Meskó Sándorné, Kovács Sándorné és Takács Brigitta

Móricz Simon

– Sokat piszkáltak engem, hogyha beteg vagyok, miért akarok mégis dolgozni – mondja a Békés megyei Pusztaföldváron a 43 éves Seres Zoltánné, aki rokkantnyugdíjas, pontosabban rehabilitációs járadékot kap. – Azt mondták, buzogjak csak, majd elveszik tőlem még a 28 ezer forint járadékomat is. Mások meg azt hányják a szemünkre, hogy annak a kevés embernek kell eltartania bennünket, aki még dolgozik. Hát engem ne tartson el senki, csak legyen ezután is olyan munkám, amilyet el tudok végezni!

Seresné csaknem két évig dolgozott a szociális foglalkoztatóban, amelyet idén január 1-jétől egy kormányrendelet következményeként zártak be.

Az 1800 lelkes faluban negyvenkét, megváltozott munkaképességű ember került az utcára.

Békés megyében 55 településen majdnem kétezer ember veszítette el a munkáját, és az érte járó, egyébként meglehetősen szerény fizetését. Az egész ország területén a tízezret közelíti a számuk. A Bajnai-kormány stabilizációs programja keretében a 2010-es költségvetésben jelentősen csökkentették a szociális foglalkoztatásra fordítható állami támogatást. Ennek egyik iránya a szigorított feltételeknek meg nem felelő szociális foglalkoztatók bezárása, amelyhez egy 2009 augusztusában kelt kormányrendelet adta meg a jogi alapot.

Baráth Tamás vállalkozó, aki Békés megye hat településén korábban több mint 600, csökkent munkaképességű embert foglalkoztatott, így foglalja össze a jogi helyzetet:

–Az úgynevezett fejlesztő-felkészítő foglalkoztatást a bentlakásos intézményekben élők számára találták ki. Magam is Eleken, a pszichiát riai betegek zárt intézetében ismertem meg ezt a lehetőséget.

Mint képzett szociális szakember, úgy éreztem, ennek nem a zárt intézményekben volna a helye, hiszen az ott élők épp a betegségük súlyossága miatt, sohasem fognak visszakerülni a nyílt munkaerőpiacra.

A korábbi jogszabály lehetővé tette, hogy egy, az önkormányzatok által működtetett intézmény, az időskorúak nappali ellátása keretében is létrehozzanak fejlesztő-felkészítő munkahelyeket. Az idősek napközi otthonába nagyon sok rokkantnyugdíjas is jár – őket is bevonták a foglalkoztatásba. A többségük nem is rokkantnyugdíjat kap, mert a munkaképesség-csökkenésük nem éri el a 67 százalékot, hanem havonta csupán 28 ezer forint rehabilitációs járadékot. Az illetékes orvosi bizottság megállapította, hogy bizonyos fajta munkára, esetleg nyolc óránál rövidebb időben, alkalmasak lennének – csak éppen égen-földön nincsen olyan munka.

– Amikor 2007-ben az önkormányzatok elkezdték tájékoztatni az embereket, hogy lenne ilyen lehetőség, óriási volt az érdeklődés – mondja Baráth Tamás. – Hat településen, ahol részt vettem a szervezésben, 700-800 személy jelentkezett, akik közül hatszázat fel is tudtunk venni. Kialakítottuk a foglalkoztató helyiségeket, megkezdtük a munkát.

Hangsúlyozottan piacképes termékeket akartunk előállítani.

Elkezdtünk tobozkoszorúkat gyártani. Később létrehoztuk a varrodát, és olcsón megszerezhető alapanyagokból telefontartókat, vászon reklámtáskákat, ágyneműt kezdtünk varrni.

Pusztaföldvár
Végül már egyedi műbőr divattáskát is készítettünk.

A szociális szakmán belül sokan a kezdettől ellenezték, hogy rokkantnyugdíjba menekült munkanélkülieknek 100 százalékos állami bértámogatással fejlesztő-felkészítő munkahelyeket biztosítsanak. Azt mondták, kapitalizmus van, a munkanélküliek keressenek maguknak új munkát. Baráth Tamás szerint viszont a fejlesztő munka éppen azoknak segít, akik sok éve, egyesek már a 90-es évek eleje óta munkanélküliek. Azóta otthon ülnek, elveszett az önbecsülésük, jelentős mértékben károsodott az egészségük, de dolgozni akarnak.

