Szon Kvang Dzsu főszerkesztő

Jean Chung/International Herald Tribune

A titoktartás falát emeli három észak-koreai „földalatti bedolgozója” köré, akik elmondása szerint nem tudják, hogy ő a szöuli Daily NK internetes hírszolgálat számára dolgozik, amelyet Phenjan gyaláz.

A Daily NK tavaly november 30-án, Munra és más, névtelen „északkoreai forrásokra” hivatkozva közölte: Észak-Korea kormánya még aznap radikálisan leértékeli az ország fizetőeszközét, kötelezve a lakosságot, hogy 100:1 arányban váltsa át régi bankjegyeit újakra. Ráadásul korlátozzák azt is, hogy az emberek menynyit válthatnak át a régi bankjegyekből az újra. Az értesülés, amely világszerte vezető hír volt, s amelyet később délkoreai tisztségviselők megerősítettek, messzemenő következtetésekre adott okot. Ez többek között azt jelentette, hogy az észak-koreai kormány lesújt az ország születőben lévő szabad piaci kezdeményezéseire, javarészt eltüntetve azt a vagyont, amelyet magánvállalkozók halmoztak fel abban az időszakban folytatott kereskedelemből, amikor a kormány jegyrendszere képtelen volt kielégíteni a lakosság alapvető szükségleteit.

„Büszke vagyok a munkámra”, mondja Mun. Kora negyvenes, kopaszodó férfi, tűnődő szemekkel. „Segítek a külvilágnak olyannak látni Észak-Koreát, amilyen.”

A Daily NK egyike az elmúlt években megjelent hat, Észak-Koreából származó értesülések gyűjtésére szakosodott, szerkesztőségnek. Ezek a webportálok vagy hírlevelek északkoreai disszidenseket alkalmaznak és a belső forrásokat kultiválják egy olyan országban, amely szinte teljes hírzárlatba burkolódzott. (...)

Ezek a jelentések legjobb esetben is csak töredékesek és az észak-koreai társadalom kis szegmenseire vonatkoznak. Sok hír bizonyul tévesnek, egymásnak ellentmondónak vagy megerősítetlen marad. De voltak már hírszenzációik is, mint a fizetőeszköz leértékelése, vagy legutóbb a H1N1-járvány kitörése Észak-Koreában. Dél-Korea mértékadó médiája immár rendszeresen idézi ezeket a házilagos hírszolgálatokat.

„Munkánkat a technológia teszi lehetővé”, mondja Szon Kvang Dzsu, a Daily NK főszerkesztője. „Mobiltelefonokkal hatolunk át Észak-Korea falán.”

Az elmúlt évtizedben Észak-Korea és Kína határa átjárhatóbbá vált, miután az éhség sok, élelmet kereső észak-koreait űzött arra, és növekvő áru- és információkereskedelem is kialakult. Észak-koreai kereskedők újdonsült hada csempészüzleteket szervez kínai partnereivel, ehhez kínai mobiltelefonokat használnak, amelyek észak-koreai területen is működnek.

Ha Tae Keung, az Open Radio for North Korea elnöke
E telefonok váltak a 17 000, délen élő észak-koreai disszidens közül soknak a fő kommunikációs eszközévé, hogy kapcsolatba lépjenek északon élő családtagjaikkal, barátaikkal.

Szon, az egyik vezető szöuli napilap, a Dong-A korábbi riportere a kínai–észak-koreai határ közelében élő dél-koreai „tudósítókkal” dolgozik.

Ezek az önkéntesek, sokan diákkorukban a demokráciáért folyt harcok aktivistái voltak, titokban találkoznak a kínai határon átjövő északkoreaiakkal és titkos bedolgozókat toboroznak. Az önkéntesek üzleti vízumot használnak, vagy néha diáknak, turistáknak adják ki magukat. „Veszélyes munka ez, s egy-két évbe is beletelik, mire sikerül valakit megnyerni a feladatnak”, mondja Szon.

Tavaly javult az effajta hírszolgálatoktól származó információk minősége, miután több olyan délre szökött északi értelmiségit és kormánytisztviselőt kezdtek alkalmazni, akiknek még megvannak a barátaik az északi elit köreiben, mondta Ha Tae Keung, korábbi diákaktivista, aki az Open Radio for North Koreát és egy hozzátartozó webportált üzemeltet.

