Török csapda Mohácsnál
1526 augusztus 29-én másfél óra alatt összeomlott a középkori önálló Magyar Királyság. Az évfordulón felidézzük, milyen cselvetéssel fogott ki Szulejmán szultán a magyar haderőn.
|
|
|
|
|
elemzo | 2009. augusztus 31. | 10:24:15
immortal | 2009. augusztus 30. | 22:25:32
Ez a mondatot nem pontos.
"Teljesen mindegy, hogy a török hányszoros túlerőben volt: 1 magyar ló 10 török lóval ért fel..."
1. A honfoglalás idejében bejozott "magyar" lófajta a jelenlegi Akhal tekini volt egy kutatás eredményeképpen, és nem a kisméretű ázsiai lófajta. Ez a ló eredményeen használható könnyűlovassági feladatokra, és gond nélkül tudott volna a török lovassággal küzdeni teljesítmény gyorsaság és állóképesség terén.
2. A mohácsi csatában alkalmazott páncélos lovasság nagytestű, lassú, de terhelhetó lófajta lehetett (import), de állóképessége a cipelt súlyok miatt csekély, egy rohamra jó volt aztán pihenhetett félórát. HA a roham nem sikerült akkor ment virslinek, mert vagy összesett vagy leszedték róla a lovagot és annyi.
3. A török lovasság arab lófajtákkal volt ellátva, ami gyors, állóképes, fordulékony és nagy távolságra is képes elmenni naponta (akár 100 km is belefér gond nélkül). Sebessége sokkal nagyobb mint bármelyik akkori lófajtának, mert könnyű, és erős. A később kitenyésztett angol telivér megveri rövid távon, de már 20 km körüli távlovaglástól felfelé az arabot nem lehet megverni ma sem.
A magyarok tehát olyan erővel áltak szembe, amit nem tudtak kezelni az akkori taktikájukkal. Sikeresek csak akkorlehettek volna, ha a csatát felhozzák Buda alá, a várra támaszkodnak (az a tábor), a törökök felvonulási útvonalát folymaatosan támadják könnyűlovasságggal (elvágva az utánpótlástól őket). A csatában nem erőltetik a nehézlovasság ilyen totális alkalmazását csak részenként, a gyalogság támogatása érdekében. Az összes erőt összevonják, és ha nem is egy csatatéren, de összehangoltan támadják és gyengítik a török erőket.
Ha ezt csinálták volna, akkor hiába volt nagy a török serege, a nagysága a hátránya is lett volna, mert utánpótlás nélkül képtelenek lettek volna eredményt elérni, a meghosszabbodott utánszállítási vonalak miatt egyre nőtt volna a hátrányuk.
A mohácsi csata a magyarok által alkalmazott taktika, a hadművészetben járatlan vezetés, és az érdekek összehangolásának hiánya, stb. vezetett egy tényleges cvereséghez, amit meg is érdemeltünk. A törököké a pont. Ennyi.
Dr Photon | 2009. augusztus 30. | 22:38:31
Velemenyem szerint minden orszag halalat elsosorban a korrupcio okozza. A mohacsi csata eseteben nyilvan az alkalmatlan magyar vezetes, nem csak a csataban, hanem mar joval elotte is. Velemenyem szerint az alkalmatlan vezetes kiszuresere vegso soron csak a kozvetlen demokracia kepes. Minden politikai part, vagy hatalmi elit sorsa a korrupcioba valo belefulladas a vezeteskeptelenseghez vezeto leepules, eltunyulas, elfajzas, kivetel nelkul.
Ha mar konkretan a mohacsi csatat elemezzuk, azert lassuk be, hogy a torokok a Magyarorszagnal minden tekintetben fejlett Bizanci Birodalmat is ledaraltak 3-400 ev leforgasa alatt, aztan Nagy Sandorehoz merheto meretu Birodalommal rendelkeztek, nagyjabol akkor, mikor hozzank ertek. Aki Magyarorszagot korholja a gyengesege miatt, az talan kezdje Bizanccal. de sok mas tortenelmi peldat lehetne hozni. Pl kb 8000 arab lovas elfoglalta a bizanciaktol az akkor 9 millios, gazdasagilag, szellemileg nagyon fejlett Egyiptom fovarosat, Alexandriat, majd nem csak hogy megtartottak, hanem tele telepitettek arabokkal es modszeresen kiirtottak belole a koptokat, kozben a koptokbol minden elkepzelheto hasznot kisajtoltak. Sajnos ez a sorsa az elpuhulo, korruptta valo orszagoknak, alkalmatlan vezeto reteggel rendelkezo kulturaknak. A legbiztosabb vedekezes ez ellen egy jol szervezett kozvetlen demokracia volna napjainkban.
immortal | 2009. augusztus 30. | 22:25:32
A törökök az ágyúgolyókat is összeláncolták és úgy lőtték ki: király lehetett...
Tomori először a Duna Dráva háromszögnél akarta a törököt feltartóztatni ami ideális lett volna azonban az akkori SZDSZ-MSZP kormány ezt leszavazta...
Középen gyalogosok támadtak, a lovasok csak két szélen bohóckodtak sikerrel. Olyannyira, hogy a szélső sikeres lovasrohamnál azt hitték a magyarok, hogy győztek és ordítottak örömükben...
Egyes történészek szerint az is baj volt, hogy a fősereg egyszerűen kifáradt a támadásban hiszen enyhe emelkedőn felfelé kellett futniuk...
