Klónzabáló és a sugdosó

A márkakoppintó (másoló, hamisító – klóngyártó) – gondolom –úgy dolgozik, hogy fellapozza a mélynyomott, csili-vili női (férfi-) magazinokat, és máris előtte sorakozik a termelési terv: a leginkább megkívánható márkák és cikkek: órák, női táskák, cipők, napszemüvegek.

Mi az orosz?

Mi a magyar? – tették fel a kérdést még 1939-ben a kor jeles magyar gondolkodói –elsősorban is a nagy költő, Babits Mihály és a nagy történész, Szekfű Gyula –, és, persze, nem tudtak érvényest választ adni.

Miért nem vitte el a Nyikitába?

A szél teljesen összegyűrte a kezében a hatalmas térképet, nem is értette, minek nézi, pontosan emlékezett az utcára, és annak az étteremnek a bejáratára.

Nem attól jó a pálinka, ha látja a finánc

Hogy miért pont az otthoni pálinkafőzés kontrollját adná föl az állam, arra ésszerű magyarázat még nem hangzott el. A tervmegvalósítása kétséges, a „fináncokra”, a hatósági emberekre valószínűleg ezután is figyelniük kell a cefrét érlelő gazdáknak.

Smiley Miley

Sokat mond, hogy 17 éves létére hatoldalas a szakmai életrajza.

 

Hiányzó memoárok

Bár a mostani helyzetben van épp elég gondunk, s talán nem éppen időszerű, amiről szó lesz, mégis beszélnünk kell a magyar politikai osztály szemérmességéről saját írásos öndokumentálását illetően. Ami Nyugat-Európában természetes, itt hiánycikk: politikusaink nagyon aktívak, sokat beszélnek, de egyszerűen nem tudnak visszavonulni, vagy ha visszavonulnak, nem adják írásra a fejüket, nem készítenek memoárokat.

Az elmúlt húsz év alapján kimondhatjuk: a demokratizálódás mintha nem terjedt volna ki a megélt politikusi tapasztalat átadására, közüggyé tételére, márpedig – s ez lesz fő állításom – a szubjektív politikusi (politikai háttéremberi) visszaemlékezésnek közfunkciója van, hi szen az összefüggések szubjektív megvilágításán keresztül „rászocializálja” az állampolgárokat a politikára. Magyarországon azonban ilyen sajátos politikai szocializáció szinte nincs is, s nem véletlen, hogy a „politika-társadalom relációban” alig javult valamit (sőt inkább romlott) a helyzet az elmúlt húsz évben.

MOLNÁR LAJOS ESETE AZ EMLÉKÍRÁSSAL

A politikusi memoárokról, visszaemlékezésről fogok tehát beszélni, anélkül persze, hogy elvetném a sulykot, és azt hinném, hogy sok jó memoár egyenlő öntudatos állampolgári szocializáció. Ám azt igenis állítom, hogy a politikusi memoároknak „beavató” funkciójuk van, s az állampolgár éppen ezen a műfajon keresztül érezheti, hogy komolyan veszik (szemben a kampányokkal, amikor csak díszletként használják).

Örülhetünk tehát, hogy az utóbbi időben Molnár Lajos, az SZDSZ által delegált egykori egészségügyi miniszter megpróbálkozott a maga szubjektív verziójával (Miért lettem antipatikus? Egy egészségügyi miniszter feljegyzései). A könyvet 2009-es megjelenése idején már többen méltatták, ettől most eltekintenék. Annyi azonban idekívánkozik, hogy a szerző nagy érdeme a kórháztörvény előkészítésének, a benne szereplő személyeknek a pontos megrajzolása. E könyv nélkül halvány fogalmunk sem lenne, milyen háttérmunkálatok folytak, hogyan mérték fel a hazai kórházak kapacitását és hogyan jelölték ki (Molnár szerint számos káros kompromisszummal) az úgynevezett súlyponti kórházak körét.

Akármi is a véleményünk Molnár Lajos miniszteri működéséről, visszaemlékezése – s nem csupán íráskészsége miatt – kifejezetten sikerültnek, mondhatni: kedvcsinálónak tekinthető. Kedvcsinálónak egy fontos műfaj rehabilitálására, amelyet Magyarországon a 90-es években a néhai állampárti korszak számos volt politikusa (többek között Berecz János) próbált megtenni. Ám a demokratikus korszak politikusai sem akkor, sem az óta nem kaptak igazán kedvet, az első vonalbeli (de már visszavonult) politikusok és háttérembereik szemérmesen hallgatnak, nem írnak naplót, visszaemlékezést. Persze legyünk megértőek: talán azért a kivárás és az írás iránti tartózkodás, mert valamikor vissza kívánnak térni? Vagy azért nem, mert a belső viszonyok „kiteregetését” nem tartják elegánsnak? De akkor mi van Nyugat-Európában? Ott mások a belső viszonyok? Ott szabad róluk beszélni?

