Egy manipuláns édes élete Hatvanban
Az 1968-ban készült felvételen a hatvani cukorgyárba vonaton érkező répát mossák le a feldolgozás előtt. Belátom, nem túl látványos felvétel, az érdekességét az adja, hogy ezt ma már nem tudnánk lefotózni. Nem azért, mert másként készül a cukor a répából, hanem azért, mert Hatvanban már egyáltalában nem készül - és Magyarországon máshol se nagyon. A rendszerváltás idején még tucatnyi cukorgyárból mára egy maradt hírmondónak, a kaposvári.
A hatvani gyárat 1889-ben alapította a helyi Deutsch család. Ez az üzem is a kiegyezés utáni nagy iparosodás szülötte, lényegében ekkor épült ki a magyar cukoripart egy évszázadra meghatározó gyárak hálózata. A monarchiabeli magyar cukormátrixot aztán átrajzolta Trianon, az új határokon belül 13 gyár működött tovább. A hetvenes évek végéig új gyár nem épült, a legfiatalabbnak számító sarkadi is még a XX. század elején valósult meg.
A Népszabadság gazdag archívumából az első cikket 1958 februrájából találtuk az akkor éppen hetvenéves hatvani cukorgyárról. A 100 napos répafeldolgozási kampányt már befejező üzemben éppen a karbantartás zajlott a beszámoló szerint, amikor "a legapróbb alkatrészekig szétszedték, átvizsgálták, megjavították a régi gépeket", mert "csak így tudták biztosítani a zavartalan működésüket a gyártás idején". Ekkor is működött azonban a porcukrot készítő malom, a laboratórium és a pektinüzem. Aki esetleg nem tudná (ahogyan én sem): a pektin a szárított répaszeletkből készülő ipari célokra alkalmas ragasztóanyag, amelyet a textiliparban keményítéshez, a nehéziparban öntödei magkészítéshez használtak. A cikk idealizált fotóján Molnár János csoportvezető éppen a pektin sűrűségét ellenőrzi, Papp Károly főző pedig a sűrítőgépen a kész főzetet vizsgálja.
Az archívumban található cikkek alapján a későbbi évtizedekben is Hatvan volt a cukorgyári hírek sztárja, amiben aligahnem az is szerepet játszhatott, hogy ez volt a legközelebb a budapesti szerkesztőséghez, így ide volt a legegyszerűbb "leugorni" egy termelési riportra, amiből van is szépszámmal.
A hetvenes évek végéig ugyan nem épült új cukorgyár Magyarországon, de a meglévőkben a régi gépek "tervszerű karbantartásán" túl azért fejlesztettek is. A képen látható répamosóra is költöttek. 1972-ban több mint 33 millió akkori forintba került az új répamosó és -úsztató. A korabeli beszámoló szerint a régi, elavult már képtelen lett volna a megnövekedett feladatok ellátására. Ezek márpedig megnövekedtek, hiszen ebben a szezonban 27 756 vagon répát dolgozott fel az üzem, 5 105 vagonnal többet, mint az előző évben.
A korszerűsítésről szóló tudósításban igazi gyöngyszemre bukkanhatunk. A mai vállalati és kormányzati PR-esek is csak csettinthetnének annak olvastán, miként lehet győzelmi jelentésként eladni azt, ha valahol a felére csökkentik a létszámot. Ráadásul történt mindez a szocializmusban, ahol aztán "a zemberek" legalább annyira fontosak voltak, mint manapság. Az 1973-as cikk szerint Hatvanban "a kampány alatti termelői létszám csökkentésében értek el kitűnő eredményeket". Ekkor 700-an dolgoztak a gyárban. "Hogy ez mekkora fejlődés, azt bizonyítja, hogy hat évvel ezelőtt még 1250-en dolgoztak a kampány alatt" - számol be a sikerről az írás.
Ezzel együtt a hatvani cukorgyár a környék legnagyobb foglalkoztatójának számított. Ha valaki jól dolgozott, még manipuláns is lehetett belőle, mint Mozsár István műszakvezetőből. A 70-es évek közepén íródott gyári riportból kiderült, hogy ugyan még ötvenen aluli, mégis egy dinasztia alapítóját kell tisztelnünk benne. A róla szóló három bekezdésben összesűrűsödik a kor és az élete. Felesége varrónő az üzemi varrodában, fia itt szerzett szakmát: karbantartó lakatos, kampány idején cukorfőző.
