Milyennek látjuk magunkat? Milyennek akarjuk láttatni magunkat? - Fiatalok a Szigetfesztiválon

Népszabadság - Fejér Gábor

&

A cikk végén megtalálja a teljes kutatás tartalomjegyzékét!

Az átlag számunkra a legértékesebb társ lehet. Egyébként általában magának való, különösen nálunk. Még mindig alig keresi a társaságot. De változik, nyílik, egyre inkább figyel: mintha csak meg akarna felelni a közvélemény-kutatók mindig várható kérdéseinek, mind rokonszenvesebb arcot mutat. Valószínűleg önmagának is. De rajta kívül más erről alig tudhat. Legfeljebb a család. (És most mindannyian.)

Az átlagos magyar ember egyik markáns tulajdonsága, hogy még mindig nem nagyon keresi a másikat. Befelé - a tévé felé fordulva - él, aztán utazik, legtöbbször csak lélekben. De mindenképpen erre vágyik. Vagy otthon, vagy el. A szomszédba alig. Eközben pedig különös álmai vannak: zöldséget, főzeléket, gyümölcsöt eszik, de a rántott húsra gondol.

Kattintson a képre, és nézze meg a felmérés adatait bemutató 33 grafikai tablót a magyarok étkezési, szórakozási szokásairól, életükről és hitükről!
Fegyelmezett, megfontolt.

Ennél jobban nehéz megközelíteni, hiszen az átlag olyan, mint a sokat használt bölcseleti példában a fából vaskarika, amely ugyanis csak azáltal van, hogy beszélnek róla. Különben persze - ki az, aki nem tudja - nincs is. Így aztán az, hogy milyen lehet a színe, milyen a tapintása, már végképp fel sem merül. Pedig az is fontos. Így meg csak az látszik lényegesnek, hogy fából készült, mégis vas. Nem létezik, de van. És vonzza - legalább a figyelmet.

Pedig hát: minden az átlagot szondázó felméréssel kapcsolatban felvethető, hogy minek keresni valamit, ami nincs? Minek a sziluetteket rajzolni, amikor az emberben éppen az ujjlenyomata a legfontosabb? Amelyből ugyanis, ha igaz, nincs két egyforma. Ez az emberi lényeg. Szemben az átlaggal, amely az ipari szabványosítás fenyegetését hordja magában, a statisztikai eszközökkel történő klónozásét. Miközben pedig a szépség abban áll, hogy - mint oly sokszor megtörtént - egy tökéletesen megkülönböztethetetlen ikerpár egyik tagjának láttán örömmel megtorpan az ember, a másik mellett pedig úgy elmegy, hogy észre sem veszi. Ebben van a fontosság, gondolhatnánk, nem az átlagban. Nem az általánosításban.

Csak hát ezzel szembe vonul az a tény, hogy bizonyos körökben például Hamletről többet tudnak, mint bármely szomszédjukról. Pedig a dánra is igaz, ami az átlagemberre: nem létezik, miközben mégis fennáll. Talán titka is van az átlagnak, mint Hamletnek, neki is furcsa dolgai, anélkül ráadásul, hogy apja szelleme adná ehhez az indíttatást, mint amannak. Az átlagember néha nem tudja, hogy visel-e egyáltalán papucsot, biztos benne továbbá, hogy hosszú életű lesz a földön, miközben alig érinti meg a szépség, és kisebb gondja is nagyobb az üdvözülésnél, vagy bárminél, ami ehhez hasonló, mégsem mondható önzőnek, hiszen legtöbb gondolata a családja felé irányul.

Különös figura. Mérhetetlenül törekvő. Vágyik a jóra. Fejlődik. Ami GDP-adatként csak szerény kúszás felfelé, itt hetykeségbe torkollik: tulajdonképpen olyan nagyon nem hiányzik neki semmi, rendesen ketyegnek számára a dolgok. Eszik naponta háromszor és lakik is, nemcsak jól, de valahol is. A magyar ember evés közben nem beszél szólás fantáziátlan tarthatatlanságát demonstrálva a családi együttléteket lakmározáshoz köti, amely körülmények között bántó butaság volna a némáskodás... De mégis, érezni, hogy szüksége lenne még valamire. Talán ez fogalmazódik meg az utazás iránti vágyakozásban.

Különösségében kíváncsivá teszi a megfigyelőt az átlagember.

Tettamanti Béla Egy felmérés szerint az átlag magyar sokkal korábban kezdhet aggódni egészsége miatt, mint az unió más országaiban élők. Esetünkben viszont az átlag magyar egyáltalán nem hajlandó aggódni magáért. Jól teszi? Ez is az átlag titka marad.