Teljesen mindegy, hogy a török hányszoros túlerőben volt: 1 magyar ló 10 török lóval ért fel...
harkaly | 2009. augusztus 30. | 21:35:13
OkoskaTörp | 2009. augusztus 30. | 21:15:47
Főleg azért a vesztes csatákat tanuljuk, mert az átkosban ezeket nyomták az emberek fejébe. Töritanárként végeztem tavaly, szóval 3-szor tanultam a történelmet. Mindhárom esetben teljesen mást tanultam egy-egy időszakról, osztályharcosból nemzetivé, negatívból pozitívvá vált. Ez a rendszer lassú, de meglesz az eredménye.
Sokan nem hagyják, mert mások az érdekeik, de akkor is (ld aktuális történelmi atlasz-vita)
harkaly | 2009. augusztus 30. | 21:30:39
PestisNigra | 2009. augusztus 30. | 16:10:33
Mindenben igazad van.
De...
Ha hagyták, nálunk is beindultak a dolgok, néha akkor is, ha az aktuális megszálló keresztbetett.
Erdély aranykora a XVII. században
Rákóczi szabadságharc (nem sokat értek el, de a körülményekhz képest kitettek magukért)
Reformkor
1848-49
Kiegyezés utáni időszak (mondjuk inkább 1890 után)
Horthy-rendszer is talpraállt, pedig ott aztán mindent megtettek, hogy beledögöljenek a magyarok
Tény, hogy hiába indul el a fejlődés, jön egy külső behatás, és mindent újra kell kezdeni a nulláról.
Az angolok meg a franciák kockát Sz@rtak volna, ha a fele a nyakukba zúdul annak, amit mi kaptunk. Ahol 200-300 éve folyamatos a fejlődés, ott olajozottan működik a rendszer.
A példákat azért írtam le, hogy megmutassam, mások se jobbak. Nem kéne a bűneinket súlykolni, a történelmünk tele van nagyszerű tettekkel és hősökkel.
Dickensre egyszer sort kerítek, én pedig Bán Mór Hunyadi-sorozatát ajánlom.
elemzo | 2009. augusztus 30. | 21:26:50
Csak annyi történt hogy a törökök gondolkoztak, a magyarok nem.
1. A töröknek nem volt nehéz kitalálni a magyarok taktikáját, mert európa szerte a nehézlovasság rohamával próbálkoztak kevés sikerrel. Abba is hagyták, hamarosan.
2. nekünk fogalmunk sem volt a törökök mit fiognak csinálni, pedig ha az ő fejükkel is gondolkoznak, akkor rájöhettek volna, hogy csak a lovasrohamot kell kibirni a török haderőnek és utána megesznek minket reggelire.
Ergo: a lovasroham várhatott volna, és ennek az ellenfélnek a legyőzésére könnyű lovasságot is sokkal nagyobb számban be kellett volna vetni.
A csatát pedig nem let volna szabad elfogadni az erők egyesítése előtt.
utólag persze könnyű de mégis igaz hogy az elveket kellett volna ismerniük akkor is, mert ez nem volt új dolog.
OkoskaTörp | 2009. augusztus 30. | 21:15:47
Két észrevétel: 1. Egy ilyen csata megértését igen nagy mértékben elősegíthette volna egy térképvázlat. 2. "A magyarok emlékezete mindvégig ébren tartotta a mohácsi vész évfordulóját, lélekmardosó veszteségét..." - Miért van az, hogy mi a vesztett csatáinkat és forradalmainkat vagyunk képesek csak ünnepelni? Boldogabb országokban a győztes csaták helyén állítanak emlékműveket.
lescsi | 2009. augusztus 30. | 18:32:00
Nincsen új a nap alatt.
PestisNigra | 2009. augusztus 30. | 16:10:33
harkaly | 2009. augusztus 30. | 02:47:06
1. Franciaország : Richelieu, Mazarin vezetésével gyakorlatilag megnyerik a 3o éves háborút, iparfejlesztés ( merkantilizmus ). Napoleon ( Code Civile )
2. Anglia : 168X : Dicsőseges forradalom, Hannoveri Ház, manchesteri kapitalizmus
3. Német Római Csrs : Bismark, központosítás
4. Lengyelország : Walesa, II. JP, mély, az országot előrefelé vivő katolicizmus, kommunisták kiközösítése
Egyszoval : a többi országban azért előjön időnként a racionalitás, és a dolgok hosszabb távon előrefelé mennek. ( Itt kivétel az ú.n. Francia "Forradalom", amely a magyarság legsötétebb időszakaival vethető össze. Ajánlott irodalom : Dickens : Két város. )
elemzo | 2009. augusztus 30. | 15:26:24
Amatőr hadművészek, primitív harcvezetés, sokszázéves tapasztalatok semmibevétele (tartalékok, tábor védelme, megkerülés, felderítés) vezetett az eredményhez.
Nem volt szó a talajviszonyokról. Süppedős, felázott talajon nehézlovasság nem rohamoztatható (mélyszántásban sem). Csak és kizárólag kőkemény , sík, nem gödrös, nem emelkedő, stb. terület alkalmas erre. Aki a csata helyét kiválasztotta nem vette figyelembe a nekünk előnyös feltételeket. Ha végre találtak egy nagyjából megfelelő helyet akkor minden mást elfelejtve végrehajtották a nagy eseményt, nekirohantak az ellenségnek. Na ez nem hadművészet hanem röhej.
