Azt én nemigen kedvelem, ha a sajtó saját magát siratja, ennél jobban már csak az idegesít, ha dicséri, ám most azt kell mondanom, hogy ez egy tett volt, s nagyjából így kell majd ezt csinálni a jövőben is. Azért mondom ezt, mert a választások éjszakája óta mást se hallani, mint hogy jön a diktatúra, amelyben jogot, szabadságot lábbal tipornak majd a sárba, a komcsi szavazókat egyenként lökik a Jobbik pitbulljai elé, a média pedig feudumként működik tovább, főleg, ha a kétharmad is beüt, márpedig beüt. Nem tudom, így lesz-e, de ezekben az emelkedett napokban is, midőn az ország ugyebár emelt fővel tért vissza a történelem főutcájára, igyekszik az ember csokornyakkendőt viselni, s méltósággal, de legalább a röhögést időnként meg-megszakítva elviselni azt, amit ráadásul már jó előre tudott, tehát volt rá ideje felkészülni.

Ebbe nemcsak az tartozik bele, hogy a száz nap türelmi időt úriember akkor is megadja, ha egyébként nincsen rá igény, mert a másik oldalon nagy ívben tesznek az ő türelmére, hanem az is, hogy tehetetlenségében nem köt bele már a póznába is; némely szoci meg liberális kolléga úgy várja már a Fidesz-kormány diktatórikus intézkedéseit, mint a Jézuskát. Legjobb persze ilyenkor gyűlést összehívni, kiáltványt fogalmazni az országra leselkedő belső tatárjárásról, ami aztán vagy bekövetkezik, vagy nem. Azt nem is említem, hogy ha négy meg nyolc évvel ezelőtt idegesítő volt valakinek azt hallani, hogy csalással dőlt el a választás, s ha legális is a kormány, nem legitim, akkor most ne álljon elő ugyanezzel, még akkor sem, ha személyesen Kubatov Gábor röhög le rá az emeleti ablakból az illetékes ügyész vállát átkarolva.

Nem miattuk kell méltósággal viselni azt, ami egyébként már kijárt, hanem saját magunk miatt.

Előre óbégatni ugyanis igen kellemetes, ráadásul kockázatmentes, csak éppen a lényeget nem érinti. Nem az első interjút akarta visszavonni vagy letiltani huszadrangú pártember, csak eddig mindig sikerült neki; a mai sajtó-párt viszonyhoz képest Lakatos Ernő agitprop osztálya maga volt a sajtószabadság géniusza, a sajtószabadságot egyébként is a sajtó tudja a legszebben elsiratni, hogy aztán épp a sajtó ne tegyen érte semmit. Mert ugye nem lehet. Mert ugye diktatúra van. Mert ugye elkurvult a szakma, mindenki megvehető. Holott nekem volt szerencsém a saját szememmel látni, hogy még Princz Gábornak is lehetett nemet mondani, sőt kategorikusan ellene fordulni, és nem dőlt össze a világ, a lap megmaradt, legfeljebb csórón; de hol van ma már Princz Gábor?

Pedig ezen fog múlni minden. Pártemberek akarnak dirigálni, szerkeszteni lapot, internetet, megmondani, mi aktuális és mi nem. Lám, ez a Balog nevű politikus is, aki páratlan magabiztossággal akarja megoldani a cigánykérdést, képes egyetlen pártszóra viszszavonni az interjúját, nem aktuálisnak minősíteni a saját gondolatait, ergo lenullázni saját magát. Vagy épp letagadni a csillagot is az égről.

Schmitt Pál ugyanezen a napon, miután tört magyarsággal adott egy igen zavaros nyilatkozatot az MTI-nek, közleményben tudatta, hogy a hírügynökség „teljes mértékben kiforgatta a szavaimat”. Csakhogy megvan a szalag, amin viszont nemhogy szó szerint zavarosan beszél, de az se biztos, hogy egészséges, és akkor még Kósa Lajost nem is említettük, aki annyira szénné égette magát az ATV-ben, hogy szerintem ezért már fizetnek is.

Az Index munkatársai viszont nem csináltak semmi mást, mint veretes publicisztika meg kiáltvány helyett elővették a sajtótörvény vonatkozó passzusát, s megállapították, hogy a jogszabályok szerint sem feltétlenül kell egy újságnak pártinstrukciókat követni, amire lehet persze, hogy apró bosszú révén ráfizetnek, de hol lesznek már az interjúalanyok, amikor ők még mindig ott állnak a sarkon.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa