Ebben semmi blaszfémia nincs, hiszen a földkerekség legsikeresebb „futballországában", az öt vbaranyéremre büszke Brazíliában a lakosság kilencven százaléka mélyen vallásos, de a labdarúgás ugyanolyan mélyen él szinte minden ember lelkében, akár az istenhit. A kettő tökéletesen megfér egymás mellett, csakúgy, mint másik két vezető „futballnemzet", az Úrral szintén tömeges és bensőséges kapcsolatot ápoló Itália, valamint Spanyolország esetében.

 A labdarúgás olyan magasságokba jutott, hogy már régen túlnőtt önmagán, hát még a többi sporton. Ha mégis a sport keretei között helyezzük el, akkor a legkevesebb, amit mondhatunk róla: saját olimpiája van. A világbajnokság televíziós nézettsége többszöröse a nyári ötkarikás játékokénak, amelynek második helyét már a futball-Eb is komolyan veszélyezteti. (Bizony, mert irdatlanul megnövekedett a képernyő előtt ülő szurkolók száma az európai mérkőzések ázsiai exportjával. S noha Afrika az efféle tévézés tekintetében még szűz terület, azzal, hogy a világbajnokságot – a futball történetében először – a fekete kontinensen tartják, megkezdődött a globális folyamat kiterjesztése egy újabb földrészre is.)

Hogy mekkora közönségről van szó, az szinte beláthatatlan. Az előző vb tévéközvetítéseinek adatai öszszesen 26 milliárd nézőt regisztráltak. A földön nagyjából hatmilliárd ember él, de a televíziós publikum halmozódik, és a világbajnokságon hatvannégy meccset játszanak.

Az olimpián csak a felét rendeznék, amennyiben az igazi futball bevonulna az ötkarikás találkozóra. Azon tizenhat (három úgynevezett túlkorossal megerősített) utánpótlás-labdarúgócsapat szerepel. Miközben már az észak-amerikai profi kosárlabdaliga – vagy a téli vetélkedőkön az NHL – sztárjai is ott sorakoznak az olimpián, a futball szinte tudomást sem vesz a játékokról, és ezzel nagy szívességet tesz az ötkarikás mozgalomnak. Amennyiben ugyanis a legjobbjaival jelenne meg a vele lépést tartani nem tudó konkurencia terepén, úgy alighanem szétverné az olimpiát. A legnagyobb szám, a 100 méteres férfi síkfutás döntője is feltehetően a háttérbe szorulna már a labdarúgótorna csoportmérkőzéseihez képest is, nem beszélve a knock out szakasz találkozóiról. Továbbá azokról a sportágakról, melyeket egyenesen zárójelbe tenne a futball...

Ez tehát a sportvonatkozása az ügynek.

Ám a labdarúgás már régóta, sőt talán a huszadik századi kezdetektől fogva sem csupán egy sportág: történései össztársadalmi események. Hazánkban például alig egy évtizeddel az MLSZ megalakulása után komoly, nagy stadionok (Üllői út, Hungária út) építésére mutatkozott általános igény; a Wembleyben 1923-ban csaknem kétszázezren gyűltek egybe az angol kupadöntőn (még a salakpályán is tolongtak a szurkolók); az 1930-ban két és fél millió – ma négymillió – lakosú Uruguay pedig azzal is nyerte el az első vb rendezésének jogát, hogy százezres aréna létesítésére tett ígéretet a FIFA-nak. (Korántsem mellékesen: a dél-amerikai ország akkor ünnepelte függetlensége kivívásának centenáriumát. S a nevezetes jubileumhoz azt találta a legméltóbbnak, ha házigazdája lehet a futball-világbajnokságnak.)

Mindez abból a páratlan szenvedélyből fakad, amelyet a labdarúgás már a hőskorban kiváltott. E játék legjobbjai televízió nélkül is országos hősökké, sőt külföldön hasonlóképpen megcsodált, nemegyszer mármár mitikus alakokká emelkedtek, ismertségük a politikusokéval, népszerűségük a leghíresebb filmcsillagokéval vetekedett: Orth György vagy Giuseppe Meazza neve majdnem anynyit mondott a világnak, mint Buster Keatoné vagy Greta Garbóé.