A NYUGAT-EURÓPAI POLITIKAI MEMOÁROK SZOCIALIZÁCIÓS EREJE

Azt gyanítom, itt elsősorban a mélyen fekvő politikai hagyományok erejéről van szó. Míg Nyugat-Európában a hagyomány „feljogosítja” a politikust, hogy pályafutása végén közreadja tapasztalatainak foglalatát, nálunk a politikus nem érzi ezt a feljogosítottságot, sőt inkább az ellenkezőjét: pályafutásának végén legszívesebben elbujdokolna. Ott hagyomány a közönség elvárása is, itt a közönség nem különösebben szeret politikusi beszámolókkal bíbelődni. Ott a bulvár- vagy a tabloid média műfaja mellett létezik a szubjektív politikusi számadás, itt lényegében az előbbiek elégítik ki a politikai pikantéria iránti igényeinket. S végül: gondoltunk-e már arra, hogy ha igaz a Magyarországon szállóigévé vált mondás („Ez egy következmények nélküli ország”), ebben milyen szerepe van annak, hogy a politikusok maguk sem gondolják fontosnak, hogy politikusi működésük tapasztalatait megosszák velünk, s ezáltal komolyan hatást gyakoroljanak a következményekre?

De hát milyen is a gazdagon burjánzó nyugati memoárszfér a? Első ránézésre is nagyon más, mint a miénk. Ott a politikusok gyakran előzetesen is papírra vetik elképzeléseiket, mint például Tony Blair 1997-ben, kormányra kerülése előtt (New Britain: My Vision of a Young Country) vagy Barack Obama 2006-ban, elnökké választását megelőzően (The Audacity of Hope). A politikai működés summázataként megjelenő tömérdek memoár sorából hadd ragadjam ki Winston Churchill vagy Valéry Giscard d’Estaing emlékiratait, amelyek minden politika iránt érdeklődő olvasó számára tanulságos olvasmányok ma is. Mint ahogy nyilván az lesz a 2010. évi könyvpiac várható szenzációja, Tony Blair The Journey című memoárja. A híres háttéremberek közül pedig hadd említsem meg Tony Blair egyik legközelebbi munkatársát, Alastair Campbell-t, aki 2007-ben The Blair Years címmel hozta nyilvánosságra 790 oldalas naplóit, vagy a néhai Bush-adminisztráció korábbi oszlopos tagját, Scott McClellan-t, aki 2008-ban tette közzé What Happened: Inside the Bush White House and Washington’s Culture of Deception című – nem éppen szőrmentén kritikus – könyvét.

Annak oka, hogy a politikusi (illetve háttéremberi) beszámoló Nyugat-Európában ennyire kelendő műfaj, döntően egy előzetes közmegegyezésben vagy közmeggyőződésben keresendő, mégpedig két dolog tekintetében: 1. Maga a memoáríró biztos lehet abban, hogy mivel fontos közszereplő (volt), az embereket érdekelni fogja mindaz, amit csak ő tud. 2. A társadalom szélesebb köreiben él az a tudat, hogy a politikai memoárírás nem öncélú, hanem hasznos, mert a kollektív társadalmi tanulást serkentő foglalatosság, sőt: a politikai nevel(őd)és része. Nyugat-Európában a politikai nevelés része a politikai közéletnek, ettől senki nem háborodik fel, sőt ezt az emberek igénylik. Magyarországon azonban soha nem volt az. Itt az emberek irtóznak mindenféle politikai neveléstől.

MAGYAR SZEMÉREM: MIÉRT NEM ÍR A POLITIKAI OSZTÁLY VISSZAEMLÉKEZÉSEKET?

Nálunk tehát nem része a hagyománynak, hogy a „politikaviselt” közszereplők elmondják a maguk szubjektív változatát: a visszavonult politikusok nem tartják kötelességüknek az utólagos (az előzetesről nem is beszélve) számvetést. Talán csak Horn Gyula tekinthető kivételnek, aki – még a ’90-es években – megírta a Cölöpöket (1991). Később – több körben is – csatlakozott hozzá Berecz János, a néhai nómenklatúra tagja, de nem mondhatjuk, hogy ezekből a memoárokból közügy vált volna. Debreczeni József – talán erre a hiátusra is ráérezve – nagy szorgalommal meghonosította ugyan a miniszterelnökökről szóló biográfi ák műfaját, ám a volt miniszterelnökök (Boros Péter, Orbán Viktor, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc) nem írták meg a maguk emlékezéseit. Persze Orbán esetében ez érthető, hiszen aktív politikus. Boros Péter azonban – a hazai politika bölcseként – például írhatott volna, s bizonyára roppant érdekes olvasmány is lett volna belőle. Megyessy Péter két interjúkötet is szánt politikusi működése értékelésére (az egyiket épp e sorok írójának), de klasszikus emlékiratot ő sem írt. Gyurcsány Ferenc pedig, aki momentán a visszavonultság és a visszatérés határmezsgyéjén helyezkedik el, épp köztes helyzetéből fakadóan helyzetjelentéseket, sőt elemzéseket tesz közzé.

