Mert eltűnt a rutinos bűnüldözői derékhad, mely képes volt felkészíteni az utódokat, megosztani velük a szakmai titkokat és osztozni az összetartozás érzésében, mely minden egyenruhás testület legbecsesebb kincse, s mely nem azonos a mundérbecsület cinkos védelmével. Nem véres csatában veszett el ez a derékhad, csak elfordult az igazság feltétel nélküli, megalkuvást nem tűrő szolgálatától. Megcsömörlött a rengeteg átszervezéstől, a kormányzati ciklusonként, néha gyakrabban újrafogalmazott, de semmitmondó elvárásoktól, a feltétel nélküli alkalmazkodás kalodájától, az őrlődéstől a teljesíthetetlennek tűnő társadalmi követelések és a politikai nyomásgyakorlás között. A honi rendészet világszerte elismert, kikezdhetetlen szakemberei, kiégett rendészeti munkásokká lettek.

A „Szolgálunk és védünk” időszak rendőrsége anyagi és technikai gondok, sokasodó bűncselekmények között bukdácsolt, ráadásul félidőben leváltották a teljes vezérkarát, a törvényi, gazdasági feltételek pedig nem javultak. A „Rend és jog” őrserege már bent menetelt a „teutonburgi erdőben” és csak idő kérdése volt, hogy mikor csap le rá a végzet. Érdemi odafigyelés, kormányzati elhatározás híján a végzet a „látható” majd a „reagáló” rendőrség víziójának formájában érkezett, újabb átszervezésekkel, meggondolatlan közszolgálati törvénytervezetekkel, továbbra sem javuló életpályamodellel. A folyamat egy óriási fi askóval, a főkapitányok leváltásával érte el a mélypontját, és ebbe már a miniszter is belebukott. Láthatóvá vált, hogy a hatalom indulatok játékának tekintette a rendőrséget, az ellenzék pedig politikai céltáblának.

De mi zúzta porrá a magyar rendőrség védőbástyáit? A társadalom szintjén a rendszerváltást követő kriminalitási sokk elhúzódó traumaként jelent meg, s a kriminalitással együtt nem nőtt a rendőrség létszáma. Nálunk egy rendőrre 330–420 polgár jut (attól függően, hogy a közalkalmazotti létszámot is beleszámoljuk-e), ami Európában kimagaslóan jó, mindössze néhány állam előzi meg hazánkat. Csakhogy ez a mutató félrevezető lehet: az Országos Rendőr-főkapitányság nemrég napvilágot látott jelentése szerint a megyei rendőrfőkapitányságok rendszeresített létszáma alapján számított rendőrsűrűség alig mutat összefüggést az egyes területek közbiztonsági helyzetével.

A közvélekedés sokszor leragadt a politika indulatkeltő és a média által felhangosított szlogenjeinél: sok volt a rendőr, ha igazoltattak; kevés, ha a balesethez nem értek oda azonnal; agresszív, ha határozottan intézkedett; tutyimutyi, ha nem a polgár kedvére érvényesítette a jogot. A rendőrségnek politikai függőségben, de önálló karakter híján nem sikerült magát profeszszionális szakmai szolgáltató szervezetként stabilizálnia. A társadalom egy része még mindig tőle vár mindenre megoldást, egy másik része viszont már semmit nem vár tőle. Egyik sem segíti az elvárások körülhatárolását.

Eljutottunk oda, hogy a rendőr az ostoba átszervezések, irányíthatatlan és kezelhetetlen szervezeti viszonyok és a politikai pálfordulások miatt úgy él a közösségben, hogy nem része annak. Nem büszke, megbecsült, alakító tagja, hanem a hatalmat jelentő, kizárólag a saját rendőrtársaival kapcsolatot kereső, a külvilágot leegyszerűsítve néző, a cégtől mihamarabb megválni kívánó szürke eminenciása. Az elmúlt évek közbiztonságérzetet romboló történései és az erre adott reakciók miatt egyszerre nyertek teret a szélsőséges, nacio nalista, populista mozgalmak és jelentek meg a kriminológiából jól ismert ön(hatalom)védelmi, ma járőröző, holnap igazoltató, holnapután ítéletet hozó álmilitarista csoportok. Egyik sem jó irány.

A politikai döntéshozók egyetlen percre sem engedték ki a kezükből a rendőrségi fogat gyeplőjét, de a jelszavakon túl mondandójuk nem volt. A rendőrség pedig soha nem igyekezett elhatárolódni a politikától azzal, hogy szakmai alapon konfrontálódott volna vele. Kőszeg Ferenc írja: „Ebben a helyzetben még inkább anakronisztikus, hogy a kívülről és felülről vezérelt rendőrség nem részese a biztonságérzet megőrzésére szerveződő, az önkormányzathoz kapcsolódó helyi struktúrának.” A politika az eredményesség mellett a konformitást állította alkalmassági feltételnek, amit a rendőri vezetők rendre elfogadtak, és ezt követelték meg ők is beosztottjaiktól. Ehhez a félkatonai szervezet, a parancsuralmi rendszer biztosított ideálisan torz fejlődést.

Ma már senki nem csodálkozik a rendőri kommunikáció hitelvesztésén. És tökéletesen igaz Fülöp Valter állítása: „Hiába a jobbító szándék, őszinte szakmai véleményt megfogalmazni következmények nélkül nem lehet. Aki ezzel próbálkozik, megfagy körülötte a levegő.”

