Závada Bethlenje nem a dicső történelmi férfiúról szól

MTI - Oláh Tibor

Nem túloz Vidnyánszky Attila, a debreceni Csokonai Színház igazgatója, amikor azt mondja, hogy a DESZKA (azaz a Drámaírók és Színházak Kerekasztala) Fesztivál révén a cívisváros „a kortárs magyar dráma fővárosává lép elő” évente egy hétre. Hiszen a hétvégén véget ért rendezvénysorozat gazdag programja ismét fényesen igazolta a szervezők szándékát. Nevezetesen, hogy a teátrum tekintse küldetésének az új alkotások bemutatását, mert – ismét a direktort idézve – rávilágítanak arra: hol tartunk, hogyan látjuk magunkat és világunkat.

Nem szeretnék a hazabeszélés hibájába esni, de az eddigi DESZKA Fesztiválok sorában az idei volt az első, amikor a Csokonai Színház előadásának adnám oda a képzeletbeli aranyérmet: mégpedig a Képzeletbeli operett című produkcióért. Ilyen extrém előadást ritkán látni magyar színpadon: a rendezés idézőjelbe tett, kifordított, fölrúgott és harsányan kiröhögött minden színházi konvenciót. Nem volt „cselekménye”, nem játszottak benne „fő- és mellékszereplők”, hiányzott az „eleje”, a „közepe” és „vége”, s mégis: a látszólagos „káosz” megrendítő képet tárt elénk az „élet” és a „halál” úgynevezett „nagy kérdéseiről”.

A produkció abban az értelemben kilógott a sorból, hogy nem magyar, hanem francia szerző, Valere Novarina műve és rendezése. A darab mégis illett a magyar drámák közé, hiszen az alkotók képesek voltak azt „megmagyarítani” – s most nem a fordításról, hanem a színpadra állításról beszélek.

Megátalkodott Esterházy Péter-rajongó létemre csalódást okozott a mester új, Harminchárom változat Haydn-koponyára című műve a budapesti Bárka Színház előadásában. Szellemes mondatok sorjáztak egymás után, de ebből dráma számomra sehogysem állt össze. Az az elemi erejű formabontás, ami az említett Novarina-műben katartikus élmény volt, itt inkább a szétesettség érzetét keltette.

Závada Pál Bethlen című művével, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadásában színpadra vitt történelmi drámával kapcsolatban dicsérő mondatokat fogalmazgattam, mire egy műhelybeszélgetésen kiderült: maga a szerző az, aki szerint „mind a darab, mind az előadás több sebből vérzik”. Főként a kórus szerepeltetésének mikéntjét bírálta. Hülye helyzet, hogy a néző éppen a szerzőtől védi meg az ő művét, de most éppen ez történik.

A darab ugyanis igen rokonszenves szemlélettel bír: Bethlen Gábor erdélyi fejedelemről szól ugyan, de nem a dicső történelmi férfiúról. A fejedelem gyarló, bűnös ember, de a népe – azaz a kórus – se jobb: mintha retardált lenne. Érthető, hogy –amint azt a Bethlent alakító Szélyes Ferenctől a beszélgetésen megtudtuk – Erdélyben nem nagyon szeretik az előadást, sőt eleinte ő is vissza akarta adni a szerepet annak deheorizáló Bethlen-képe miatt – de később legalább megszerette a produkciót. Az említett beszélgetésen ez a közelítés motiválhatta Závada Pál fölvetését: mi történne e történelmi drámával, ha a főszereplőt Kovácsnak hívnák, és öltönyben járna? Aztán megnyugtatott minket: egy Kovácsból nem lehet magyar király, mert kisember nem kerülhet olyan döntési helyzetekbe, mint a hatalmasok.

Ha már a műhelybeszélgetéseknél tartunk: Bereményi Gézától megtudhattuk, hogy csak akkor írhatunk jó drámát, ha minden egyes szereplőnkbe halálosan beleszeretünk. Az író-rendező új szerelme Kincsem lehet, a csodaló, hiszen – ha nem is drámát – de forgatókönyvet írt róla. Hogy film lesz-e belőle, nem tudni, de a pénzforrások felkutatása megkezdődött. E célból még a lóbolond Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök is kapott egy példányt, s úgy hírlik, elolvasta, sőt tetszik neki. Megérjük, hogy egy ló és egy író lendíti föl a magyar–orosz kapcsolatokat?

Kapcsolódó cikkek: Hollótánc és idomított csodaló | Simogasson színészeket! | Színészek szállták meg az Andrássy utat | Mitől, miért, miből? | ElIndult a világot jelentő Deszka