- Fiatal gyerekként három idényben is dolgoztam is, de nem maradhattam meg állandónak, nem volt protekcióm. 1946-ban véglegesítettek. Segédmunkás voltam a karbantartóknál, a szezonban pedig betanított bepárlófőző. Hogy előbbre jussak, ahhoz itt két szakma kell, egy nyárra, egy télre. Először elvégeztem a cukoripari szakmunkástanfolyamot, majd gáz- vízvezetékszerelésből is vizsgáztam. Így lettem a karbantartási idő alatt a csőszerelők csoportvezetője, szezonban pedig nyersoldali manipuláns. Hogy van-e még célom? Már megszereztem mindent, ami kell. Csak azt szeretném, ha sokáig gyönyörködhetnék a kisunokámban, no meg, hogy a kis Trabantom el ne hagyjon.
A következő bekezdés már az alcímével is felcsigázza az olvasót: Házaspár a vákuumnál. Az újságíróról egyszeriben lekívánkozik még az ing is a nagy melegben a hatalmas vákuumedények között. "Ezekben kristályosodik a lé." Pethes Sándor cukorfőző tizedik éve keresi a kenyerét a gyárban, jogosult arra, hogy két év alatt elvégezhesse az egyébként három és fél éves szakmunkásképző iskolát.
- Egy évet lenyomtam, majd lemegy a másik is, és akkor igazán törzsgárdistának érezhetem magam - bizakodik. Ráadásul a gyárban rajta tarthatja a szemét az asszonyon is. A felesége ugyanis az egyetlen cukorfőzőnő a gyárban. Mégis rábízták a legkeményebb feladatot, a finomkristályosítást. Nem lehetett könnyű dolga, hiszen ő aligha dobhatta le magáról a blúzát munka közben.
A magyar cukoriparban azonban ekkor sem volt mindig édes élet. A Népszabadság 1975-ös cikke szerint "a hatvanas évek legvégén olyan álláspontok alakultak ki vezető közgazdasági körökben, hogy jobban járunk, ha a hazai cukorgyárak és mezőgazdaság ilyen irányú fejlesztése helyett jórészt importból biztosítjuk ezt az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen táplálékot." Végül nem így lett, sőt: 1979-re elkészült az ország és a KGST legnagyobb cukorgyára Kabán. A hétmilliárd forintba kerülő, lengyelek által felépített üzemben 24 óra alatt 700 tonna cukor kerülhetett le a szalagról. Ekkor aligha gondolta volna bárki, hogy 30 év múlva egyetlen cukorgyár marad Magyarországon, és az sem a kabai lesz. De nem is a hatvani lett az, amely 2004-ben fejezte be a cukorrépa-feldogozást.
A rendszerváltás után hamar privatizált magyar cukorgyárak szenvedéstörténete két évtizedig tartott, és voltak benne jó periódusok is. Az uniós csatlakozásunk idején még úgy tűnt, hogy a cukorágazat szereplői lesznek a tagságunk egyik nagy nyertesei a bőkezű EU-s támogatásokból. Ahogy azonban lenni szokott, rövidesen kiderült, ha valami számunkra nagyon kedvezőnek látszik, azt rögtön megváltoztatják. Az Európai Unió cukorreformja a szó szoros értelmében arra ösztönözte a hazai répatermelők többségét, hogy hagyjanak fel a termesztéssel. Ha pedig nincs répa, nincs is mit feldolgozni a gyárakban. A kvótákkal és a piacokkal meg jól elbizniszeltek az európai piacot uraló nagy cégcsoportok.
De ez már egy másik történet, amelynek még a vázlatos leírásához is kevés lenne a Képmentő-sorozat szabta korlát. Elégedjünk meg annyival, hogy miközben újra egekben a cukor ára, és némelyik hazai boltban már korlátozzák a vásárolható mennyiséget, addig a korábban a hatvani gyár nagy szállítójának számító agrárgazdaságban főagronómus sógorom már csak a vadászoknak termeszt egy kis cukorrépát, ugyanis ezzel etetik a vadakat.