Sandra Bullock és férje, Jesse James az Oscar-gálán

REUTERS - Gary Hershorn

Ezt taksálta a filmszakma többre, mint Meryl Streep és Helen Mirren amúgy veretes alakítását. Viszont a The Blind Side magyar moziforgalmazója máig nem hiszi, hogy az amerikai üdvöskét megvennék a rajongói, mint drámai hősnőt, így a film Magyarországon csak DVD-n lesz kapható, ráadásul csak júniusban. Sandra Bullocknak persze nem számít, hogy elesik a pici magyar piac mozibevételétől, mert nem a szokásos gázsijáért vállalta ezt a szerepet, hanem azért, mert váltani akart. S lám, lám, mióta Golden Globe-, SAG- (színészszövetség) és Oscar-díjas, 17 forgatókönyv várja remegve, hogy igent mondjon. Egytőlegyig dráma, nem ám romantikus komédia. A díjeső előtt kezdtük és utána folytattuk az alábbi beszélgetést.

– A The Blind Side egy jómódú családanyáról szól az amerikai délen. Szőke, rikító, nagyhangú, csörög rajta az arany, vad republikánus, fegyverviselési engedélye van, minden, csak nem Sandra Bullock. Egyedül az örökbefogadási kényszer, a jó szívük közös.

– Klisékben gondolkodunk, külsőből ítélünk, még a legjobb gesztust is megkérdőjelezzük, és gondolkodás nélkül hajlamosak vagyunk leírni egymást. Én is gyanakodtam. Miért vadult be ez az őskeresztény, fehér asszony, akinek mintacsaládja, boldog házassága, tüneményes saját gyereke volt, hogy megmentsen egy apátlananyátlan, kezelhetetlen fekete kamaszt? Kinek és mit akart bizonyítani? Ezzel bombáztam Leigh Anne Tuohyt, mikor először találkoztunk. Azt is megkérdeztem tőle, bevállalná-e még egyszer. Na és mit válaszolt? Hogy focistát biztos nem, mert kemény pálya a sport, de egy tehetséges zongoristát vagy festőt feltétlenül. Az a lényeg, hogy abban a kamaszban égjen a tűz, higygyen a tehetségében. Akkor mindent megadok neki, ami ahhoz kell, hogy kibontakoztassa.

– Ön kóbor kutyákat fogad örökbe, milliókat küld a Vöröskeresztnek a földrengéskárosultak számára, és azzal sem dicsekszik, hogy sokat adományoz azoknak, akiket súlyosan érint Amerikában a jelenlegi gazdasági válság.

Oscar- és Citrom-díjat hozott a március Sandra Bullocknak
MTI/AP - Dan Steinberg – Számtalan családot ismerek, amelyik látástól vakulásig dolgozott azért, amit most elveszített, és bűntudatom van, hogy én viszont gondtalanul élek. Tehát mi a teendőm? Adni. Megváltani nem tudok senkit, de megkönnyíteni az életét – igen. New Orleans is összedőlt, tehát nem kérdés, hogy újjá kell építeni. Nekik is adok. De oda sem könyöradományt, mert az megalázó, hanem segítséget, hogy talpra álljanak az emberek. Őszintén, hány pár cipőre van szükségem? Ruhát meg dögivel küldenek a divattervezők. Fölveszem egy fotózáshoz, aztán szépen visszaküldöm. Nekem farmerben és pólóban is tökéletes az élet.

– A műemlékvédelemhez és a házak restaurálásához feltétlenül, főleg, ha már fizikailag is részt vesz benne.

– Az a másfél év volt a legboldogabb időszakom, amit kihagytam a filmezésből. Szenvedélyem, hogy lepusztult házakat hozzak helyre. Austinban is, itt Los Angelesben is folyton lesem, hol találok ilyen régi épületeket. Megveszem és a csapatommal nekiveselkedünk. Sárban, bulldózerrel, festőpamaccsal, csavarhúzóval, fúróval, ami csak kell. Az egyik helyreállított épületben most bécsi cukrászda működik, a másikban meg egy kis intim kávézó. Örülök, hogy nem egy festő vagy egy szobrász veszett el bennem, hanem egy ilyen praktikus lélek, mert kitanultam egy pár szakmát, amit soha senki nem vehet el tőlem, nem úgy, mint a filmezést, ahol mások kénye-kedvének vagyok kiszolgáltatva.

– A történelmi hűség kedvéért hadd soroljam fel, hogy mielőtt Oscar-díjas filmszínésznő lett, volt rendező, producer, forgatókönyvíró, mixer, ruhatáros, pincér, még takarítónő is.

– Pincérként ma sem adnának el, és takarításból is jelest kapnék, tehát tökéletesen bebiztosítottam magam arra, amire minden negyvenen túli hollywoodi színésznő számíthat. Hogy még fel se ocsúdott, máris vége!

– Momentán nem fenyegeti ilyen veszély. De gondolta akkoriban, hogy ilyen fényesen alakul a karrierje?

– Világéletemben színész akartam lenni. Tehát mint minden színészpalánta, New Yorkba költöztem, szobatársakkal laktam, alkalmi munkákból éltem, válogatásokra jártam, színházban játszottam, zongoráztam, balettoztam, és persze reménykedtem, hogy egyszer csak komolyan vesznek. Anyámtól, aki operaénekes volt, és apámtól, aki énektanár, csak azt láttam, hogy ez a szakma mindennapi kemény meló. Hogy filmsztár leszek? Elő nem került. Folyamatosan dolgozó színész, erre készültem.Még most is csípkedem magam, hogy mivé váltam, mert ennek a felhajtásnak köze nincs a munkához. Én ezért nem dolgoztam meg. Ha nevettetni és ríkatni megtanultam, az persze más, az komoly dolog. De hogy elhiggyem a saját nagyságomat? És aki nem tudja, hogy a csúcsról csak lefelé visz az út, az vessen magára. Mellesleg a csúcsban sem hiszek.

– És az Oscar-díj? Meg az azt megelőző diadalmenet?

– Hiszi vagy nem, soha nem csurgott érte a nyálam, csak mély áhítattal csodáltam. Valahogy teljesen természetes volt, hogy mindig mások kapják és mások adják. Meg se fordult a fejemben, hogy nekem is meg van írva az a nap, amikor a kezembe nyomják az Oscar-díjat.

– És most? Hogyan tovább? Romantikus komédiákkal folytatja, hogy kielégítse a beépített rajongóit, vagy tovább feszíti a hollywoodi skatulyát drámai szerepekkel?

– Utálom, ha rámparancsolnak, hogy mostantól ez vagy az kötelező. Vagy hogy úgyse leszek képes megemelni a lécet. Csak azért, mert kommersz stúdiófilmekben szokott meg a közönség, tudok én független, mondanivalós filmekben is olyat odatenni, hogy mindenki csettintsen. És fordítva. Attól, hogy megnyertem az Oscar-díjat, még nem felejtettem el nevettetni. Sőt eszem ágában sincs elfelejteni, mert nincs annál jobb, mint mikor körülöttem nevetnek.

Los Angeles, 2010. március

Kapcsolódó cikkek: Márciusi horoszkóp | Miért kellett magánnyomozó egy férfi holttestének felkutatásához? | Mire figyelj, nyájas politikai programolvasó? | Sárvidék | Titokzatos gravitáció