Súlyos a könyv is. Nem kilóra az.

Ritka igaz könyv. Minden benne van.

A könyv írója és egyben főhőse, vagyis inkább narrátora, evangelistája Németországban él, ott van a lakása, családja és családmaradéka, oda tart lakásába vissza, szülőhazájából, Romániából, Bánátból, ahol apját temette éppen el.

Mellesleg elég sok innen-onnan való német anyanyelvű él Németországban manapság: szász, zsidó, volgai német vagy bánáti sváb. Onnan vágynak az elhagyott szülőföldre vissza. Onnan íródnak az elhagyott, az árván hagyott, sajgó, fájó föld könyvei.

A számos nyelvet beszélő Wagner - regénynevén: Zillich - egyébként nem egy németet tud, hanem féltucatnyit, valóságos nyelvjárásszakértő. Erős vára, utolsó mentsvára a nyelv, a szó, az írás.

Wagner nem azért ír, mert író szeretne lenni. Mellesleg ahhoz nem is fontos írni. Ahhoz elég jól barátkozni. De ő azért ír, mert el akar mondani, mesélni valamit. Referál. Nem fecseg, nem játszódik a szöveggel, nem szövegel. Szikár tőmondatokban ír. Pontosságra tör. Pontosan elmeséli egy bánáti német család históriáját a betelepedéstől, a meggyökerezésen, a megpróbáltatásokon, a szétszórattatáson át a megsemmisülésig. Elejétől a végéig. Mert a történet véget ért. Ez a történet is véget ért. Ezért lehet, ezért kell referálni róla. Richard Wagner elvégezte feladatát.

A könyv egy nagy utazás leírása tehát. A térbeli utazással párhuzamosan Wagner-Zillich utazik az időben is: saját családja negyed évezredes históriáján keresztül megszűnt népének, a bánáti svábságnak is emléket állít.

A különböző idősíkokat semmiféle fejezetcímek, de még csillagocskák sem tagolják, jövünk-megyünk a tájak és a korok között - mert végül is mindegy, hol vagyunk és az is: mikor.

De a regényben rend van. Hol másutt is lehetne rend, ha már odakint nem volt és nem is lesz már rend soha; a regényben, a könyvben annak muszáj lennie, rendnek.

Pontos könyv a Wagneré.

Különösen emlékezetesek a dédpapa száztíz évvel ezelőtti amerikai kitántorgását és az orosz kényszermunkát leíró oldalak. A láger egyébként csak azért járt ki a román hadseregben öt évet szolgáló apának, mert németnek talált születni. De hát ezen a tájon nem lehetett olyannak születni, hogy abból valami baj ne fakadjon néhanap.

Az orosz táborban - mely az apa visszaemlékezőseiből tárul az olvasó elé - egészen csudálatos a nemzet- és népkavalkád, Volga mentiek, kelet-poroszországiak, szepességiek, osztrákok, besszarábiaiak, erdélyi szászok, bánáti svábok, magyar zsidók, sziléziaiak, akik egymással lengyelül beszéltek, tengődnek együtt a jobbadán velük azonos nyomorúságban élő oroszokkal.

"Geyer úr idősebb férfi volt, mesterségét tekintve szabó. Zsidónak vallotta magát, azt viszont ő maga sem tudta, tulajdonképpen milyen állampolgár. Azt állította, a legjobb szabóságokon dolgozott Prágában, Zürichben, Budapesten. Budapesten tartóztatták le, onnan deportálták."

Tucatjával, százával buknak ki a könyvből, ebből a családi albumból efféle embercédulkák

Ebben a road movie-ban - ha jól mondom - általános a jövés-menés, vagyis inkább vivés-hozás.

Mindenkit mindenütt mindig elűznek, kirabolnak, bezárnak, megölnek.

Ezt nevezik huszadik századnak. Amely a hiedelemmel ellentétben nem ért véget.

Wagner végtelen kiábrándultsággal referál 1989-ről és mindarról, ami azután történt, történik és történni fog. Azt sugallja: nem igaz, hogy a huszadik század 1989-el véget ért. Vagy ha igaz, ha véget is ért, utána a semmi jön.

A könyvből az a felismerés süt, amit minden magyar ember hamarosan a maga tanulságaként fog megélni: itt már nincsen jelen és nincsen jövő, nincsen és nem is lesz egyik sem már soha. Csak múlt van. Csak az maradt, a múlt. Amely nálunk tagadva van és összevissza,
agyonra hazudva.

De az emigráns német Wagner elvégezte a maga dolgát; könyvében elszámolt, bevallotta a múltat.

A magyar olvasó számára különösen érdekes a mai Budapest leírása - egy idegen, egy afféle turista szemével. Ez a város maga a borzalom.

Az egész könyvet átsugarazza a jelen, a sötét televízió, a múlttalan ifjúság, a szánalmas magabiztosság és a sivár üzlet mélységes megvetése.

Az újsütetű rendszereket hovatovább már csak egyetlen kötőanyag tartja össze: a nacionalizmus. Amelyet persze Wagner mindennél jobban utál.

Az Ingóságok a kiábrándulás könyve, amely azért teli van apró szépséggel, emberi gesztussal, sőt nagysággal, megfigyeléssel, bölcsességgel. A könyv szerzője alighanem sokat látott ember. És szereti a szép nőket, a régi házakat, az igazi paradicsomot, a juhsajtot, ami persze csakis elhagyott hazájában lelhető fel.

A könyv főhősének egyébként házassága tönkremegy, lányától eltiltja a bíróság, volt felesége a gyerekkel Ulmba költözik, abba a városba, ahonnan a család ősei kétszázötven évvel korábban fölkerekedtek, hogy új hont foglaljanak maguknak.

Hát nem sikerült.

Nem sikerült új hazára lelni, de keresgélés közben a régi is elveszett.

Wagner azt írja: az otthon akkor veszett el, amikor ősei Ulmban a bárkákra szálltak.

Az ezredforduló Németországába hazatért németek milliói - hiába igyekeznek - hazátlanok.

Egyetlen hazájuk maradt: a nyelv. Az irodalom. A könyv. És a múlt. Vagy az sem.

A regény befejezése hökkentő. Happy end ugyanis. Minden rendbe jön, elrendeződik, megoldódik. Mindenki megleli helyét, párját, dolgát, pénzét. Az utolsó oldalakon a magyar kurvából lett új feleség és a múltját temető férfi a Seychelle-szigeteken nyaral. A múlttalanság földjén. Itt végződik a múlt könyve. Semmiföldjén. Van gyerek: megkerült, pénz: sok, koktél: negromantic. "Valahol előttünk, a távolban felsejlik Madagaszkár." Minden megvan. Megérkeztünk a semmibe.

Gyönyörű könyv Richard Wagneré, nagy regény.

És jó, hogy magyarul Romániában jelent meg.