– Ki a rászorultabb? Akit egyzárt intézetben mindennel ellátnak, vagy aki havi 28 ezer forintból kénytelen fönntartani magát? – teszi fel a kérdést a vállalkozó. – Fél év kellett, mire az embereket rászoktattuk, hogy minden nap fel kell kelni, eljönni, leülni a másik ember mellé, dolgozni, új dolgokat megtanulni – folytatja Baráth Tamás. – Korábban rengeteget jártak orvoshoz, évente több hónapot is kórházban feküdtek. Javarészt mentális problémákkal kellett kezelni őket, mert nem tudták feldolgozni a fölöslegesség érzését, ráadásul folyton azon járt az eszük, hány számlát nem tudnak kifizetni a járadékból. A szociális foglalkoztatóban néhány hónap alatt összeszoktak. Kérdeztük: szedik még a kedélyállapot-javítót? Már nem volt szükségük rá, mert lett értelme az életüknek. Igaz, hogy az állam adta a fizetésüket, de harmadát mindjárt vissza is vette járulékként. Ha leszámoljuk, mennyi marad meg a gyógyszer- és a kórházi költségek csökkenéséből, lehet, hogy az állam a foglalkoztatással jár jobban, mintha most újra kitaszítja ezeket az embereket a kilátástalanságba. Néhány év alatt csökkenteni lehetett volna a támogatást – elég lett volna, ha csak a munkaképesség-csökkenés arányában téríti meg az állam a foglalkoztatottak bérét.

Nem mindenki látja így. Sokak véleményét fogalmazta meg az a kommentelő, aki a Békés Megyei Népújság honlapján azt állította: a szociális foglalkoztató nem azokra az emberekre lett kitalálva, akik ott tömegesen elkezdtek dolgozni. Szerinte „a foglalkoztatók becsapták a dolgozóikat, mert elhitették velük, hogy ez nekik jár. Az állam most csak elzárja a csapot, mert túl sok pénz folyt ki rajta”.

Seres Zoltánnéhoz is folyt abból a „túl sok” pénzből, hiszen havi 43 ezer forintot keresett a pusztaföldvári szociális foglalkoztatóban. A férje dolgozik, de keveset keres, felnőtt lányuk munkanélküli. Lakáshitel-törlesztésük havi 36 ezer forint – önmagában több, mint a 28 ezer forint rehabilitációs járadék. Amikor eldőlt, hogy a szociális foglalkoztatók többségét be kell zárni, és az embereket az utcára tenni, Domokos László, a Békés Megyei Közgyűlés elnöke tiltakozó levelet írt Herczog László szociális és munkaügyi miniszternek. A miniszter egyebek között ezt válaszolta: „Azon személyek részére, akik szociális munka nélkül is képesek munkavégzésre, s a munkafolyamatot egyéb támogatással – mint munkaidő-kedvezmény, versenykényszer nélküli feladatellátás –, önállóan tudják végezni, a védett foglalkoztatás nyújthat segítséget. Az intézményen belüli foglalkoztatás célcsoportja nem ezen ellátotti kör.”

A miniszter véleményére hivatkozva mondom Seres Zoltánnénak, hogy ő nem elég hátrányos helyzetű a szociális munkához. Miért nem keres inkább valamilyen „versenykényszer nélküli” piaci munkát?

– Akiket most az utcára tettek, azok többsége ugyanannak az orvosi bizottságnak a véleménye alapján minősült korábban jogosultnak, amelyik most kisöpörte őket – válaszolja. – Amikor elhatározták, hogy nem adnak tovább pénzt, előbb feltettek pár kérdést az embereknek, majd ráírták a papírjukra, hogy rehabilitáció nélkül foglalkoztathatók, de felelősségteljes munkát nem végezhetnek. Ki fog ilyen minősítéssel fölvenni, amikor fiatal és egészséges embereket sem vesznek föl sehová?

– Talán tanulniuk kellene,átképezni magukat, hogy versenyképesek legyenek – vetem föl.

– Varrónő az eredeti foglalkozásom. Bizonyítványom van róla, de nem találok vele munkát. Teleházi asszisztensként is dolgoztam pár hónapig. Elvégeztem minden tanfolyamot, amit a munkaügyi központban ajánlottak. Tanultam vállalkozói ismereteket, terület- és vidékfejlesztést, pályázatírást. A lányom is munkanélküli. Ő falusi vendéglátó szakot végzett, de azzal sincs semmi esélye. Azt hittem, a munkaügyi kirendeltségre nem azért kell rendszeresen járni, hogy stemplizzenek, és várakoztassák ott az embert, hanem, hogy segítsenek állást találni. Kérdeztem, tudnának-e valamilyen munkát ajánlani? Visszakérdeztek: hát maga nem talált?

Takács Brigitta volt a pusztaföldvári szociális foglalkoztató vezetője. A lánynak 23 éves korára ötféle képzettsége van már, 2009-ben így is hét hónapig volt munkanélküli. Miután fölvették a foglalkoztatóba, negyvenkét dolgozó munkáját irányította. Most újra állást keres. Miközben elkísér még néhány elbocsátott dolgozóhoz, mesél.

– Minden lehetséges telefonszámot fölhívok, naponta öt-hat önéletrajzot küldök el e-mailben – még arra sem méltatnak, hogy visszaírjanak: köszönjük, nem felel meg.

Meskó Sándorné 55 éves, 1986 óta özvegy, egyedül nevelte fel a két gyermekét.

– Először úgy módosítottáka rendeletet, hogy aki elmúlt 55 éves, azt el kell küldeni a szociális foglalkoztatóból. Hiába dolgoztam végig az életemet, legtöbbször 2-3 műszakban, engem akkor is elküldtek volna, ha a fiatalabbak maradhatnak. De hát mit csináljon az, aki elmúlik 55 éves? Akassza föl magát?

Szomszédja, Kovács Sándorné szintén a foglalkoztatóban dolgozott az év végéig. Nagybeteg férjét ápolja, kettejük rokkantnyugdíja összesen 80 ezer forint.

– Annyira bántott, hogynincs ránk szükség, hogy viszszakerültem az idegorvoshoz. Nem kell nekünk segély, megdolgoznánk azért, hogy legyen miből élnünk. Jó, ezt a munkát elvette a kormány, de miért nem ad lehetőséget valami másra? – kérdi Kovácsné.

Békés megyében szinte minden önkormányzatot súlyosan érintett a szociális foglalkoztatók nagyobbik részének bezárása. Tiltakozásuk ugyanúgy eredménytelen maradt, mint a mozgássérülteket és értelmi fogyatékosokat képviselő civil szervezeteké. Mivel 2006 óta az érintett falvak polgármestereinek többsége fideszes, a választás közeledtével az ügy politikai erőtérbe került. December 15-től a helyi politikusok és a kirúgásra ítélt foglalkoztatottak egy része a battonyai határátkelő közelében félpályás útlezárással tiltakozott. Fodor József, Csanádapáca fideszes polgármestere teljes útlezárást is kilátásba helyezett. Erre azonban nem kaptak engedélyt, az állampolgári engedetlenségnek titulált törvényszegést pedig nem merték megkockáztatni.

Január 6-án Orosházán, a Fidesz-székházban a szociális foglalkoztatók ügyében tartott sajtótájékoztató már alig szólt az utcára tett emberekről: a megszólalók inkább a térség MSZP-s országgyűlési képviselőit, főleg Karsai Józsefet bírálták. Azt állították, Karsai harcolta ki a jogszabályok módosítását, hogy borsot törjön a fideszesek orra alá. Karsai különösen Simonka György pusztaottlakai polgármesterre haragszik, aki korábban azzal hergelte őt, hogy Pusztaottlakán már megvalósult a teljes foglalkoztatottság. Simonka, aki zöldségfelvásárlással is foglalkozik, és akivel dinnyeügyben egyszer már „bajuszt akasztottak”, Karsai ellenfele lesz a mezőkovácsházi választókerületben. Karsai azt állította, voltak ellenőrzések, amelyek törvénytelenségeket találtak a szociális foglalkoztatók háza táján: szerinte annyi pszichikai sérült az egész választókerületben sincs, amenynyit – papíron – Pusztaottlakán foglalkoztattak. A pusztaottlakai foglalkoztatottak egy része szintén az újságban üzent viszsza: rokkantak vagyunk, nem hülyék! A Fidesz sajtótájékoztatóján azt is állították, hogy az MSZP vezette településeken a jogszabályváltozás ellenére nem kell bezárni a szociális foglalkoztatókat – erre azonban nincs bizonyíték, mert a támogatási pályázat második fordulójában még nem hirdettek eredményt. A jobboldali politikusok azt üzenték a munkanélkülieknek, hogy majd a Fideszkormány segít rajtuk.

– Amit tudtunk, már odaadtuk az embereknek – mondja Zalai Antal, Pusztaföldvár alpolgármestere. – Nehéz elfogadni, hogy még ezt a kis esélyt is elvették az itt élőktől, miközben akkora birtokok vannak Dél-Békésben, hogy a fél határ egy-egy ember kezében van.

Akármit mondanak is a politikus-nagyvállalkozók, nem segíteni akarnak, hanem egymást rángatják, és csak azért szórnak morzsát az elszegényedett emberek közé, hogy őket is fölhasználják egymás ellen.

– Amikor elutasították a pályázatunkat, és kiderült, hogy nincs tovább, azonnal láttam, hogy a dolgozóim egyre mélyebbre süllyednek lelkileg – mondja Takács Brigitta, a pusztaföldvári szociális foglalkoztató elbocsátott fiatal vezetője. – Egyszeriben mindenki alól kiment a talaj, pedig már örültünk, hogy mennyi mindent képesek voltunk megtanulni, van értelme annak, amit csinálunk, és ismét tudunk egy kis pénzt keresni. Mi is kiálltunk a kemény fagyban Battonyára demonstrálni. Nem valamelyik politikai oldal mellett, hanem csak tenni akartunk valamit, de nem tudtuk, mit. Reménykedtünk, hátha történik valami, amitől egy kicsit majd jobb lesz.