De vegyük komolyan az átlagot. Bármily érdekes dolgai vannak is néha, épp az benne a jó, hogy nem lehet a szemére vetni semmit. Nem jut el az agyáig. Cserébe viszont bizonyos szempontból kiszámíthatóbb, mint az elemi részecskék, melyek alkotják. Ha kitartóan növekszik a GDP, javul az életszínvonal, akkor az átlag megbízhatóan boldogabb lesz. Amíg hozzá nem szokik ahhoz, hogy ilyenkor mosolyogni kell. Egy idő után megszokja a gyarapodást, és fel sem veszi. A világ nagy összefüggései között tanácstalanul bolyongó embert legalább az megnyugtathatja, hogy a gazdagabb országok tehetősebb emberei boldogabbak, mint a szegény népek rászorultjai. Magyarországon is még nagyon jól tudjuk: a pénz arra való, hogy a biztonságot garantálja. Semmi parádé. Amerikában viszont, ahol a GDP hetven éve folyamatosan nő, a boldogságszint több mint ötven éve nem mozdul. Sőt. A magyar átlag érzékelhető törekvése a boldogságra tehát meglehet, múlandó jelenség, de megnyugtatóan nagy ívű pálya áll még e tekintetben is előttünk. Különös tekintettel azokra az adatokra, amelyek szerint a volt szocialista országokban élő emberek jelentős hátrányba kerültek a boldogságkapacitásokat illetően.

Még egy ok, hogy tiszteljük átlagemberünk eltökélt pozitív fordulatát.

Ahogy persze rengeteg minden még, amit nem tudhatunk meg róla. Hogy hány kiló, és mennyi szeretne lenni, hányszor hagyták ott, ordít-e mérgében, van-e kutyája, macskája, s ha igen, benn alszik-e néha az ágyban, tűri-e a kortárszenét, s ha módja nyílik rá, belép-e mások elé a sorba. Vannak-e éles fájdalmai, s mi segít rajta olyankor. Persze, ez már butaság, hiszen az átlagban épp az a jó, hogy nem érez fájdalmat. Pedig néha minden oka meg lehetne rá.

Nem biztos, hogy csak jókedvében iszik mindig csapvizet, biztosan bánja, hogy alig jut el nyaralni, s ha igen, akkor sem hosszú időre, csak-csak hiányzik neki, hogy szinte sosem játszik, s ha sportol is, inkább egyenes vonalú egyenletes mozgásban, biciklin, futva, úszva - esetleg tornázva. Szép, hogy alig szeretne többet, mint amennyit lehet, de a vágytalanság veszélyeit idézi fel.

(S ide kívánkozik egy személyes kis értetlenség, melyet az átlag okozott: hogy a csudába nem jutott senkinek az eszébe, a kedvelt írók között megemlíteni Esterházy Pétert?)

Nem tudunk róla még nagyon sok mindent, de még sem akárki ő, nem Jedermann, a középkori moralitásokból, akinek el kellett vetnie mindent, amivel addig élt, ha a halállal tisztességgel szembe akart nézni, ha Valaki akart lenni. Átlagemberünk már most Valaki, bár kicsit gyanús, hogy szinte nincs kedvenc színésze, írója, mintha nem merne szeretni - de ellenkező esetben még zavarba is hozhatná a megfigyelőt, átlagemberhez aligha illő módon még maga is szeretetre méltóvá válna.

Jobb így, távolról - ismerkedve.

A kutatás fejezetről fejezte

Étel-ital

Ész és érzelem a tányéron - Naponta háromszor eszik a magyar, a legtöbbet ebédre, vacsorára egyre inkább csak hideget, minden nagyon jól, már-már egészségesen alakul. Azért a kedvencek listáján reformkaját nem találunk. Bővebben >>

Csapolás - A napi ital a víz. A csapvíz. Nagy versenyben az ásványvízzel. Hogy bizonyítsa, mire való egy felmérés. Hogy kiderüljön, semmi sem úgy van, ahogy látszik. Attól, hogy ilyen embert talán nem is látunk, a többség, ha szomjas, fogja és kinyitja a vízcsapot. Mert szinte ingyen van. Bővebben >>

Danó Anna: Nincs nemzeti gyomor >>

Kőrösi Zoltán: Irodalom >>

Szórakozás és kultúra lt;/strong>

Olvas-e? - Minden harmadik honfitársunk életéből teljesen hiányzik az olvasás, további negyedük pedig csak hébe-hóba vesz könyvet a kezébe. A rendszeres olvasás nem divat manapság, különösen ha szépirodalomról van szó, bár tegyük hozzá, hogy ha történt is változás ezen a téren, akkor az nem a közelmúltban volt, mert öt évvel ezelőtt is nagyjából ilyen gyakorisággal olvastak a magyarok. Bővebben >>

Választottak serege - Alig akad két ember, akinek ugyanaz lenne a kedvenc könyve. A legszebb emlékek közé tartozó kötetek szinte beláthatatlanul széles sávban szórnak. Kifejezetten kínos, rossz darab viszont alig található közöttük. Bővebben >>