Ördögjelmezes bróker a frankfurti tőzsdén a farsang utolsó napján

MTI/EPA - Arne Dedert

A szerző közgazdász, a Budapesti Értéktőzsde volt elnöke

Az első osztály utasai Az Egyesült Államok hatszor zuhant recesszióba a második világháború óta, a világ pedig több mint százötven különböző pénzügyi válságot vészelt át. Az elmúlt bő két évtizedben a 87-es Wall Street-i krach mellett átélhettük a mexikói, az ázsiai, az orosz, a brazil, az argentin és a dotcom krízist. Így a világgazdaságban az elmúlt hatvan évben olyan sok regionális és funkcionális pénzügyi válság alakult ki, hogy ezek nyomán mind többször vetődött fel az a kérdés: vajon jól működik-e a kapitalizmus, és szélén állunk-e egy az 1929-33-ashoz hasonló globális gazdasági összeomlásnak. A helyzet azonban az, hogy mindezek ellenére is az elmúlt hat évtized inkább nevezhető a világgazdaság aranykorának.

A gazdaság fellendülésével, valamint növekedésével keletkező pénzügyi lufik és a kipukkanásukat követő válságok és visszaesések a kapitalizmus, illetve a piacgazdaság olyan részei, mint a Föld életének a hurrikánok: rendszeresek, természetesek, pusztítóak és kivédhetetlenek. A konjunktúraciklusokat a közgazdaságtan többféle elmélettel magyarázza. A 90-es évek elejétől 2007-ig tartó expanzív időszakra, majd az azóta bekövetkezett recesszióra azonban leginkább Milton Friedman tézise illik, amely monetáris okokkal, vagyis a pénzkínálat és a hitelállomány növekedésével és zsugorodásával magyarázza a világgazdaság ciklikusságát. Ahhoz viszont, hogy megértsük a 2007-es válság kirobbanását,
vissza kell menni időben 2000-ig, a legutolsó krízisig, amikor az internetes lufi kipukkanása rengette meg a világot, de nem eléggé ahhoz, hogy a befektetői magatartáson túl máshol is alapvető változásokhoz vezessen. A növekedés helyreállítása végett az amerikai jegybank (Fed) rekordmélységben tartotta az alapkamatot, miközben a Clinton- és a Bush-kormány gazdaságpolitikája is az otthonaik tulajdonlására ösztönözte az amerikaiakat, akik így megtakarításaikkal és olcsón felvett hiteleikkel a technológiai részvényektől átpártoltak a kockázatmentesnek vélt ingatlanpiacra, ahol ennek hatására be is indult az árak emelkedése. Mindeközben a pénzügyi rendszerek ugrásszerű fejlődésének köszönhetően a bankszektor egy hitelpénzgyárrá alakult át, ami miatt egyre több pénz kereste a világban a helyét egyre kockázatosabb helyeken, egy képzelt, tőkeáttételen alapuló gazdagság érzetét kölcsönözve ezzel az elsősorban fejlett országok lakóinak.

A négy év alatt megduplázódott amerikai ingatlanpiaci áraknak köszönhetően a tulajdonosaik egyre tehetősebbnek érezve magukat egyre többet fogyaszthattak, ami egyre több profitot eredményezett a vállalati szektornak. Ez aztán tolta felfelé a cégek részvényeinek az árfolyamát, aminek köszönhetően mindenki még erősebbnek érezte magát. A növekvő fogyasztás kapacitásemelkedéshez, ezáltal új munkahelyek létrejöttéhez vezetett, ami még tovább erősítette a keresletet, ami újabb hitelfelvételi hullámhoz, újabb ingatlanár-emelkedéshez és további tőzsdei szárnyaláshoz vezetett. A rendszert pedig csak egyre fűtötte a kapzsiság és a félelemérzet hiánya. És ez a folyamat így ment spirálszerűen előre, amíg az optimizmus töretlen maradt. Azonban a teljes foglalkoztatottság állapotához közeledve mindig bekövetkezik egy hirtelen hangulatváltozás, ami aztán a természetes korrekciós fázisban lévő folyamatokat elkezdheti szélsőségesen, gyorsuló tempóban az ellenkező irányba vinni. A 2004 és 2007 között végrehajtott, a gazdaság hűtését szolgáló kamatemelések és az azt követő szédületes nyersanyag-, energia- és élelmiszer-áremelkedés egy kilátástalan iraki háborúval és egy rekordgyengeségű dollárral keverve vágta ki ezúttal a biztosítékot.