Szegény törökök nem is igen értették, és állítólag várakoztak tovább, hogy mikor lessz a csata. A felderítőik jelezték a cspatmozgásokat.
tehát a "csapda" nem az volt hogy láncok és egyebek kerültek alkalmazásra, ezt nem gondolja komolyan remélem senki.
A baj a nehézlovas fegyvernem akkori alkalmazási feltételeinek elpuskázása volt. Csak megrendült, szétszóródott (harcoló) ellenséget lehet lerohanni, lovasság később sem volt alkalmas a zárt rendet megbontani, mert összezárkózott a gyalogság és mellette rohantak el. Ha már szétszóródtak akkor legázolhatták a gyalogságot.
Józsi | 2009. augusztus 30. | 11:20:17
A cikkből is és Balango megjegyzéseiből is igen komoly intelmek olvashatóak ki a jelenre nézve.
Ennek alapján számos analógia fedezhető fel a mai és az akkori történelmi folyamatokban.
Lehet, hogy más konkrét események mentén, de a végeredmény is analóg lesz?
Nagyon tapasztalt | 2009. augusztus 30. | 09:00:43
Balangónak igaza van. Ehez még hozzá tenném, egy szerintem fontos szempont, az akkori világnézet.
Jóllehet a törökök figyelemre méltó sikereket értek el, és századokon keresztül sikerült nagy európai sikereket elérniük, a török birodalom ennek ellenére többnyire szegény volt. A leggazdagabb részei az európai, tehát a balkáni, területek voltak.
Vagyis a törököket, abban az idöben Európában, az erejük elismerése melett, lenézték. Az európai hatalmak inkább egymásra koncentráltak. Igy volt ez a törökök megjelenésétöl fogva, a Bizánci Birodalom sokkal jobban figyelt a Rómával folytatott rivalitásr, mint a felelmelkedö törökökre- végül mégi s a törökök kebelezték be öket.
Balango által leirt török elöny is a szükségböl született. Abban az idöben egy páncélos lovas volt - legalább is anyagilag- a haditechnika teteje. A felszerelés sokba került, a páncélt hordozni képes ló még többe. A törökök, nag yléptékben, ilyesmiröl nem is álmodhattak, ezért kellett valamit kitalálniuk, részben modernizálniuk.
HIbásan tanítják szerintem a történelmet, Mohácsnál biztosan nem a török túlerö gyözött, inkább a magyar elbizakodottság vesztett.
Balango | 2009. augusztus 30. | 08:53:52
Amúgy pedig most olvastam egy könyvet, Bryan Cartledge: Megmaradni - A magyar történelem egy angol szemével.
Ebben van egy idézet V. Károly császár (1500-1558) magyarországi követétől.
Megdöbbentő! (A kiemelések tőlem vannak):
"Azt hallottuk, hogy ha a magyarok egységes lennének, az ország gazdagsága lehetővé tenné, hogy megvédjék azt bármilyen ellenségtől. De a magyarok a világon a legrosszabb fajta, mindenki csak a maga hasznát nézi, ÉS HA TEHETI, A KÖZTULAJDON ZSÍRJÁN HÍZIK. Nem becsülik a többi országot. (...) NINCS OLYAN NEHÉZ ÜGY, AMIT NE LEHETNE MEGNYERNI KÉT VAGY HÁROM EMBER MEGVESZTEGETÉSÉVEL. Önteltek, büszkék, nem képesek sem parancsolni, sem engedelmeskedni, de nem szívesen fogadnak el tanácsokat. (...)
Minő szerencse, hogy ez a régi, XVI. századi állapotokat rögzíti. Azóta, hála Istennek, sokat fejlődtünk.
Balango | 2009. augusztus 30. | 08:46:24
Mindmáig semmiféle bizonyíték nem került elő arra nézve, hogy Szapolyai tudatosan késett volna el a csatából. Nálunk hagyomány, hogyha vereséget szenvedünk, annak csak az lehet az oka, hogy valaki áruló volt.
Történelmi távlatból nézve a vereség oka az volt, hogy egy felemelkedése legdinamikusabb időszakát élő, vaskézzel és céltudatosan irányított birodalom ütközött meg egy gazdaságilag és belpolitikailag legyengült állammal.
Kissé konkrétabban a vereség oka oka az volt, hogy a magyar hadseregek között nem volt megfelelő összeköttetés, a rendelkezésre álló magyar haderőt nem tudták összehangoltan mozgatni, és a csatát a legprimitívebb módon, a centrum ellen intézett nehézlovassági támadással kívánták eldönteni, ami a történelemben rendkívül ritkán sikerült. Tüzérséggel támogatott, fegyelmezett és önmagában is megfelelő tűzerőt képviselő gyalogsággal - mint amilyenek a janicsárok voltak - szemben pedig soha.
A janicsárok egy új korszakot képviseltek - jelentős tűzerejű gyalogság -, ugyanakkor a nehézlovasság harcmodor már a végóráit élte. A későbbi századok nehézlovassága valójában már csak vértes lovasság és nem páncélos lovasság.
Amúgy a Magyar Királyság uralkodója egy mindenre alkalmatlan 20 éves siheder volt, a Török Birodalomé pedig egy ereje teljében lévő, 32 éves férfi, aki az egyetemes történelem legjelentősebb hódítóinak egyike.