„Ezek a tisztviselők azért szolgáltatnak információkat, mert bizonytalanok rendszerük jövőjét illetően és kapcsolatot akarnak a külvilággal, vagy azért, mert a számunkra dolgozó disszidensek a barátaik, vagy éppen a pénzért”, mondja Ha, aki angol nevét is használja, Young Howard.

Valamennyi hírszolgálat fizet informátorainak. Ha prémiumot is ad exkluzív információkért. Mind a Daily NK, mind az Open Radio, amelyek 15-15 belső munkatársat foglalkoztatnak, köztük disszidenseket, amerikai törvényhozási segítséget kapnak a National Endowment for Democracy révén, valamint más támogatáshoz is hozzájutnak állami és magánforrásokból. (...)

Egyes informátorok olyan technológiái jártasságra tettek szert, hogy szöveges üzeneteket, audiofelvételeket és fotókat küldenek mobiljukról Szöulba, mondja Kim Heung Gvang, Észak-Koreából jött számítástechnikatudós, aki vezeti az Észak-koreai Értelmiségiek Szolidaritás Csoportját, diszszidensek szervezetét, amely új webportált működtet.

Észak-Koreából híreket kijuttatni kockázatos. Kim elmondta, hogy informátorainak egyikét tavaly májusban elfogták, amikor videofelvételt próbált meg kicsempészni egy szépítőszeres üvegbe rejtett kis kamerában. Feltételezések szerint öngyilkos lett a rendőrségi cellában.

„Felmerül a kérdés, kitehetik-e forrásaikat ekkora kockázatoknak”, állapította meg a hírügynökségek minapi fórumán Csang Dzsong Hun, aki a vezető dél-koreai hírügynökség, a Jonhap számára tudósít Észak-Koreáról. „Ugyanannyi téves jelentést produkáltak, mint ahány igazi szenzációt.”

Kang Csol Hvan korábban északkoreai börtöntábor lakója volt és most az egyik mértékadó napilap, a Csoszun számára ír. Szerinte Északon „információs brókerek” működnek, akik eltúlzott és hamis híreket adnak el a külföldi médiának. Li Csan Ho, a délkoreai kormány Egyesítési Minisztériumának vezető elemzője arra figyelmeztetett, „a nyers, meg nem erősített információk áradata” megnehezíti az erőfeszítéseket, hogy megértsék, mi történik északon.

Ha, az Open Radio vezetője elismerte: „Miután forrásaink soha nem kaptak újságírói képzést, a túlzások problémát jelentenek számunkra. Egyesek több pénzt követelnek az információért. Arra törekszünk, hogy többszörösen is ellenőrizzük jelentéseinket, amennyire csak lehet.”

Mun, a Daily NK-tól 2-3 havonta 1000 kínai renmimbit, azaz mintegy 150 dollárt küld bedolgozóinak. Azok egyszer egy héten, megszabott időben hívják fel. Ehhez olyan helyet keresnek, ahol biztonságban érzik magukat a mobilhívások észlelésére szolgáló eszközzel járőröző észak-koreai rendőrök elől, és tárcsáznak. Mun Szöulban hallja a hívást, visszahívja a telefonálót és mintegy fél órát beszél vele. Ezután az informátorok kikapcsolják a mobilt és elrejtik azt a következő hívásig.

Mostanában, hogy olyan sok fejlemény volt Északon, meg nem beszélt időpontokban is hívták – például akkor, amikor éppen a földalattiban volt. „Ilyenkor ki kell sietnem, hogy gyorsan visszahívjam”, mondja Mun. „Ha nem hívom öt percen belül, kikapcsolja a telefont és elveszítem”.

Van egy másik szigorú szabály is.

„Nem tudjuk egymás igazi nevét és azután soha nem is érdeklődünk. Ez így biztonságosabb az ő számukra. A ő biztonságuk pedig az én legfontosabb szempontom”, mondja Mun.

A cikk 2010. január 24-én jelent meg a The New York Times hasábjain.

Kapcsolódó cikkek: Akinek Líbia „újra kitalálása” a célja | Láthatatlan repedések fenyegetik Santiagót | Teljes harci készültségben Észak-Korea | Bandanegyedtúra ebéddel, saját felelősségre | Kína elveszti a Google-nemzedéket?