2008. szeptember 15-ig a világ próbálta áltatni magát, hogy meg lehet úszni komolyabb véráldozat nélkül az egészet, azonban a Lehman Brothers befektetési bank fejreállása után rá kellett döbbenni, hogy a helyzet 1929 óta nem volt ilyen súlyos. A korrekció ugyanis a világ eddigi legnagyobb hitellufiját szúrta ki a világ legnagyobb befektetési és ingatlanpiacának epicentrumában. A válság kitörése előtt 12 ezermilliárd dollárra értékelt amerikai ingatlanállomány ugyanis a világ befektetési portfóliójának az egyik legjelentősebb részét képezte, amelyből hétezermilliárd dollárt jelzáloghitelből finanszíroztak. Mára a Fed becslése szerint az amerikai ingatlanpiac ötezermilliárd dollárt veszített értékéből. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ezen idő alatt a New York-i tőzsdén és a Nasdaqon jegyzett részvények is elvesztettek értékükből közel négyezermilliárd dollárt, miközben a világ többi tőzsdéjén is elolvadt még további 15 ezermilliárd dollárnyi vagyon, akkor jól láthatjuk, hogy nem véletlenül fékeződik le a világ növekedése a több tízezermilliárd dollárnyi megtakarítás és fogyasztás eltűnésének köszönhetően. Mindezek ellenére egyelőre még távol vagyunk az 1929-es válság mélységétől, miután az akkori, 25 százalékos munkanélküliségi szint ma még csak 8 százalékon áll, az akkor 381 pontról 76-ra esett Dow Jones index pedig ma még csak a hétezres szintre húzódott vissza tizennégyezresről. A két válság mélysége közti különbség egyelőre leginkább abból adódik, hogy akkor a Fed és az amerikai kormány három évig tétlenül nézte a fejleményeket, míg ma nagyon is határozott ellenlépéseket látunk a világ összes vezető államától. Azonban ennek ellenére ezek sem lesznek elegendőek a pusztítás megakadályozásához. A helyzeten lehet valamit csillapítani a törvényhozói és a monetáris oldalon, de ezek a lépések többnyire csak egy újabb hajszálérrepedést fognak eredményezni a rendszerben, amit most megint nem veszünk észre időben, csak akkor, amikor az már egy teljesen új természetű válság kialakulásához vezet el minket valamikor 2020 tájékán.

A világgazdaság most a detoxikálóban van, egy kemény pénzelvonókúrán. Ez a válság pedig nem más, mint a piaci szereplők fájdalmas hozzászoktatása a világ működtetéséhez rendelkezésre álló pénzek mostantól sokkal kisebb mennyiségéhez. Amint ehhez hozzászokunk, megkezdődhet az élénkülés, és egyben a következő pénzügyi lufi fújása. Addig azonban az USA-nak legalább kétezermilliárd dollár (a GDP 14 százaléka) értékben kell még bankót nyomnia, adót emelnie vagy állampapírt kibocsátania a szenátus és a kongresszus által elfogadott mentőcsomagok fedezetéül. Ez a lépés megmenti a bankrendszert és a világot a totális összeomlástól, de a sikere attól függ, hogy az Obama-adminisztráció pontosan milyen technikát választva forgatja vissza ezt a pénzmennyiséget a bankrendszeren át a reálgazdaságba. Az amerikai kormány ugyanis most a többi befektetési eszköz, a tőzsdék és ingatlanpiacok, valamint a fogyasztás elől szívja majd el ezzel az oxigént. A pénzt azonban most önteni kell a rendszerbe, hogy elkerüljük a gazdaság lassulásának és az árszínvonal esésének a halálos vegyületét, a gazdasági depressziót. És ezt mindaddig tenni is kell, amíg a fordulat nem áll be az emberek gondolkodásában. A válság ugyanis ötven százalékban a fejekben dől el. Fundamentális alapokon mérve egyetlen válság sem lenne olyan mély és fájdalmas, ha az emberek gondolkodását az információ hiánya miatt nem uralná el a pánikhangulat és a negatív várakozás. Roosevelt elnök nem véletlenül mondta azt a nagy gazdasági világválság idején, hogy "az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem". Ha ugyanis az emberek egyre pesszimistábbak, a munkahelyük elvesztésétől félve még kevesebbet fogyasztanak, ami pedig még inkább darálja lefelé a világgazdaságot a vállalati szektor hanyatló eredményességén keresztül. Ha azonban félelmeinket le tudjuk győzni, akkor a gazdaság feltámadása onnantól kezdve erőteljes lehet, a mentésbe öntött állami pénzek pedig az árfolyamok emelkedésével visszajönnek a büdzsében még nagyobb keresletet generálva. De addig még bírni kell puskaporral.