Bár csodák nincsenek, de ha a a királyi és a Szapolyai-féle had együtt mozog, esetleg időben sikerült volna felhozni a horvátokat, és van valaki a felső vezetésben, aki körülbelüli elképzelései vannak arról, hogy egy csatát másképp is meg lehet vívni, mint egy felállt tüzérséggel rendelkező centrum elleni támadással, akkor akár nyerhettünk is volna. (Meg lehet pl. támadni egy vonuló sereget is, nem kell megvárni, míg több száz ágyút felállítanak és összeláncolnak.)
Ugyanakkor egy állam hanyatlását éppen az mutatja, hogy ez a fajta szervezettség hiányzik belőle.
Mind a Habsburg-, mind a Török Birodalom rendelkezett megfelelő központi államvezetéssel, mi pedig nem. Megfelelő államvezetés nélkül pedig nagyon valószínűtlen a megfelelő hadvezetés. Mohács előtt már sorra jutottak török kézre a déli várak, és a magyar állam képtelen volt erre megfelelően reagálni.
Mohács nem egy egyszeri, döntő nap volt, hanem a szükségszerű folyománya a Mátyás halála óta tartó belpolitikai válságnak.
harkaly | 2009. augusztus 30. | 02:52:16
Ja igen, az ország elitje: Nálunk még most formálódnak a dolgok, 20 év alatt nem lehet évszázados lemaradást behozni sem a nyugati kultúra, sem a demokrácia terén. Az új elit ki fog alakulni, ahogy az történt évszázadokon keresztül. Ezekért a változásokért most fizetjük a tanulópénzt, 2010 pedig igenis nagy váltás lesz!!
Magyarország nem (csak) volt, hanem lesz (is)!
harkaly | 2009. augusztus 30. | 02:47:06
Na, akkor én leszek az ügyeletes szemét...
Álljunk le a "szarokvagyunk! vinnyogással! A történelmünk egyáltalán nem rosszabb, mint más országoké, csak ők nem tanítják olyan degeneráltan, mint nálunk. Más országoknak sokkal több a szégyenfoltja, csak nem hangoztatják.
Rövid törilecke, azaz pár példa:
Franciaország:
A százéves háború alatt a nemesek ugyanolyan megosztottak voltak, mint a magyarok 1526 után, ráadásul nem egy, hanem az ÖSSZES döntő ütközetüket elvesztették.
Szentként tisztelik Jeanne D'Arc-ot, az ország felszabadítóját, akit a saját királya adott el kilóra.
A nagy francia forradalom címszó alatt a világtörténelem egyik legmocskosabb népírtását ünneplik, legalább félmillió franciát küldtek honfitársaik a guillotine alá. A SZU vezetői róluk vették a példát.
Anglia:
Oliver Cromwell szobra a Parlament előtt áll, holott szabályos népírtó hadjáratot vezetett a skótok és az írek ellen Isten nevében (mindkét ország lakosságának kb a felét mészárolták le vagy űzték el!)
A másik szobor Oroszlánszívű Richárd, aki meleg volt, utálta az angolokat (10 évből 4 hónapot töltött az országban, és a nyelvet se beszélte)
Német-Római Császárság: Sosem volt egységes, több, mint 300 hercegség, grófság, szabad város, stb alkotta, ráadásul a XVI századtól a vallás is megosztotta őket századokra.
A lengyelek a XVI században létrehozták a "nemesi koztársaságot", ezzel elszabadítva az anarchiát és a XVIII század végén bekebelezték őket a környező nagyhatalmak.
A keresztény vallásháborúk barbár cselekedeteivel könyveket lehetne megtölteni. Ezeket a tetteket az adott országok lakói a saját honfitársaik ellen követték el...
Az összes országról lehet írni ilyeneket és hasonlókat, mégse hallani, hogy emiatt ostoroznák magukat!
Na, lehet belém rúgni...
Atlasz | 2009. augusztus 29. | 21:17:10
Igényes, szórakoztató bulvár, semmi újdonság, ha a zarbuzán elírását nem számítjuk. A kommentek is hagyományosak. Minden országnak olyan az elitje, amilyet megérdemel. Meg olyanok a történelmi szenzációi. Itthon vagyunk.
tsz elnok | 2009. augusztus 29. | 16:43:11
Ennek az orszagnak az "elitje" mindig is elarulta a sajat hazajat.Igy volt ez 1526-ban es igy van ma is.Meghogy Europa vedobastyaja voltunk...DDDDD Az osztrakokat vedtuk a torok-francia szovetsegtol.Egyebkent vedobastyanak eleg gyengek voltunk...
apóka | 2009. augusztus 29. | 14:22:06
Ünnepeljük meg. Elvégre minden ünnepünk vesztes cselekményt takar.
Terminátor | 2009. augusztus 29. | 14:08:02
Ha lett volna egy géppuskájuk beszart volna Szulejmán is.
komszomol | 2009. augusztus 29. | 11:16:11
No, árnyaljunk: Inkább török egyetértéssel, mert hadi segítséget már inkább a franciáktól várt. Mohács ide vagy oda, azért a Portával igen barátságos viszonyt ápolt.
komszomol | 2009. augusztus 29. | 11:13:11
El ne felejtsem! Szegény egri hősök nem ám a magyar szabadságért harcoltak, hanem az osztrák rabigáért, amit aztán szegény Rákóczi próbált felszámolni török segítséggel. Bonyolult ám a történelem, szittya véreim!
komszomol | 2009. augusztus 29. | 11:09:19
"Egyesek szerint máig nem tisztázott Szapolyai János szerepe a mohácsi csatában, s inkább úgy kell fogalmazni, tudatosan, hátsó szándéktól vezérelve "késett el","
Nem egyesek szerint, hanem ez így van. Szapolyai a törökkel szövetségben akarta kiütni Ferdinándot, ezért rövidesen maga hívta be. Ez vezetett 1541-ben Buda elestéhez.
