Ruttka Andrea és a 'filmvászon'

Népszabadság - Kocsis Zoltán

Ruttka Andrea azt mondja, nem tehet róla, de egész napra képes boldoggá tenni egy gesztenye vagy egy szép formájú kő. És bár amióta az eszét tudja, festőművész akart lenni, egyáltalán nem bánta, hogy végül az Iparművészetin kötött ki. Később a lenfonóban, a divatintézetben, a tévében meg színházakban. Mindet élvezte. Valamiért az anyaságról sem az jut eszébe, mennyi gondja akadt főiskolásként egy, aztán még két kicsivel. Hanem hogy mennyire imádta! Hozzáteszi, azért mázli is kellett hozzá: a gyerekei soha nem éltek vissza azzal, hogy az anyjuk nem követel, csak szeret.

Nem mintha rajta budai gyereklány korában hasonlóan lazára engedték volna a pórázt. – A mamám, aki egyébként angyal, a világon mindenkinél szigorúbb volt velem – mondja Ruttka. – Díszlettervező apám és köztem pedig egy szülő-gyerek viszonynál jóval összetettebb kapcsolat alakult ki. A mai napig, ha elkezd beszélni, mondjuk, egy fénynyalábról, be tudom fejezni a mondatát, mert látom magam előtt annak a csóvának az árnyékát. Ha valamilyen szakmai kérdés nem hagy nyugodni, futok hozzá, jól összeveszünk, én egész mást csinálok, de valahogy mégis beépítem, amit mond. Gyerekkoromban sokat csavarogtunk, és titkos útjaink rendszerint egy sült hurka-kolbásztól illatozó hentesnél végződtek. Azért lehetett ideje ezekre a kiruccanásokra, mert mindig éjjel dolgozott, zörgő tervrajzokba és sűrű cigarettafüstbe burkolózva, Jancsó, pontosabban a filmgyár megbízásából, egészen 1964-ig. Aztán már csak zenélt meg festett. Én pedig állandóan rajzoltam. Általánosban volt egy helyem a Hajógyári-szigeten, ahová a két legjobb barátom mindig elkísért, vigyáztak rám. Leültek tőlem tisztes távolságban, hogy ne zavarjanak, és figyelték, ahogy megtelik a füzetem hajókkal.

Aztán tízéves korában megnyert Ruttka Andrea egy indiai rajzversenyt, majd jó néhány hazait, és mire a továbbtanulásra került a sor, evidenssé vált a kisképző. Jókor volt jó helyen: remek tanárok, pezsgő szellemiség, nem csak a művészeti tárgyakban, történelemben és irodalomban is. Idáig nyúlhatnak grafomániájának gyökerei: dolgozatait Kerényi tanár úr versenyekre küldte, stílusát csiszolgatta, ő meg megszeretett írni. Azóta minden keze ügyébe kerülő cetlire rajzol valamit, a családjának cédulákat dugdos, a postai borítékok összefirkálásáról sem tud leszokni.

A Képzőművészeti Főiskolában kicsit csalódott. Hiába került a kiváló Klimó Károly festő osztályába, zártnak érezte azt a közeget, szűknek a falakat. A gobelin úgyis a megszőtt festmény maga, gondolta, miért ne ruccanhatna át az Iparművészetire. Termeszthet ő ideiglenesen paradicsomot is, akkor se lesz más, mint festő. Gobelin szak azonban nem indult az iparon, csak textiltervezés. Abban meg az varázsolta el a friss főiskolást, ahogy a gyárak gépsorain végeláthatatlan kígyókban az általa tervezett minta tekereg.

Ruttka Andrea
Népszabadság - Kocsis Zoltán – Ez az ipari textiltervezés összetett dolog. Egész más hozzáállást kíván, mint a manuális, vagyis az egyedi textiltervezés. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekünk ne kellene együtt lélegeznünk az anyaggal, különben a végeredmény nem lesz más, „csak” szép. Annak idején, amikor számítógép híján félszobányi milliméterpapíron kellett megrajzolnom a megálmodott mintám, a pöttyözők dolga volt, hogy telepöttyözzék azt kötésmintákkal, hogy igazi szövet lehessen belőle. Amikor elkészültek vele, akkor nem hagytam még, hogy leadják: belerajzoltam, finomítgattam, mintha festenék.

A precizitás azonban önmagában kevés volna a textilművészethez. Ruttka Andrea sikerének titka – merthogy a díjakat főiskolás kora óta gyűjti – az a furcsaság lehet, hogy összes textilmintája mögött egy történet bujkál. Belső képeket vetítő kis mozi. Ez rajzoltatta meg vele nyolcvanötben a 7. Ipari Textilművészeti Biennalén díjat nyert „Vonalak” lensorozatát is, amelyen a katonás rendben álló rovátkák több fázison keresztül dőlnek össze. Vagy amikor a Budaflax, vagyis a Lenfonó és Szövőipari Vállalat kötelékében virágminta tervezésére kapott megbízást. Akkor meg a nagyanyja rózsái jutottak az eszébe, előkotorta hát a mama régi virágkönyveit. Ötletgyűjtéskor minden elrakosgatott kincsének hasznát veszi, és van belőlük bőven. Tízéves kora óta törzsvásárlója az Ecseri úti piacnak, mert elhatározta, hogy maga szedi össze az örökségét. Vagyis mindazt, amit ilyen címszóval kaphatna. Régi fűzőt, selyemharisnyát, rőf szalagot, kárpitdarabot, vert csipkét, meg hasonló becses holmikat, mert az anyagok sokféleségénél semmi sem gyönyörködtet jobban.

