A főváros turistapiaca

Fotó: Dunai Péter

A Hato repülőtér akkora lehet, mint Ferihegy 2. A légkondicionált csarnokból kilépünk a trópusi melegbe, szokatlan kép fogad: a szemben lévő domboldalon villanypóznányi kaktuszok serege áll őrt. Willemstad, a város, ahova érkeztünk, akkora, mint Szeged.

- Ők a legjobb kuncsaftok - mondja a kövérkés, mulatt sofőr -, nagyvonalúak, fizetnek, mint a katonatiszt. Nem úgy, mint a takarékos gazdák, a hollandok, vagy az amerikaiak, akik a fogukhoz verik a garast -, teszi hozzá vigyorogva. Látván, hogy nem nagyon értem, spanyolról angolra vált, majd mintegy bocsánatkérés gyanánt kivillantja aranyfogait. Ez a szigeten a jómód egyik jele.

Az arany, pontosabban annak hiánya sokban meghatározta ennek a kis karib-tengeri földdarabnak, Curacaónak a sorsát. A spanyolok, akik elsőként érkeztek ide, nem sokra tartották a szigetet. Nem volt édesvize, a klímája, földje sem jó a trópusi ültetvénygazdálkodáshoz, mert túl száraz. (Annyi eső esik itt évente, mint Magyarországon a Nagyalföldön.) És ami a legfontosabb, nem volt itt arany. Az egyik történelmi változat szerint ezért is sikerült a holland világbirodalom egyik atyjának, Pieter Stuyvesantnak (akit New York egyik alapítójaként ismernek) bagóért megszereznie több mint négyszáz esztendeje. A sziget sokszor cserélt gazdát. A spanyolokat hollandok, franciák, angolok, portugálok váltották, majd a hollandok visszatértek, és felvirágoztatták Curacaót.

Skanzen Willemstad művésznegyedében
Fotó: Dunai Péter Ma a főváros, Willemstad a nyugati félteke egyik legszebb, legtisztább és legjobban vezetett települése. Az egyetlen a karibi térségben, amely felkerült az UNESCO világörökséglistájára. A sokszínűsége adja életerejét, varázsát. A holland pedantériát, rendszeretetet kellemesen oldja a karibi lazaság. Az óvárost úgy állították helyre, ahogy a XVIII-XIX. században kinézett, azaz pasztellszínű koloniál kereskedőházakkal, banképületekkel, egykori bordélyokkal, rabszolgatelepekkel, ültetvényes házakkal. Az egész szigeten 55 ilyen ültetvényes ház maradt, mára műemlékek.

Az egyik csatorna partján a híres venezuelai hal- meg gyümölcspiac fogad. Tamás bátya külsejű, kérges tenyerű öreg árus veszekszik egy háziaszszonnyal, esküdözik, hogy a dorádó egy fél órája még fickándozott. A nő szerint egyhetes, lefagyasztott, majd felengedett, kétes frissességű a hal. A betonpadkához vagy tucatnyi tarkára festett, 60-80 tonnás part menti kishajó simul. Minden hajnalban érkeznek a szemközti partról, Venezuelából, hozzák a friss árut, halat, banánt, papayát, narancsot, dinynyét, mert a sziget sovány talaja nemigen kedvez a gyümölcsöknek. A híres Curacao likőr is ennek köszönheti létét

A spanyolok otthonról hoztak narancs-cserjéket, hogy Curacaóban is meghonosítsák őket. A finom, aranysárga gyümölcsre viszont hiába vártak, az itt termett narancs tompazöld színű, fanyar, savanykás, szinte ehetetlen. Így találta ki egy ügyes ember, hogy cukornád alkoholba áztatva a vastag, rücskös curacaói narancshéjat, finom italt nyerhetnek. A Curacao likőr "jellegzetes" kék színe véletlen, hiszen maga az ital színtelen: olyanra festik természetes anyagokkal, amilyenre akarják. Így a willemstadi boltokban van kék, zöld, narancssárga Curacao likőr is. Melyik lehet az igazi? Vélhetően a színezetlen.

Ugyanilyen bizonytalannak tűnik a külső megfigyelő számára a szigetcsoport státusa is. (Curacao mellett több kisebb sziget, a többi között Bonaire és Aruba alkotja a szél alatti szigeteket, a Holland Antillákat, amelyek, ellentétben a szél felőli szigetekkel, amelyek keletről karéjban veszik körül a Karib-tengert, gyakorlatilag sosem szenvednek a hurrikánoktól.) Több üveg Curacao likőröm bánta ezt a státusbizonytalanságot. A willemstadi reptéren elutazáskor a vámosok, a duty free üzlet eladói esküdöztek, hogy a szépen lezárt, átlátszó műanyag zacskóban, számlával igazolt üvegeket otthon, az anyaországban, az amszterdami repülőtéren a vámosok átengedik. Nem így történt. Az első holland vámos, meglátván a számlát, bólintott, átengedett. A második már nem, elkobozta a palackokat. Pedig forma szerint Curacao az EU csatolt része, mi vízum nélkül utazhatunk ide.