A másik oldal meg Ferdinándnak - az osztrákoknak - adta el az országot. Nincs mit egymás szemére vetni.
kj26 | 2009. augusztus 29. | 11:00:07
Azért van ellenpélda is pl. Széchenyi, de tény hogy a többség rosszul áll a dolgokhoz, de okosabb mint a többiek és oda tudott kerülni.
catoo | 2009. augusztus 29. | 10:41:13
... és a magyar 483 év után sem tanult, az egykori borzalmas vérfürdő után ...
mindig vannak és lesznek Szapolyai Jánosok, akiket nem érdekel a nemzet sorsa, csak a hatalmuk és a még nagyobb hatalom.
|
|
|

A csata Than Mór festményén
A magyarok emlékezete mindvégig ébren tartotta a mohácsi vész évfordulóját, lélekmardosó veszteségét, s nem hagyta kihunyni a tisztelet lángját, hiszen a nemzet becsületéért tudatosan mentek halálba a vitézül harcoló, csapdába csalt ezrek.
Kisfaludy, Vörösmarty, Ady sorai iskolás kora óta minden magyar fülében ott dobolnak; a nemzeti romantika kibontakozásának bölcsőjétől egészen a II. világháborúig szent helynek, s remélem napjainkban is annak tartják a "hős vértől pirosult gyászteret"- vélekedik a 75. életévét minap betöltő Trogmayer Ottó régész, muzeológus. Majd megtoldja azzal: - Meghökkentő beszédet hallottam egyszer, még az átkosban, azóta nem megy ki a fejemből, miszerint elveszett az a nemzet, amely megünnepli vereségeit és szégyelli győzelmeit. Mohácsot azonban nem megünnepelni kell, hanem emlékezni rá, a torokszorító tanulságokkal együtt, hiszen a nemzeti széthúzás megrendítő példáját szolgáltatta, amely évszázadokra megszabta Magyarország sorsát.
És sorra veszi a múlt szövetének összegabalyodott szálait: Szapolyai János erdélyi vajda - akinek egy évtizeddel korábbi történelmi feladata Dózsa György felkelésének könyörtelen leverése volt - 10-15 ezer pihent és jól felszerelt harcossal Szegeden vesztegel a mohácsi vérfürdő idején, sorsára hagyva a királyt és seregét. De elakadtak útközben cseh, meg flamand zsoldosok is Komárom táján.
És mégis erőltetik, hogy sietve ütközzünk meg, mert valaki kitalálta, hogy a mohácsi mező, a Duna jobb partján, a löszfalak elhagyása után elterülő síkság kiváló terep a páncélos lovasok rohamának, amelyhez nagy tér, kifutási lehetőség kell, hogy felgyorsuljanak, s elsöpörjék az útból az ellenséges gyalogságot.
Rossz hely, téves irány
A szegedi Móra Ferenc Múzeum hosszú időn át volt igazgatója szakmai és ismeretterjesztő könyvei (büszkesége a Gizella kereszt történetét feldolgozó díszes album) és jegyzetei sokasága között visszavonultan él egy újpesti panellakásban, ahol a hajnalokat — szavai szerint — "múltba látóként" még mindig töprenkedéssel tölti, s jut idő a szilvalekvárfőzés rejtelmeitől Romulus és Rémus legendájáig szinte mindenre, ami csak eszébe ötlik.
A kultúrtörténet kandidátusát - aki évtizedekig oktatott Szegeden az egyetemen, s közben irányította a pusztaszeri ásatásokat és a nemzeti történeti emlékpark kialakítását - régóta foglalkoztatja az évszázadokat meghatározó mohácsi csatavesztés ok-okozati összefüggésrendszere, amely az egyik leggyászosabb napként égette be magát a magyar történelembe. Ráadásul szerinte rossz helyen és rossz irányba révedezünk évről-évre a nemzeti tragédia színterére, mert a mai emlékhelytől a valóságban délebbre zajlott a csata, s az utókor emlékezetét jó irányba terelni hivatott, kerek mészkőbe vésett térkép tájolása is elhibázott “Nemzeti nagylétünk nagy temetőjében”, ahol sorsdöntő másfél óra leforgása alatt elvérzett a hadba vonult 25 ezer fős sereg nagyobbik fele, amely megpróbált szembeszállni a túlerővel, a reguláris, jól szervezett szultáni sereggel.
“Ezt ma már aligha lehet megfordítani, nem tud oda behajtani egy óriás daru, amely ezt fölemelhetné, hiszen Isten tudja hány tonna. Ha valaki ott tájékozódni próbál, tudnia kell, pont a “feje tetejére” van állítva minden, mint az ténylegesen történt, mert a török tábort jelzi északra, a magyart pedig délre e kövön örökre bevésetve. Azóta mindenki a törökök térfelére tekintve gondol a magyar hősi halottakra. De ez nem nagy szenzáció, csak apró magyaros melléfogás, és most már mindegy” - mormogja legyintve.