Nem beszélve a filozófiáról, amit ráncaik közé rejtenek. Vagy, ahogy dolgokat kizárnak és beengednek cipzárjukkal. Ruttka egész festmény- és tárgysorozata kerülgeti a „cipzárságot”, a nyitást-csukást. Gombostűs kollekciójában meg a bökést és az összetűzést. Ez utóbbiból Szúrópróba címmel nyárig nyitva tartó kiállítást rendezett Sopronban, hogy ott a gombostűlyuggatástól szenvedő anyag összes arcát megmutassa. Bár lehet, hogy az ő belső mozijában még az agyondöfködött szövet is időnként mosolyog.

Ruttka szempontjából a lényeg: hogy kísérletezhessen. – Tervező vagyok. Lehet, hogy szemtelenségnek hangzik, de ha most azt mondaná, hogy oda szembe, arra a házhelyre találjak ki valamit, volna rá ötletem – nevet. Egyforma elánnal ül neki lemezborítót, könyvet és jelmezt tervezni. Vagy akár bútoráruház-enteriőrt, még ha ehhez az ötéves tervek rendszerével is kell birokra kelnie, a Magyar Divat Intézet ifjú munkatársaként, a nyolcvanas évek elején. Vagy ha tizenöt évvel később a képernyőről kell megértetnie a legtechnokratább évszázad gyerekeivel, hogyan készül a ruha meg a szőnyeg, és hogy a tehén akkor sem lila, ha a svájci csokoládévállalat reklámjai következetesen annak mutatják is.

A tévébe egyébként a Textilező című műsor 1996-os indulásánál jóval korábban lépett be először Ruttka Andrea, és meg kell hagyni, hogy a sors elég ügyesen megrendezte azt a pillanatot. Ahogy ugyanis a képzőművészetis felvételiről első évben elutasított, frissen érettségizett lány átmeneti állást találva az MTV díszlet- és jelmeztervezőihez sietett, beugrott mellé a liftbe egy fiatalember. Ráday Mihálynak hívták, és jól kihasználta a háromemeletnyi időt. Ruttka Andrea azóta sem mozdul mellőle, rendületlenül „céduláznak”, született három gyerekük. Gyakran kérdezik tőle, ennyire ismert és elfoglalt férfi feleségének lenni milyen. Ő pedig elmeséli, hogy nem könnyű, de legalább sosem unatkoznak. Ami tény, hogy a családfőnek az otthoni gondok miatt sohasem kellett elhalasztania filmforgatást vagy szakmai utat. Néhány barát gyanakszik is, hogy Ruttka titkon angyalszárnyakat növeszt. – Szerencsés találkozás a miénk – mondja a tervező, mert nem csak a szerelmének, a legjobb barátjának is tudhatja Rádayt. Akivel nyilván nem tudna együtt élni anélkül, hogy ne lenne maga is lelkes lokálpatrióta. A bőréből persze még ebben a szerepében sem bír kibújni: hol utcai kandeláberek mellé állított közfotelekről álmodozik, ahová a városlakók lerogyhatnának néhány percre, beleolvasni a lámpavasra lógatott Budapest folyóiratba. Szívesen osztogatna mosolycseppeket, de beszállna bármilyen más városlakó-boldogító happeningbe. Kitalálta már a nyugdíjaskommandót is, a főváros tisztasága iránt elhivatott idősek járőrszolgálatát: a nagymamák és nagypapák üres óráikban a körzetükben sétálgatva feljegyezhetnék, merre láttak összefirkált falat, felgyulladt kukát, összetört lámpaburát. Egy műszaki alakulat pedig szaladna, és sebesen rendbe hozná a hibákat. Ha már a találmányokról van szó: amennyiben valaki alvást helyettesítő piruláról tud, feltétlenül jelentkezzen, mert Ruttka Andrea nagyobb készletet vásárolna belőle. Rengeteg teendője jutna még ugyanis arra a napi öt órára, amit alvásra pazarol. Nyitna például egy saját helyet: boltot, galériát és izgalmas tárgyak gyűjtőhelyét egyben. Ehhez már az üzleti terve is megvan, csak még pénze nincs, meg egy pénzembere, aki a fejére koppinthatna, mielőtt a portékáit minden szépen néző kuncsaftnak odaajándékozná.

Kapcsolódó cikkek: Akit bedarált a nagy magyar összeesküvés | A szépségszint gazdasszonya | Divat, Szerelem, Szenvedély... | A szépség hatalma | Tű, cérna, holló