A világ, amelyik ma saját bőrén tapasztalhatja meg ezt a történelmi jelentőségű válságot, bizonyára sokat fog tanulni a hibákból rövid távon, keveset középtávon, de semmit hosszú távon. Mert ahogy a gazdaság magához tér, a növekedés pedig beindul, úgy fog fokozatosan, de biztosan ismét elvakítani mindenkit a profitéhség és az önös érdek, hogy aztán megválthassa újabb menetjegyét a következő Álomhajóra.

A másodosztály utasai Magyarországnak másodosztályú utasként nem jutott hely a kisszámú mentőcsónakban, ezért csak abban a csodában reménykedhetett, hogy még a Titanic teljes alámerülése előtt megérkezik a Kárpátia.

Szalay-Berzeviczy Attila: kormánykritika magánvéleményként
- A 2001 óta jellemző felelőtlen és minden hosszú távú jövőképet nélkülöző gazdaságpolitikánkkal 2006-ra teljesen feléltük tartalékainkat. A lakástámogatási rendszer, a közalkalmazotti fizetések és a minimálbér 50 százalékos megemelése, az utóbbi adómentessé tétele, a 13. havi nyugdíj bevezetése, az átgondolatlan áfaváltoztatások és az indokolatlanul drága autópálya-építkezések menthetetlenül lejtőre tették az amúgy is törékeny gazdaságunkat. Mindeközben mindmáig nem voltunk képesek hozzányúlni az egészségügyi, a közigazgatási, az oktatási és a nyugdíjrendszerünkhöz, amelyek gyökeres átalakítása nélkül nincsen esély a folyó fizetési mérleg és az államháztartási deficitünk, valamint az államadósságunk felszámolására, vagyis egy látványos növekedés és felzárkózás beindítására. Bármilyen sikeres is legyen a konvergenciaprogram, a szerkezeti reformok nélkül a megszorításokat követően a hiány menetrendszerűen újra fog termelődni.

Ha annak idején ezeket a lépéseket megtettük volna az adórendszerünk átalakításával és a költségvetési megszorítások beindításával egy ütemben, akkor Magyarország nem egy tőkevonzásra alkalmatlan állapotban és egy agyonnyomott növekedési mutatóval lépett volna be az elmúlt 80 év legnagyobb világgazdasági krízisébe, ami miatt az államcsőd közelébe jutva most itt állunk a magas jegybanki alapkamat csapdájában, gyakorlatilag két választási lehetőséggel előttünk. Vagy a forintot hagyjuk leértékelődni a gazdasági növekedés reményében (alacsony kamatszint), vagy a növekedésünknek mondunk hosszú időre búcsút a forint erősítése érdekében (magas kamatszint). Mindkét lehetőség rendkívül fájdalmas következményekkel jár, de ez az ára az eddigi fedezetlen "jólétünknek", az erőnket messze meghaladó szociális rendszer fenntartásának és egy óriási és nem hatékony közigazgatási gépezet működtetésének.

2006-ig a folyamatos és kiugróan magas államháztartási deficitünkkel és a folyó fizetési mérlegünk hiányával egy gigászi méretű, 16 ezermilliárd forintos államadósságot hoztunk össze. Ma Európában Izland után Magyarországnak a legnagyobb a külső adósságállománya. Ennek a finanszírozását egyre inkább a külföldre hagytuk, amit viszont az csak egy magasabb kockázati felár ellenében volt hajlandó megtenni. Emiatt a magyar kamatszint jóval az euróövezeti fölé került, ami a magánszektorunkat is a devizahitelek irányába orientálta. Válságos időkben pedig menekül a külföldi tőke az olyan országokból, melyek gazdaságpolitikája mindezeken felül hosszú évek óta még jelentős hitelességi deficittel is küszködik.