A históriás énekekből tudható: a Batthyány Ferenc horvát bán vezette jobbszárny kezdeti sikerei után a csatamezőn esik el Tomori Pál kalocsai érsek, alsó-magyarországi főkapitány (az év elején már többször megpróbált megszabadulni e megtisztelő címtől hadai fizetetlensége miatt), akit a bátai táborban megtartott haditanács tíz nappal korábban tesz meg a sereg fővezérévé; Szalkai László esztergomi érsek, fő- és titkos kancellár, még öt főpap, számos főúr, köztük 28 báró, így Drágffy János országbíró, Sárkány Ambrus volt országbíró, Szapolyai György szepesi ispán (a másik fővezér), és vele a megyés ispánok többsége, s 500 nemes; elpusztul 4 ezer lovas és mintegy 10 ezer, jórészt idegen, “kölcsönzött” (német, cseh, lengyel) gyalogos zsoldos. Menekülés közben a Csele-patakba fullad II. Lajos magyar és cseh király, amint azt az utókor okulására Székely Bertalan is hatásosan megfestette 1860-ban.
Ezzel a túlméretezett “hiánylistával” gyakorlatilag kihalt az államvezetés legfelső és középső szintje: így már a bajok orvoslására a “kormányt”, vagyis a királyi tanácsot sem lehetett volna összehívni, hiszen azt az épp elesett bárók és főpapok alkották. Vagyis a vérszemet kapott 32 esztendős Szulejmán szultán (uralkodása alatt fénykorát élte az Oszmán Birodalom, Szigetvár ostrománál éri a halál 1566-ban) támadásától veszélyeztetett ország államvezetési és közigazgatási válság kellős közepén találta magát. Az özvegy, Mária királyné pedig Budáról menekülve egyetlen éjszaka alatt minden mozdíthatót hajókra rakatott, s Pozsonynak vette az irányt.
Szulejmán fondorlata
Mi fogott ki a magyar seregen? Mivel magyarázható a váratlan és gyors összeomlás, sorsdöntő kudarc, csúfos végkifejlet - tudakolom a régész-történésztől. Trogmayer Ottó már többször átrágta magát a “mohácskönyveken”, így a 450. évfordulóra időzített Mohács emlékezetén is, melyben az összes fontos forrás, szemtanúk naplója is megtalálható, sőt kortársi “riportok” is olvashatóak. Ezeket böngészve ötlött eszébe a teória, ami addig senkinek sem fordult meg a fejében, de azóta sem hasznosul(t) történeti “közhelyként”.
Nem szerénykedik: “Én találtam ki annak idején, s erre büszke vagyok, még tanítottam is elméletemet az egyetemen, s ma is töretlenül hiszek igazában. Történetesen egyik hallgatóm, Maráz Borbála már végzett régészként a pécsi múzeum munkatársa lett, s ő ásta ki a táborhelyen az ott lemészárolt apródok, szakácsok, szolgák nyughelyét. Már akkor halottak voltak, amikor a két sereg zöme összecsapott. Két hatalmas tömegsírt tárt fel a ’70-es évek derekán, amikor a 450. évforduló tiszteletére az emlékhely készült. Az ásatási információk és a szöveges források egybevetésével rekonstruáltam a magam számára néhány részletet, ami magyarázatot ad(hat) a hirtelen megtorpanásra és csatavesztésre”.
Felidézi, ahol most az emlékhely található, az valójában a király szekértáborának helyszíne volt. Nagy síkságot, lapos mezőt kell elképzelni, mely déli végén vékony dombsor található. Ott állt Szulejmán sátora. Szerinte, míg folyt a csata, a szakács megfőzte az estebédet a majd győzedelmesen visszatérő II. Lajosnak, amikor egy oldalról kerülő török csapat megtámadta az immár fél- vagy egy mérföldnyire (mai becslések szerint bő 2 kilométerre) a csata háta mögé került táborhelyet. A szerencsétlen szolgákat azonnal lemészárolták, majd később kifosztották: a sírjukban se ruhát, se ékszert, se használati tárgyat nem találtak. Meztelenre vetkőztették őket, levágták a fejüket, volt, akinek szét is hasították, pedig védtelenek voltak. Ezt a két tömegsírt találta meg a tanítványa és gyakorlatilag ezért került épp ott kijelölésre az emlékhely. Ráadásul ott könnyen megközelíthető volt.
- A magyar sereg támadásának vezérelve a nehézpáncélos lovasságra épült, rajtuk állt vagy bukott minden: nekik kellett utat törniük a gyalogság előtt a törökök soraiban és állásaiban. A katonák már kora reggel felsorakoztak csatarendbe, s a tűző napon rostokoltak felvértezve, felfegyverkezve fél napon át. A török meg csak dél után kezdett szállingózni. A lovaknak is melegük volt, a katonáknak is. Mondják, hogy akár tojást lehetett sütni a túlhevült pajzsokon - emlékeztet.
- A csata leírását többen is megörökítették. Az egyik legjobb tollú résztvevő, Brodarics leírja, elsütöttük az ágyukat, aztán nekivágtunk; a török is elsütötte tüzérségét, de nem tettek kárt bennünk a golyók, mert a fejünk fölött röpültek el. (Nyilván még nem voltak célpontra állítva, hiszen a törökök még csak épp megérkeztek.) Azonban az ágyuk, a vágtató magyar lovasok becsapódás előtti meglepetésére — és ez a furmány lényege — barikádként össze voltak láncolva egymással.
