Horgászbottal pecázták ki a francia impresszionista festő, Auguste Renoir háromnegyed millió dollárra becsült olajképét 1987 áprilisában egy londoni galéria kirakatából. A tolvaj az éj leple alatt léket vágott az üvegen, kicselezte az infravörös sugarakat, a Szellőrózsacsokor üvegvázában című képnek pedig hosszú időre nyoma veszett - olvassuk egy hírhedt kincsrablás történetét az Art Loss Registert (ALR), azaz az Eltűnt Műkincsek Nyilvántartását vezető Julian Radcliffe és a kanadai újságíró, Jonathan Webb Ellopták! - Eltűnt mesterművek galériája című, most megjelent közös kötetében. Amikor aztán négy évvel később egy tokiói galériába besétált egy elegáns úr "hóna alatt" a Renoirral, és megvételre ajánlotta a szellőrózsákat, a tulaj hívta a rendőrséget. Jóhiszemű vásárlás ide vagy oda, a kép visszakerült a londoni galériához. Ha a rendőrség hasonló hívást kap, 1991 óta a világ legnagyobb, lopott műkincseket soroló adatbázisára, az Art Loss Registerre kattint. Megtalálható ott minden olyan értékes és egyedi tárgy, amelynek eltűnéséről tudomást szereztek.

- Még gyerekjátékok is szerepelnek a listán - meséli az ALR-t létrehozó Radcliffe, aki a műkincsregisztert egy a műtárgyak felkutatását végző alapítvány 30 ezer darabos cédulakatalógusára építette. Később saját adattárával beszállt az olasz rendőrség, az Interpol és az UNESCO, majd a második világháborúban kisajátított műtárgyak jegyzéke is bekerült a rendszerbe. A mára 180 ezer darabosra bővült tárban festményt, karórát, páncélt, szőnyeget és még tűzvészben elpusztult tárgyakat is találhatunk. Utóbbiak a biztosítási csalások felderítését könnyíthetik. Az ALR legénysége árgus szemekkel figyeli az aukciósházak kínálatát, az internetre felkerülő műkincseket, lebujokban tárgyalnak gengszterekkel, és beutazzák a fél világot egy-egy műtárgy nyomában. A nyomravezetőt pedig pénzjutalomban részesítik.

- Százmillió dollár értékű megtalált műkincs, ötven bebörtönzött elkövető - von rövid mérleget Radcliffe a regiszter elmúlt tizennyolc évéről.

A huszadik században gigantikussá, már-már iparággá nőtt a műkincsrablás, melynek születését a szerzők a New York-i Metropolitan Museum 1968-as kiállításához kötik. Akkor rengetegen zarándokoltak el az ott bemutatott firenzei freskókhoz, és rengeteg szó esett azok különösen nagy értékéről. A műtárgyakat sztároló múzeumok mellett szerintük az óriási felhajtással parádézó aukciósházak és a média is hozzájárult a világméreteket öltő kincsrablási ingerenciához. A lakásokból, galériákból, múzeumokból eltüntetett kincsek történetein kívül megdöbbentő adalékokkal szolgál a kötet. Olvashatunk a "nyílt piac" szabályáról, amelynek értelmében a középkori Angliában tulajdonossá válhatott, aki fényes nappal, szabadtéri piacon vásárolt meg eredetileg lopott holmit, mégpedig azért, mert korábban a piactereken a kárvallottaknak ki kellett hirdetniük, hogy elloptak tőlük valamit. Mint kiderül, a rablók mentsváraként üzemelő paragrafust csak 1995-ben törölték a törvénykönyvből. Legalább ennyire meglepő, hogy az FBI csak 2004-ben hozott létre műkincslopással foglalkozó szekciót, miután az amerikai katonák teljesen kifosztották az iraki múzeumokat.

A kötet tulajdonképpen művészettörténeti albumnak is kiváló volna. Tele van Rembrandt-, Monet-, Cézanne-, Picasso-, Warhol-munkával. A különbség mindössze annyi, hogy a képaláírások nem rövid művészeti elemzések, hanem detektívregényekbe illő históriák.

Picasso női aktját Lisszabonban lopták el 1982-ben, és az Egyesült Államokban bukkantak rá 1998-ban