Az emberek tudata is ilyen kettős vagy többszörös. Sok helyütt láttam a kiírást: mi "lantinok" vagyunk. Vagyis alapvetően latinok, az Antillák adta tudat a "lantino" szó "n" betűjében testesül meg. A lakosság tekintélyes része kevert rasszú, afrikaiak, az arawak indián őslakosok leszármazottai, európaiak, spanyolok, hollandok, angolok, zsidók, indiaiak, kínaiak. Az Otrobanda, a túlpart dombján, a művésztelepen áll a múzeum, előtte hatalmas idomokkal, jóságos mosollyal Big Mama, az Afrikából, a Benini Királyságból idehurcolt emberek ősanyja, jelképe ül - kőbe faragva.

A szigetek nyelve, a papientu, ez a dél-karibi eszperantó is ezt a sokszínűséget ötvözi, holland, angol, francia, spanyol, kreol, afrikai törzsi szavak különös keveréke. Bon Bini na Korsou - ez papientuul annyit tesz, hogy légy üdvözölve Curacaón. Még magát Curacaót is legalább háromféle módon írják, ejtik. A repülőgép holland kapitánya kürsónak mondta, a szállodai bárpincér korsout emlegetett, Arizonából jött asztalszomszédaink kjuraszaónak hívták. A város lakói is ezt a multikulti sokszínűséget tükrözik. Nyelvünk börtönébe zárt, nyelvtudás szerint Európában is az utolsó helyeken kullogó magyarként roppantul irigylem, hogy majdnem mindenki négy nyelvet tud, a hivatalos hollandot, a papientut, emellett a spanyolt és az angolt.

A tereket holland uralkodók szobrai díszítik, a hajózható főcsatornán a csukható-nyitható pontonhíd Emma királynőről van elnevezve, a belső vitorláskikötő Kwong úr kínai mosodájára néz, a kormányzóság sárga épülete spanyol koloniál stílusú, a Fort Amsterdam mellett futó bevásárlóutcában, a Breedestraaton az ékszerészek többsége indiai. Azt mondják, ez az a hely a világon, ahol talán a legolcsóbban lehet briliánsokat venni, mert az antwerpeni ékszerészek jutányosan értékesítik szép, csiszolt köveiket. Curacao ma is, miként évszázadok óta, a közvetítésből, kereskedelemből él. A minibuszban együtt ülünk egy caracasi családdal, hétvégi lazító-bevásárló túrára jöttek át, ki sem látszanak a temérdek Penha-bevásárlószatyor alól. A Penha-ház több mint háromszáz éve áll, világos okker színű, emeletes tömbje, előtte a csatornából kihalászott huszonnégy fontos ágyúval Willemstad tán legismertebb épülete.

A mendemondák szerint Curacaóban tán a legmagasabb az egy négyzetkilométerre jutó felkötött kalózok száma. Errefelé nevezték el a kötélen táncoló, utolsókat rúgó kalózokról a "kalózdzsigget", amelyet aztán Gene Kelly, az amerikai táncoskomikus koreografálva nagy sikerre vitt. A kalózok vadásztak a legértékesebb rakományra, ami Curacaót (és talán a korabeli Hollandiát is) gazdaggá tette: a Nyugat-Afrikából idetartó rabszolgahajókra.

Egy mellékutcában, a Mikve Israel, a karibi térség első zsinagógája előtt fegyveres őr posztol, gyanakodva mér végig. Az imateremben gyönyörű faragott padok, mahagónifa szentély, a hivők a puha homokban taposva érhetnek a padokhoz. Mellette a kis múzeumban külön terem őrzi George Maduro, a holland királyi hadsereg Curacaóban született hadnagya emlékét. George Maduro 1945-ben a dachaui koncentrációs táborban halt meg, miután a parancsnoksága alá tartozó egység a hollandiai csatában Rijkswijknél szétverte a támadó német egységet.

Miből élnek ezek a curacaóiak ilyen jól? A rabszolga-kereskedelem leáldoztával a sziget elszegényedett, majd a kőolaj hozta el Curacao második fénykorát a múlt század húszas éveiben. Venezuelából már akkor hozták hajókkal a kőolajat, hogy a willemstadi finomítóban feldolgozzák. A sziget egyik legjobb könnyűbúvár-merülőhelye, az "Igazgató Öble" is a kőolajgazdagsághoz kötődik. A Shell direktora a családjának egy félreeső öbölben 1925 körül saját tengeri fürdőhelyet építtetett. Homokot hordtak ide, hatalmas acélvázakra hálókat feszítettek ki, mert az igazgató úr félt a cápáktól.

Kapcsolódó cikkek: Karpatosz: szörf és görög tradíciók | Város a fok közelében - Fokváros | Thaiföldön most van a főszezon | A fény szigetei, avagy a karib álom | Róma emlékei a sivatag peremén