Pedig olajozott volt a kémhálózat működése, meséli, a felderítők mindent előre kifürkésztek, jelentéseikből már egy hónappal korábban tudhatta Tomori (meg a király is) az érkező ágyúk számát, a lőpor és a golyók mennyiségét, meg azt is, nagy láncokat cipel magával a török négy ló vontatta, félszáz túlsúlyos szekéren. Azt azonban nem tudták kifundálni, mi végre a nagy felhajtás. Talán azt gondolhatták, “pontonhidat” fognak belőle építeni, és a hajótesteket kötik majd össze ezekkel az erős láncokkal.
Hiszen okulhattak belőle, “elrágja”, elreszeli a kötelet a himbálódzó fahajó is. Azonban fel sem merült bennük, miért nem vízi úton szállítják ezeket. Aztán letudták ennyivel, s már nem is törődtek komolyabban ezzel. Csak a csata kellős közepén, támadás közben derült ki: az ágyuk között feszítették ki, horgonyozták le a súlyos láncokat. Pedig egy nehéz ágyút sem lehet csak úgy elrángatni, vélhetnénk, kár odarögzíteni. Márpedig Trogmayer szerint épp ez döntötte el a csata menetét: mert a nehézlovasság, amely legázolni volt hivatott az ellenfelet (akár a legújabb kori ütközetekben a tankok), nekirohant az ágyuk között kifeszített láncoknak.
Több száz ágyút vonultatott fel a török, s ha 3-4 méterre álltak egymástól, akkor az már irtózatosan széles, leküzdhetetlen akadálysort jelentett, amelyen nem lehetett áthatolni, átugratni mégúgy sem. Tehát a rohamot ez az akadályverseny, ez a korabeli “tankcsapda” állította meg — legalábbis a régész meggyőződése szerint. Úgy érvel, mikor az első sor áttörte a törökök csatasorát, nekirontott a kifeszített láncoknak, hasra estek a lovak, a második sor feltartóztathatatlanul beléjük rohant, egymásra torlódtak, a harmadik sem tudott már lefékezni, s a döntő erejűnek vélt magyar ütőkártya kijátszása ellenére egy szempillantás alatt összeomlott a támadás a hirtelen támadt kavalkádban, hiszen az ágyúk mögött várakozó, puskával felfegyverzett janicsárok könnyű prédájává váltak e mohácsi céllövöldében. Ezzel a magyar gyalogság is csapdába esett, már nem volt képes átverekedni magát a lovasok által tört sávon, középre szorultak, négyzet alakzatot alkottak, s a legtovább tartottak ki.
Persze bekerítették őket, s ezzel meg is pecsételődött a sorsuk: az utolsó emberig lekaszabolták valamennyit. A lovasok közül aki tudott, balra menekült a mocsárba. Broderics azt írja, amint az első csőd bekövetkezett, többé nem láttuk a királyt, körbevette testőrsége, s nyilván az első járható menekülő útvonalon iszkoltak el vele. De elég bajos lehetett vértben a süppedős mocsár veszélyeivel is megküzdeni, valószínűleg futtában dobták el fegyverzetüket, mentve életüket. Akik pedig a szárnyszélen rohamoztak, még a szultán sátráig is eljutottak, de azért nem tudtak kárt tenni az ellenségben, mert a fürge janicsárok elvagdosták a lovak lábán az inat, s a megsérült ló lerogyott, a törökök meg azonmód lemészárolták a szintén lerogyott páncélost.
Ennyin múlott késő délután a csatavesztés és ezzel a haza sorsa. Mert egy lefékezett, ritmusából kiesett lovas hadnak újra rendeződnie és még egy támadáshoz felsorakoznia, nem fért bele az időbe. Ahogy előre eltervezték a széles arcvonalú letámadást, talán sikerülhetett volna, ha nem találja ki Nagy Szulejmán és vezérkara hadicselként a “műszaki zárat”.
Annál is inkább, mert nem voltak 300 ezren. A manapság hozzáférhető források arról beszélnek, maximum kétszeres túlerőben voltak csak jelen a csatamezőn: vagyis 50-60 ezerre volt tehető a megérkezett törökök száma. Viszont a janicsárok profi katonák, háborús veteránok voltak, olyanok, mint manapság a kommandósok. A főurak közül sok olyan toborzódott össze, aki még kisebb hadakozásban sem fordult meg soha, bajvívásban sem jeleskedett, puskapor szaga sem csapta meg az orrát. Tudott lovagolni, hát ráadták a páncélt, s felvonultatták. “Nem feladatom a karosszékemből eldönteni, mi és miért történt úgy, ahogy megesett. Azonban érdemes a körülmények hatalmán eltöprengeni, meg az apróságok, semmiségek balsorssá összegyúródó erején morfondírozni.
A főurak egy része pontosan tudta, a biztos halálba rohan. Drágffy zászlótartó (ő vitte a királyi lobogót a csatában), két sajátkezű, magyar nyelvű végrendeletet is írt a táborban, a csata előtt két-három nappal. Ezeket apródjával küldte haza, így menekült meg a gyerekember. Akiknek ott maradt az apródja, tömegsírban kötöttek ki. De feltártakon kívül még több tömegsírt is rejthet a föld, mert a foglyok közül sokakat egyszerre öletet le a szultán a győzelem mámorában: 2000 főurat, lovagot, előkelőséget és elfogott közkatonát állítottak sorba, s egy melléjük rendelt janicsár dobszóra levágta a fejüket.
Kinek a baklövése?