A hódító szenvedély nagy előnye volt, hogy mindennek lehetett nevezni, csak károsnak nem. Aki az alkohol vagy a szerencsejátékok rabja, az szerencsétlen ember; aki a futball bolondja, az szerencsés. Hogy a labdarúgásban annak idején mi ragadta meg –és főként ilyen méretekben – az embereket, azt nem tudom megmagyarázni. Erre olyasmiket szoktak felhozni, hogy a futball egyszerű és mindenütt űzhető; elég hozzá egy tér meg néhány játszani vágyó, elvégre négyennégyen is lehet kiskapuzni, akár kétkét ledobott iskolatáskára vagy téglára. Ez azonban kevés ahhoz, amit a labdarúgás elért: hogy általánosan felkavarta a glóbuszt. S még mindig a szenvedélynél maradva: eredendően ez – és csakis ez – az alapja az idők során irdatlanná vált futballbiznisznek, hiszen a tévéjogdíj, a mezeladás, egyáltalán: minden, ami a labdarúgásban üzlet, a társadalmi méretű, elsöprő rajongás következménye.

Korántsem véletlen, hogy jó ideje társadalomtudósok is foglalkoznak a labdarúgásnak a világra gyakorolt egyedi hatásával. Immár nem a játék elkötelezett hívei, hanem a tudományos élet kiválóságai hangoztatják rendre: a futball az egyetemes kultúra része, továbbá a nemzeti (és sok más) hovatartozás markáns erősítője. A labdarúgás legkitűnőbb egyéniségeit arra a polcra helyezik, amelyre az irodalom vagy a muzsika klasszikusait, azaz nem csupán a népnyelv szerint művész az, aki virtuóz a pályán. A történészek hasonló képpen elmélyedtek a futballban, mivel fel kellett tenni a kérdést: leírható-e Brazília, Olaszország vagy éppenMagyarország története a labdarúgás nélkül? Hovatovább közhellyé vált, mégis jellemző, hogy Puskás Ferenc a leghíresebb magyar, miként azt is sokan betéve tudják: Németország identitását a világbajnoki cím adta vissza kilenc évvel a második világháború befejezése után. (Azért gondoljunk bele jobban: egy Rahn-lövés vagy – ha tetszik – egy labda döntött erről.)

Ennél kevésbé ismert tényeket szintén sorakoztatni lehet. Chilében földrengés pusztított egy esztendővel az 1962-es világbajnokság előtt, de a vendéglátónak kiválasztott délamerikai országban akkoriban az volt a jelmondat: „Chilének most semmije nincs, legalább vb-je legyen.” És a lakosság hajlamos volt megfeledkezni a szörnyű csapásról, amíg tartott a labdarúgótorna... Mexikó nyomorán ugyanígy nem enyhített a világbajnokság, ám ez az ország kétszer is vb-t rendezett, és Mexikóvárosban, ahol tömegek éltek bádogviskókban, és tűznyelő gyerekek ezrei tették tönkre a szájpadlásukat, hogy néhány pesót kapjanak a piros lámpánál várakozó autósoktól, milliók táncoltak és énekeltek az utcákon a mexikói válogatott egy-egy győzelme után. A Mexicana légitársaság gépei meg nem szálltak fel addig, amíg a házigazdák mérkőzései zajlottak, mert a repterek személyzete is a meccset nézte... S ha már a repülésnél tartunk: 1992-ben, amikor a dán együttes nyerte el az Európa-bajnoki címet, a szomszédos Svédországból hazaérkező csapatot kormánygépek kísérték attól a pillanattól kezdve, hogy az „aranyjárat” Dánia légterébe ért. Ilyen fogadtatásra még miniszter- vagy köztársasági elnökök közül is csak kevesen számíthatnak, ám az Eb-diadal arra késztette az észak-európai kabinetet, hogy a hősök elé küldje a „vadászokat”.

Felidézhetnék még megannyi példát, ám a futball jelentőségét fölösleges bizonygatni. Legföljebb a világháborúk mozgatnak meg annyi embert, mint a labdarúgás, de mennyivel jobb a futball a háborúnál... S hogy legyen fogalmunk arról, milyen horribilis az a huszonhatmilliárdos nézőszám – amelyről július 12-én, a döntő másnapján kiderülhet, hogy immár megközelítette, esetleg meghaladta a harmincmilliárdot –, összehasonlításképpen ideírom: a földkerekséget szintén „felforgató” Beatles lemezeiből másfél milliárd kelt el. Nem a zenekar fennállása, 1962 és 1970 között, hanem az első korong megjelenésétől napjainkig. Igaz, a liverpooli négyes csak egyetlen együttes, tegnaptól viszont harminckét csapat előadásai kötik le a figyelmet. A futball sajátosságának megfelelően: egyedülálló módon. Minden tévécsatornán a dél-afrikai torna a „head-line”, valamennyi újságban a vb a vezető hír.

A labdarúgás nagy találkozójamegfelel az elnevezésének: ez aztán valóban a világ bajnoksága.

Így gömbölyű a Föld, akár a labda.