Mások (mint például Tölgyessy Péter) korábban ígérték aktív politikai pályájuk emlékeinek közreadását, de ez mindmáig elmaradt. Ismét mások (Kuncze, Demszky, Magyar Bálint, Pető, Kis – lényegében az SZDSZ „kemény magja”) csak mostanában tették le végleg a politikai lantot, tőlük a jövőben talán várható valami. MSZP-sek? Sosem volt erősségük az írás. Nem beszélve arról, hogy ennél a pártnál valami sajátosan értelmezett belső szolidaritás is akadályozza a politika belső világával való szembesülést és szembesítést. Fidesz? Ők még mindig fiatalok, ráadásul éppen most készülnek a centrális erőtérre, ami nem éppen a politikából való kivezető út és a memoárírásba bevezető út. Tanácsadók, háttéremberek? Épp elég volt és van belőlük az egyes pártok holdudvarában. Ám a már említett Alistair Campbellel ellentétben (aki Nagy-Britannia egyik legismertebb emberévé vált) a mi háttérembereink tényleg szeretnek a háttérben „sütkérezni”, ami persze megint csak a hazai tradíció része: szakértünk, de nem nevesítjük magunkat, s pláne nem írjuk meg tapasztalatainkat. De miért nem? Miért nem ír szinte senki politikai visszaemlékezést a miniszterelnöktől a politikai vezető tanácsadóig?

Itt érkezünk el a nyugati és a hazai politikai közélet talán legnagyobb különbségéhez. A nyugati politikus (vagy háttérember) írásának közreadásával lezár egy korszakot, befejezi politikai pályafutását. Ezt követően van hova visszavonulnia, és különben is: joggal érezheti úgy, hogy a politikai szférában teljes értékű életet élt. Magyarországon csak nagyon kevesen engedikengedhetik meg maguknak azt a „luxust”, hogy kiszálljanak a politikából. Nálunk a politikusok nem akarnak lezárni semmit, egyrészt, mert a bukás itt nem bukás, s fűti őket a visszavágás vágya; másrészt, mert nincs hova, s nem is akarnak máshova viszszavonulni; harmadrészt, mert nem hisznek abban, hogy nekik a közönség „lelkével” kellene foglalkozniuk; negyedrészt, mert nem akarnak „ártani” a sajátjaiknak. Mindegyik indok fontos önmagában is, de most hadd térjek ki csak az „ártás” elkerülésének szempontjára. Attól tartok, ez öszszefügg a magyar „konglomerátumhagyománnyal”, amikor egymástól eltérő ideológiai platformok préselődnek egymás mellé. Sokszor megírtam már: így volt ez a dualizmus korában, a Horthy-korszakban és ezt a tradíciót örökölte meg az MSZP is. A konglomerátumpártok jellemzője, hogy boldogboldogtalan „kibeszél”, de ez – hogy úgy mondjam – a normális működésmód része, a pártok csak így tarthatók egyben. Ezt a sajátos működésmódot akarják most is fenntartani az MSZP-n belül azok, akik így beszélnek: „az MSZP-nek van esélye, de csak akkor, ha egységes marad”.

Ám ha továbbra is az a fő cél, hogy bármilyen áron egybetartsanak valamit, akkor ne csodálkozzunk, ha egy ilyen párt nem akarja dokumentálni saját működését, ha nem nevelődnek ki azok az államférfiak, akik – nyugati kollégáikhoz hasonlóan – a) képesek tisztes módon befejezni pályafutásukat, b) kötelességüknek érzik tapasztalat aik írásos össz egzését. Érdekesség, hogy az öndokumentálási folyamatban legtovább jutó Gyurcsány Ferenc nemrégiben közzétett helyzetértékelésében már szinte úgy beszél erről a belső struktúráról, mintha emlékiratot írna – pengeélesen. Ám éppen a fentebb emlegetett Molnár Lajos könyvéből tudjuk, hogy Gyurcsány nem feltétlen a lezárásra készül: „Hát Te se érted, hogy semmi más nem akarok lenni, csak Magyarország miniszterelnöke?” (110. oldal).

Ha a miniszterelnök miniszterelnök, a frakcióvezető frakcióvezető, a háttérember háttérember akar mar adni, ha összeköti őket, hogy mindegyik mindig „útközben” van, és nem tudnak vagy akarnak lezárni egy korszakot, akkor ugyan honnan teremtődne idejük politikai memoárok írására? Amíg ez így marad, be kell érnünk külföldi emlékiratok lapozgatásával, hogy azokból közvetve kapizsgálni kezdjük a magyar politika belső működését.

Tapasztalatcsere belső használatra – Horn Gyula, Boros Péter és Orbán Viktor 2004. június 15-én
Tapasztalatcsere belső használatra – Horn Gyula, Boros Péter és Orbán Viktor 2004. június 15-én
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.