A rendőrség soha nem engedett meg magának több reformot, mint amennyit a látszatérdek diktált. Látjuk példaként: jó és gazdaságilag szükséges lenne a megyei rendőrfőkapitányságok átszervezése, összevonása, mégis képes ezt megakadályozni a pozíciójukat féltők klikkszövetsége. Soha senki nem állt ki a szakmai hitel és igazság mellett, ha az sértette az aktuálpolitika érdekeit.

A rendőrök felismerték, hogy hivatásuk miatt személyük megosztja a közösséget, a baráti társaságokat, családokat. Így lett a hivatásból munka, a megszállottságból feladat. Sokan közülük bezárkóztak, barátaikat saját szakmai közegeikből választották, ahol megítélésük és a társadalomról, politikáról alkotott véleményük kevesebb konfrontációhoz vezethet. Bezárkóztak, a kulcsot jó messzire elhajították. Így fel is erősítettek minden önmagukkal kapcsolatos sztereotípiát. Minden ügyvéd nem lehet gazfickó, mert gazfickót véd, minden igazoltatás, intézkedés nem lehet „törvényes és szakszerű” azon az alapon, hogy „mi vagyunk a törvény”.

A rendőrség mindenhez alkalmazkodott. Ha rendőrőrsöt kellett avatni, székeket és függönyt hozatott az avatásra, arról az őrsről, ahol volt, majd másnap csendben visszavitte. Ha bizonyítani kellett a rátermettséget, néhány megyényi rendőr utazott, hogy bizonyíthasson.

Ez így nem mehet tovább. Mihamarabb politikai kompromisszumot kell kötni a rendészet szakmai reformjáról, és a civilizált európai rendészeti fejlődést alapul véve hitet kell tenni egy rendészeti ideológia mellett. Ehhez a rendőrség szervezetének nagyon markáns közigazgatási átszervezésével, a vezetői posztok radikális csökkentésével vissza kell szerezni a közbizalmat egyfelől, s megteremteni a hivatáserkölcsöt másfelől. Így lehet hitelt adni az új testületnek és kivonni az önkényt és elfogultságot az eljárásokból.

Át kell írni a képzés, a vezetőkiválasztás rendszerét, kiszámítható karrierpályát biztosítva.

Pintér Sándor sem képes csodákra.Nem adja vissza a vakok látását, viszont nem vak. Olyan karriert futott be, amit nem lehet fi gyelmen kívül hagyni. Felkészültsége, helyismerete, rendszerszemlélete folytán képes lehet arra, amire a korábbi belügyminiszterek nem voltak, és abban is bizonyosak lehetünk, hogy nem fogjá(k) „benyelni” őt a következő főkapitány(ok). Valószínűleg ezért is övezte rendőrségi berkekben olyan nagy várakozás a visszatérését. Ugyanakkor a szervezet erkölcsét és hitelét látva Pintérnek nehezebb dolga lesz, mint elődeinek bármikor, másfelől viszont miniszter a szakterületén soha nem kapott annyi előzetes felhatalmazást és bátorítást, mint ő. Számos eddig szőnyeg alá söpört szakmai, etikai, anyagi problémával, időzített politikai bombával kell szembenéznie. Ez utóbbira jó példa a 2006-os őszi események ma is indulatok közepette álló rendőrségi akciói. Az 1919-ben és 1945-ben kialakított rendészeti modell korszerűtlen, idejétmúlt s már a mintául szolgáló államok is szakítottak vele. A politikának tetszik, nem tetszik, kompromisszumot kell kötni a felelős rendészetért. Ameddig ez nem történik meg, marad a kézi vezérlés. Ma nekem, holnap neked!

Vállalni kell a radikális szervezeti reformot, bátran szembe kell nézni az ostoba statisztikai szemlélettel, amely ma erős vonallal húzza alá a jobb mutatókat, és próbálja rejtegetni az időnként szánalmas teljesítményt. S mivel a társadalom egyfajta problémamegoldó szervezetként tekint a rendőrségre, ideje lenne a férfias, jogalkalmazó, tévedhetetlen profilt leváltani, és a társadalmi kapcsolatok kiteljesítésével, érdemi párbeszéddel bevallani: mire képes a rendőrség és mire nem. Tudom, hogy fontosak a kis értékű ügyek. Tudom, hogy a hétvégi házból ellopott gázpalack sokaknak többet jelent, mint másoknak az ellopott luxusterepjáró, de azt is tudom, hogy meg kell és meg lehet magyarázni az embereknek, miért nem fektethet az állami rendőrség egy szabálysértési értékhatárt meg nem haladó értékű, szakmailag biztosan „holt” ügy nyomozásába jelentős energiát. (Igen, ez nem látványpékség).

Ha elfogytak a légióid: vonj be új erőket! Adományozz római polgárjogot a provinciák lakóinak és lelkesen fognak szolgálni a hadseregedben. Vagyis: meg kell osztani a felelősséget az állam és az önkormányzatok, a rendőrség és az egyén között a közterületi rend fenntartásában. A polgárokat képesnek és érettnek kell gondolni arra, hogy beleszóljanak a biztonság helyi folyamataiba, hiszen a közbiztonság elsősorban helyi közügy.

A szerző Európa-jogász, a BRFK volt szóvivője