Eddig minden kormányunk a társadalmi igazságosság jelszavával lépett hatalomra, azonban mindig hamar kiderült, hogy csak az igazságtalanság konzerválására voltak képesek. A gyenge adófizetői morál a kiskapukkal teli, átláthatatlan és bonyolult, túladóztató rendszerünkkel párosulva egyre több terhet tesz egyre kevesebb emberre, miközben bárkinek lehetősége van munkavégzés és a közterhek viselése nélkül élveznie a közjavakat és közszolgáltatásokat. A rendszer megengedi, hogy a többség által nagy hangon követelt nemzeti kockázatközösségre és szolidaritásra alapozott egészségügy és az állami nyugdíjrendszer finanszírozásához a lakosság háromnegyede ne járuljon hozzá, hogy a családi pótlék és egyéb kedvezmények alanyi jogon járjanak, hogy későn állhassunk munkába, de annál korábban léphessünk nyugdíjba, hogy 6,5 millió munkaképes állampolgárból csak 4 millióan fizessenek szja-t, miközben ötezermilliárd forint éves jövedelem kikerüli az adórendszert, valamint hogy az ország méretét és erejét messze meghaladó méretű parlamentet és önkormányzati bürokráciát üzemeltessünk burjánzó korrupció mellett. Ez pedig egyre növekvő társadalmi igazságtalansághoz és mind súlyosabb külföldi eladósodottsághoz vezet. Ez a túl nagy külső finanszírozási függőségünk pedig a forintot teszi végtelenül sebezhetővé.

A felületi kezelés helyett most már olyan lépéseket kellene végre valahára megtennünk, amelyek a probléma gyökereinél hatnak. Az ország hanyatlásához vezető okok felszámolásához politikai konszenzus kell. Meg kell emelni a nyugdíjkorhatárt és szigorítani kell a nyugdíjba menetel szabályait. Az ugyanis elfogadhatatlan, hogy miközben a magyar nyugdíjkorhatár az európai átlaghoz képest is alacsony, a nyugdíjba lépés tényleges átlagéletkora 55 év, viszont egyre csökken az aktív korosztály és nő az átlagéletkor. Drasztikusan növelni kellene az adóbázist az szja-kulcs csökkentése és az egykulcsossá tétele mellett bevezetett ingatlanadó kivetésével, és erősíteni kellene a rendelkezésre álló belső finanszírozási lehetőségeinket a lakossági megtakarítások ösztönzésével. A lakosság nettó megtakarítása GDP-arányosan 2 százalék alatt van, miközben az államháztartás hiánya ennél rendre magasabb, ami azt jelenti, hogy a deficit finanszírozása külső, drágább forrásokat igényel. A kamat- és árfolyamnyereség-adó csökkentése mellett be kellene vezetni az adómentességet biztosító, a világ több országában már sikeresen működő hosszú távú befektetési számlát. Ugyanis minél több hazai megtakarítás áll rendelkezésre, annál könnyebb és olcsóbb finanszírozni az államadósságunkat belülről, és így megvédeni a forintot. De legjobb ha a költségvetés szociális és bürokratikus kiadásait sikerül drasztikusan és tartósan lefaragni, hogy a deficit mértéke a válságot követően mihamarabb a növekedési rátánk alá kerüljön, lehetővé téve ezzel az államadósság lefaragását, majd az eurózónába történő nagyon gyors bemenekülésünket. Mindehhez azonban bátor politikusokra van szükség, akik képesek az országunk feltámadását előbbrevalónak tekinteni saját kicsinyes és önző párt- és hatalmi érdekeiknél, és továbblátni a következő választások dátumán.

Mindezek fényében ezzel a válsággal kapcsolatban nem is tudnék annál nagyobb nyereséget elképzelni, mint ha segítene végre és mindörökre ráébreszteni mindenkit a parlamentben a költségvetési fegyelem, valamint az euró mihamarabbi bevezetésének a fontosságára, nyitottabbá téve ezzel az embereket a reformokra, és a felemelkedés útjára téve Magyarországot, hogy a következő Álomhajón már mi is az első osztályon utazhassunk.

Kapcsolódó cikkek: Ki a veremből, vagy vissza? | Tüntessünk vagy vessünk. Költséget. | Kegyelemkettes | El a kezekkel attól, ami szerződésünk szerint az enyém! - Avagy a vagyonadóról másként | Van ennek értelme?