, lejár az újdonság varázsa, nem kell már klónként se… De addig… Játék. Vagy inkább interakció: e tárgyakkal körülvéve lenézhetem a palimadár gazdagot, aki milliókat ad ki azért, amit én potomért viselek. Vagy nézhetek. Te már láttad Oliver Stone cannes-i filmjét – persze nagyon feketevariánsban –, ő viszont csak ácsingózik rá, mert legális piacon még nem jut hozzá. Nyerő vagy. Most mondd, nem eredeti a csomagolás, kicsit rosszabb a képminőség, de olyan, mintha ott lettem volna Cannes-ban, úgy tudok róla csevegni, villogni. A hamis – lopott –kópia majdnem egy időben jelenik meg a bemutatóval… High-tech (szürke) iparág, amit a szubkultúra tart fenn…

A globalizáció hozta ránk ezt is: bár földrajzilag szétválik, hol csinálják, hol szállítják, hol terjesztik, de végül zár a hálózat – Kína, Sao Paolóval, Nápollyal találkozik a Kőbányai úti piacon.

Ugorjunk egy nagyot. Arra gondolok, hogy az agyakat ugyanúgy klónozzák, mint a Vuitton táskákat: s ma már a klónozott fejek dia lógusának vagyunk tanúi. A klónozott fej rátapad egy-egy szuggerált („kommunikált”) közhelyre vagy elcsépelt okosságra, és attól kezdve az a szlogen, ideológia, politikai duma már az övé, az ő nyelve, az ő képvilága. Nem kell neki saját nyelv, kép, gondolat – fárasztó lenne. Így sokkal kényelmesebb: beszél, de belőle más szól: ő csak egy véleményklón, a feladó szövegét adja tovább. Ez sem mai jelenség, csak feltámadt: amit a vezér, a párt mond, az jön ki belőle, más nem jut eszébe. Kitölti az agyát. Amire jobb helyen azt mondják: a kritikai gondolkodás hiánya. Pedig csak szinkronvezérelt magnóként ismétli, amit a beklónozó felénekelt rá.

A klón fej és kormányzati sóder mellett azonban megjelent egy új „csatorna”, a szürke zóna közvéleménye, a suttogó kommunikáció. Régen volt ilyen: lánykori neve „zuhanyhíradó” vagy a „hentesnél mondták” címen futott. Ez a csatorna ma újra kezdi nyomni a híreket. Olyasmiket, melyeket nem tesznek bele az újságba, amiről a tévé nem beszél, sőt amiről még ellenzéki fejek sem írnak. Melyek csak úgy vannak: „négy-öt magyar összehajol”, munkahelyen, piacon – akárhol. A sugdosó kommunikáció provokál, így jut el hozzád is („és azt hallottad-e, hogy shortoltak a fiúk a forintválság idején?”). Ami jó, mert frissíti a levegőt, akkor is, ha nem igaz, amit suttog. Lényege az, hogy nem konform – se kormánnyal, se ellenzékkel, se sajtóval, se tévével –, csak úgy belefúj egy nagyot a nullás lisztbe. Szóval: nem illegális és nem legális, valami köztes adás.

A suttogó kommunikáció árnyoldala, hogy az itt forgó szövegeket kevesen merik leírni. Részint, mert legalább fele kitaláció, de még inkább azért, mert e műfaj a félelem terméke: leírva gáz lehet belőle, sajtóper, „bélistázás” (van, aki e kifejezést még ismeri?), azaz kirúgás. Régről ismerős dolgok ezek, beüt a félelem a szólászszabadságba – a sugdosás ennek a jele. Ami nem jó.

A haver azt mondja, van még egy titkos csatorna: a falusi kocsmában olyan dolgokat hall, amit sehol másutt. Te bedőlsz az ilyen kocsmai politizálásnak? – kérdem tőle. –Miért, ami a nyilvános térben folyik, az nem kocsmai? – kérdez vissza. Nem hagyom magam: ott, a te kocsmádban mikor fognak rájönni, hogy átverték őket? – Nem jönnek rá,mindig is sejtették, ezért hallgatom a dumájukat. Sok hülyeséget is dumálnak, de legalább nem klónozott fejek beszélgetnek.

Tudom, hogy csak zrikál, egy szavát se hiszem. Egyébként valahogy így alakul a plurális média.