Sosem volt-lesz múzeum
Szinte minden megvolt, sőt meg is van ahhoz, hogy ez a különleges, egyedülálló, a kerek nagyvilágban is páratlan múzeum meglegyen.
A gyűjtemény megvan hozzá ugyanis: több évtizedes szorgos munkálkodás gyümölcseként össze vannak immár hordva a kiállítandó tárgyak, fotók, dokumentek százai, ezrei, adottak a lelkes és értő gazdák, szakemberek, múzeológusok, néprajzosok, antropológusok, szociológusok – jó pár egy személyben is. Hely is akadna tán, hol a gyűjtemény egyben maradhatna, és egy része a nagyközönség elé kerülhetne.
Épp csak egyvalami hiányzik ahhoz, hogy ez a múzeum meglegyen.
Az az egy pedig az akarat. A hivatalos.
A felső. Mert a legfelsőbb hivatalosság, nevezzük mondjuk minisztériumnak, úgy döntött, hogy ez a múzeum most nem aktuális. Nem fontos. Fölös. Hanyagolható. Ráérő. Nincsen neki a mai Magyarországon most ideje éppen.
Mi lenne ebben a múzeumban, mi van az összegyűjtött anyagban?
Biz azt még összesorolni is bajos. (Nyilván azért szólok ilyen népiesfélén, mert a gyűjtemény a Néprajzi Múzeum házában található, pontosabban a közönség számára ott nem található, de ott van.)
Mindenekelőtt természetesen mindenféle dolgok, amelyeket egy múzeum rendesen gyűjteni szokott; régi tárgyak, eszközök, szerszámok, kosarak, vékák, csuprok, teknők, tálak, kancsók, csetreszek, konyhai és más edények, háztartási eszközök, bútorok, dísztárgyak, anyagok, szőttesek, varrottasok, vadász- és halászkészségek.
Aztán dokumentek, papírok, okmányok garmadája, dokumentum-, oktató-, nevelő- és szoktató-, no meg művészfilmek százai, fotográfiák tízezrei, töménytelen hanganyag, riport, interjú, előadás és sok-sok ezer órányi muzsika, és persze szépen össze gyűjtve rengeteg dolgozat, cikk, tanulmány, könyv, album, katalógus, monográfia, szöveggyűjtemény, gyermekeknek készített olvasókönyv.
Gondosan dokumentálva van itt egy magyarországi népcsoport története, múltja, jelene, családi és társadalmi élete. Szöveg, fotó, film és hangzó anyag őrzi e népcsoport hagyományait, régvolt és ma is élő szokásait, keresztelőt, ballagást, locsolkodást, esküvőt, virrasztást, temetést.
Aki bizonytalan lenne ebben, annak e gyűjtemény áttekintése után nem lehet többé kétséges, hogy ez a nép igenis saját, mélyben gyökerező, színes, értékes kultúrával bír.
Különleges szépségű a gyűjtemény képzőművészeti anyaga: gyönyörű festmények, grafikák százai tanúskodnak e nép művészi tehetségéről is.
Természetesen páratlan a zenei gyűjtemény is, hisz e nép fiai és lányai évezredek óta különleges zenei képességekkel vannak megáldva.
Külön – persze most csak virtuális – kis zuga van a gasztronómiának, a népcsoport sajátságos főzési szokásainak.
És persze itt vannak dokumentjei a legszomorúbb napoknak, mikor tízezerszám hurcoltak el és öltek meg fiúkat, lányokat, öregeket és gyerekeket – csak azért, mert a cigányságba találtak beleszületni.
Mert ezt a rengeteg tárgyat, dokumentumot, fotót, emléket, szellemet, tudást az pántozza össze, hogy mind-mind a cigánysággal van kapcsolatban, ez egy remélt, álmodott Magyar Cigány Múzeum anyaga lenne.
Ez az álom Szuhay Péter fejében, szívé ben ködlött fel először valamikor a nyolcvanas évek elején.
A Borsodból származó néprajzos szocio lógus, a kortárs néprajz tudós művelője az egykorvolt demokratikus ellenzék körei ben kezdett a szegénységre, cigányságra ügyelni. Aztán munkatársaival a Néprajzi Múzeum sokáig óvó vaskos falai közé huszonöt év szívós munkájával halmozta föl a cigányság történetének és jelenének tárházát.
Közben számos időszaki kiállítást rendezett, több vaskos képzőművészeti albumot, fotógyűjteményt, monográfiát is össze állított kollégáival, és megannyi cikket, tanulmányt publikált.
Ám ez a negyedszázadon át gyarapított, rendezett, hizlalt és gondozott hatalmas gyűjtemény – most úgy tűnik – nem fog önálló intézménnyé összeállani.
Egy virtuális kiállítás, virtuális múzeum elkészült ugyan, persze társadalmi munkában, magánszorgalommal; a beavatottak, a barátok, az ismerősök a technika segedelmével belekóstolhatnak a gyűjteménybe (a Roma kultúra virtuális háza DVD). Ám rendes, hivatalos múzeuma a magyar cigányságnak nem lesz – a mai kulturális hivatalosság úgy vélekedik, ilyen múzeumra Magyarországon szükség nincsen. Olyannyira, hogy a múzeum dolgozóinak akarata ellenére kinevezett igazgató immár szét is szóratta a cigány anyagot a különböző gyűjteményekbe. Cigányság itt nincsen, és kész.
A tavalyi a reneszánsz éve volt Magyarországon. Oda kellett a pénz. Mátyás királyra és az ő kályhacsempéire. Nincsen is aktuálisabb ennél egy olyan országban, amelyben virágzik a kultúra, az oktatás, a tudomány, ahol a szellem napvilága ragyog be minden ház ablakán, és ahol a hámló vakolatok alól furtonfurt eredeti Botticellik bukkanak elő.
De azért ne legyünk igazságtalanok; 2009 a magyar cigányok éve is volt.
Csak az ő évüket puskákkal ünnepelték.