Lehet-e még vajon valamit találni a mohácsi csatamezőn, ha feltárnák azt a részt is, ahol csaknem százezer liter vér folyt el? — firtatom, mire azt feleli, a maradék magyar had csapot, papot hátrahagyva távozott e. Az egymásra borult halottakat másnap már kifosztottak, meztelenre vetkőztették. Hadizsákmánynak számított egy ing, sarkantyú is. Aztán a szultán is szedte sátorfáját. A tetemeket Kanizsai Dorottya, Perényi Imre nádor özvegye, fia holtteste után kutatva, a környék papjai és 400 jobbágya segítségével temettette el. Ezek nem ásott sírok, csak mélyedések, süppedések voltak, melyeket bekapartak földdel, nehogy a hollók, rókák, kóbor kutyák becstelenítsék meg a holtakat.
- Biztos vagyok benne, a törökök is eltemették halottaikat - hangsúlyozza. - Úgyhogy nemigen lehet ott már mást találni 483 esztendő elteltével, esetleg egy kilőtt kóbor ágyúgolyót, vagy puskagolyót. Azért meg kár újra felásni az egész grandiózus csatamezőt, megbolygatva a hősök nyugalmát. Mert, ami a felszínen található és használható volt, gondosan összegereblyézték, s elvitték “újrahasznosításra”. Abban a korban semmit sem hagytak "pocsékba" menni (csak az emberi élet volt alulértékelve), ettől volt működőképes az emberek együttélése társadalmi formában.
(És igaza lett, mert a tervezett fejlesztések előtt régészeti feltárást végeztek koranyáron, a löszrétegig leástak a tervezett központi “toronyépület” helyén, de semmit sem találtak két hónap alatt.)
Furdal a kíváncsiság, töprengett-e rajta, ki követte el a legnagyobb baklövést a mohácsi csatában? Nem rejti véka alá véleményét, de nem említi korholásként a hadi tapasztalat hiányát, azt sem, hogy a külföldi zsoldosok kellő irányítás hiányában nem tudták érvényesíteni fölényüket; azt sem, hogy a török csapat nem egyszerre ért a harcmezőre, s a kora délután érkező ruméliai csapatok komótos táborverésbe kezdtek, azt gondolván, aznap csata már nem várható, így éjszakázásra rendezkedtek be.
— Két vezére volt a seregnek, Tomori a "hivatalos", de persze a 20 esztendős király volt a fővezér. Azonban számos főúr tömörült ott, akiknek nyilvánvalóan különböző elképelései voltak, s mindegyik szajkózta a magáét, lobbizott érvei és személyes érdekei mellett. Kár szépíteni a dolgot, közösen szúrták el az egészet. Érdemtelen és méltánytalan utólag egyetlen ember nyakába varrni a “nemzeti nagylétünk nagy temetőjében” bekövetkezett tragédiát.
Tény, Tomori rájön, a törökök harmada gyülekezik csak a csatamezőn, az is a sátorveréssel bíbelődik. Ezért siettetve a királyt kéri parancsát a támadás megindításához, de mire — sok vita, érv és ellenérv után — megkapja, addigra már (szinte észrevétlenül) a Szolimán vezette középhad is megjelenik, 500 zarzubánnal felfegyverkezve, s magabiztosan megakadályozni képes, hogy bekanyarodva hátba támadják tüzérségüket. A megváltozott helyzet ellenére Tomori mégis elindítja a már megkésett rohamot. És már nincs megállás. Tomori fejét lándzsahegyre tűzve hordozták körbe. Három nap múlva, szeptember 1-jén kezdték el temetni a halottakat. A török áldozatokat is beszámítva, legalább 30 ezer ember vesztette életét a mohácsi csatamezőn. Ebből 600-800-at találtak meg a régészeti feltárások során.
Szapolyai tudatosan "késett el” a csatából?
Egyesek szerint máig nem tisztázott Szapolyai János szerepe a mohácsi csatában, s inkább úgy kell fogalmazni, tudatosan, hátsó szándéktól vezérelve "késett el", és hideg számításból hagyta cserben uralkodóját veszni a csatamezőn, ezzel is egyengetve a királyi címhez vezető útját. Megint mások szerint megvolt benne a jóindulat, de a király ellentmondásos parancsai miatt egyszerűen lekéste az ütközetet.
Tény, nem érkezett meg, s így életben maradt. Miután II. Lajos a Csele-patakba fulladt, a környékbeli parasztok temették el ideiglenesen (magukhoz véve ruházatát, pecsétgyűrűjét, és egy aranyszívet, melyet a nyakában viselt), Szapolyai az érintetlen haderejével még akkor is Szeged mellett vesztegelt, miután a törökök kardcsapás nélkül bevették Buda várát, majd felégették a pesti oldalt is.
A törökök október 13-ig ütközet nélkül hagyták el az 1526-os portyázás, s begyűjtő körút színhelyét; Szulejmán 200 ezer rabszíjra fűzött magyarral, a kifosztott Buda, s megannyi település kincsével távozott. Szapolyai a tokaji sereglésen végül is országgyűlést hivatott össze, majd november 1-jén bevonult Budára. A székesfehérvári országgyűlés 1526. november 10-én királlyá választotta, s rá egy napra I. János néven meg is koronázták. A nagybirtokosok és főpapok zöme elesett a csatában. Az életben maradt Habsburg-pártiak december 17-én, a pozsonyi országgyűlésen trónra emelték Ferdinánd cseh királyt, ausztriai főherceget. Ezzel három részre szakadt az ország.
|
|
|
|
|
|
. |
|