Hét éve nem látták egymást, mind a ketten megöregedtek. Nem, ez így nem igaz. Már akkor se voltak fiatalok, mostanra viszont bizonyosságként volt az arcukra írva mindaz, ami akkor csak lehetőség volt. Hogy a férfi iszik, a nő pedig legalábbis boldogtalan.

A kétemeletes társasház előtt álltak a kapuban, ahol annak idején annyiszor elköszöntek egymástól. Azóta a nő lánya, aki ilyenkor mindig idegesítően leselkedett az ablakból, felnőtt nő lett és elment egy vidéki városba tanulni, a férfi kisebbik fia pedig orvosi egyetemre járt és még otthon lakott. A nagyobbik fiú Svédországban élt az anyjával, aki újra férjhez ment, és nem hagyta szétesni az életét, mint ők mind a ketten.

Ezt a férfi már az ablaknál állva mesélte, miközben tűnődve nézett le a garázsok tetejére. Ugyanaz a ronda sárga hullámpala volt, mint hét éve, amikor elkezdett széthullni minden. Akkor a sors – még utoljára – többféle forgatókönyvet felkínált. A valóság pedig a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, haladjunk, akkor legyen ez. Mindig a legrosszabb forgatókönyv valósul meg, és ezt mindig csak utólag lehet látni.

A nő a férfi gyerekeiről kérdezősködött és közelebb lépett. A férfi megérezte a parfümjét: ugyanaz a fanyar, szomorkás illat volt, mint régen. És ugyanúgy megkívánta a nőt, mert még mindig ugyanúgy szerette, a szerelem tudniillik nem múlik el, hiába is bástyázzuk körül történetekkel és népes családokkal az ellenkező állítást.

Tettamanti Béla rajza

Besötétítettek, mert a férfi emlékezett, hogy a nő szégyenlős. Így is maradt egy kis világosság a szobában, éppen annyi, amenynyi annak idején a nőt még zavarta volna. Most már nem zavarta, kilépett a szoknyájából és lehúzta a harisnyáját. Aztán simogatni kezdte a férfit. Először a mellkasát, aztán az orrát, mert mindig is az orra ívét szerette benne a legjobban. A férfi meg a nő mellét, úgyhogy mindjárt oda is nyúlt volna, csakhogy a nő még mindig pulóverben feküdt. Aztán mégiscsak kibújt belőle, de a melltartót fent hagyta.

Most itt megállhatnék, mert igaz ugyan, a valóság a legrosszabb forgatókönyvekre szokott rábökni, én viszont nyugodtan kanyaríthatnám másfelé a történetet. De egyszerűen nincs időm még megtorpanni se. Nem tudom átgondolni, hogy hirtelen melyik ajtón kellene átnyitni abba a félhomályos pillanatba. A férfi keze éppen most nyúl alá a pulóvernek, és máris itt van a mostban, ahogyan ezt sejteni lehetett. Most történik tehát minden, a szerelem kíméletlen jelen idejében. A kéz megáll, a melltartó lekerül. A férfi először csak érzi a különös, lapos bőrt, aztán oda is néz. A beszüremlő sápadt fényben látja, hogy a jobb mell helyén egy tízcentis, széles öltésekkel varrt gyöngyházfényű heg van. És a mellkas teljesen sima, mintha sohase domborodott volna ott semmi. Bimbó sincs, csak az a hosszú, rózsaszín, érthetetlen csík.

– Lesz majd rekonstrukciós műtét – szólal meg a nő olyan hangon, mint egy szabadkozó ingatlanügynök, aki a sáros építkezésen semmit nem tud mutatni a beígért extrákból. A férfi nem felel semmit, csak simogatja a másik, telt mellet, aztán udvariasságból időnként a heget is. Az esik neki jobban kézre, de nem mer teljes tenyérrel hozzáérni, csak finoman, ujjbeggyel. Közben azt mondogatja, hogy semmi baj, hogy őt egyáltalán nem zavarja, hogy a nő teste ettől még ugyanolyan, mint volt, de mégse hihető a suttogása, mert közben nincs erekciója, sőt, egy váratlan pillanatban sírva is fakad. A bal oldalon fúrja be magát a nő puha karja és a meglévő mell közé, és innentől abba a sötét, párás résbe suttog. Nem azt mondja, amit a hét év alatt annyiszor el akart mondani, hanem valami mást. Egyetlen elmosódott szót ismételget vég nélkül. Jó volna érteni, hogy mit, de a nedves hang reménytelenül belefullad a nő hónalja alatt ázó takaróba.

Hazafelé a trolin a férfi átül egy másik helyre. Utólag jön csak rá, hogy a támla zavarta. Az előtte levő ülésen valaki felvágta a műbőr támlát, amit aztán nagy, durva öltésekkel varrtak össze. Ezért ül most elöl, hogy ne azt kelljen néznie, inkább a teliszemetelt tavaszi tájat, az utca hó alól előkerült roncsait. És arra gondol, hogy este majd megkérdezi a fiát, mit csinálnak a kórházakban a levágott részekkel, hová kerül az a sok kerek női mell. Muszáj ezt tudnia. El kell képzelnie a mell végső útját, hogy gondolatban elbúcsúzhasson tőle.

De mégse tudja megkérdezni a fiát, mert már mélyen alszik, mire az hazajön. Pedig nincs is késő, alig múlt tíz óra. Kár, hogy elaludt. Igazság szerint nemhogy ő, de semmilyen erő nem tudta volna ébren tartani annyi pálinka után. Pedig a fia is beszélni szeretett volna vele, el akarta mondani, hogy a barátnője terhes, és átmenetileg ideköltöznének. Épp csak addig, amíg nem tudnak valami lakást bérelni. És ez mindenkinek jó lenne, mert a Nóra főzne is. Ezzel akar benyitni a nappaliba, meg azzal, hogy épségben meghozta az autót. De meg se szólal, mert rögtön látja, hogy az apja megint ivott. Ruhástul fekszik a kanapén, állig húzva a plédet, ami alól csak a keze lóg ki oldalra a lazán begörbített ujjakkal, mintha a levegőben tartana valamit.