Népszabadság - Kocsis Zoltán

Mi az, amit látunk?

Olykor egy-egy autós fékez a különös kert előtt, előveszi a pénztárcáját, s azt tudakolja a házigazdától, a nyolcvanhárom éves Varga Károlytól, hogy mi mennyibe kerül ebben a színpompás kereskedelmi lerakatban. Olyankor az alacsony, jókötésű öregúr elmagyarázza, hogy itt semmi sem eladó, mert ez nem egy bolt, hanem... S itt aztán bajba kerül ő is.

Mi az, amit Varga Károly húsz éve folyamatosan épít? Mit akar átszabni és miért? Mi az, amit felismerhetetlenné akar tenni? Hogyan érte el, hogy a két keze munkájának egy egész város a csodájára jár?

Ezek a furcsa, meghatározhatatlan vastraverzek nem szobrok, a kerti törpék nem ízlésesek, a műmadarak zavarba ejtőek, a falra akasztott, ötven éve nem használt szerszámokból pedig leginkább szomorúság árad - így együtt azonban mégis annak a nyugtalanságnak és titokzatosságnak az érzetét keltik a nézőben, ami csak a képzőművészeti remekművek sajátja.

Az az első gondolatom, amikor Varga Károlyt meglátom, hogy a mezei munkához és állattartáshoz szokott, egyszerű parasztemberek nem szoktak ilyesmit csinálni.

Aztán gyorsan kiderül persze, hogy mit sem ér az első benyomás.

Varga Károlyról senki meg nem mondaná, hogy a második világháború előtt a beregszászi internátusban tanult, jeles bizonyítványokat vitt haza, latin- és német nyelvórákra járt. Szülőfalujából, egy szabolcsi kistelepülésről, Ilkről került oda, mert az apja komolyan vette a helyi pap és a helyi tanító szavait: ez a gyerek annyira tehetséges, hogy taníttatni kell.

- Az édes jó apám felrakta a holmimat egy szekérre, engem rákötözött, hogy le ne essek, így indultunk útnak Ilkről Beregszászra - meséli Varga Károly. - Egész éjszaka mentünk, hajnal felé értünk oda, s amikor a szememet kinyitottam, olyan fényesség fogadott, hogy azt hittem, a mennyországban vagyok. Apám magyarázta el, hogy a beregszászi villanyvilágítást látom, amin nagyon elcsodálkoztam, mert nálunk a faluban nem volt villany.

A háborús idők viharai miatt az ötödik gimnáziumi osztályt már a kisvárdai gimnáziumban kezdte meg, ahol az iskola egyik legkiválóbb tanulója lett.

- Az apám eladott egy tehenet, és az érte kapott száz pengőért vett nekem egy biciklit - meséli. - Azzal jártam iskolába mindennap, ki lehet számolni, oda-vissza negyven kilométer.

Mezőgazdasági kutatómérnök akart lenni, mert tanult emberként sem szeretett volna elszakadni a földtől. De miután két idősebb fiútestvére váratlanul meghalt, az apja arra kérte, hagyja ott az iskolát, s álljon be dolgozni odahaza. Varga Károly megtette, amire az apja kérte.

Népszabadság - Kocsis Zoltán - Az apám annak idején nyolc évig dolgozott gyári munkásként Amerikában, hogy az ottani keresetéből földet vehessen itthon - mondja. - Nem csoda, hogy nem akartam sok év munkáját veszni hagyni. De gazdálkodóként is azt tartottam mindig: amire az embernek szüksége van, az a tudás és a munka.

Nem hitte volna, hogy sem a tudás, sem a munka nem védi meg a történelemtől.

A második világháború után a kommunista hatalomátvétel idején kuláknak nyilvánították a családot, elvették minden vagyonukat, sőt őt, édesanyját és édesapját börtönbüntetésre ítélték a kötelező terménybeszolgáltatás elmulasztása miatt.

- A kommunista diktatúrában lett oda mindenünk - emeli föl az ujját. - Apám-anyám belehalt.

Mivel falun odaveszett minden vagyona, városba kényszerült menni: így kötött ki Debrecenben, ahol a helyi húsipari vállalatnál mezőgazdasági felvásárlóként dolgozott évtizedeken át.

- Megnősültem, gyermekeim születtek, és városon sem felejtettem el, amit a drága szüleimtől tanultam: a tudás a fontos, meg a munka - mondja. - Felvásárlóként dolgoztam látástól-vakulásig, a teljes béremet mégsem fizették ki soha. Azt mondták, ha az összes járandóságomat kifizetik, többet kapok, mint az igazgató. Legyintettem akkor megint: ebből se lesz jó világ, ha igazságtalan a rendszer.

Ezért Varga Károly úgy döntött, odahaza teremt boldog életet, ha már odakint, a világban nem lehet. Feleségével felneveltek két gyermeket, Jolánt és Károlyt, unokáik is születtek öregségükre, úgyhogy amikor az öregúr a húsipartól 1989-ben nyugdíjba ment, hozzáfogott a különös kert felépítéséhez az udvaron.

- Én ebben élem ki magam, meg hátul a kertben - teszi hozzá. - A mai napig zöldséget és gyümölcsöt termelek, és nyolcvanhárom évesen is biciklivel járok. Nemhiába akartam annak idején kutatómérnök lenni, még ma is kísérletezem: van egy olyan körtefám, amibe hatféle körtét oltottam bele. Úgyhogy mindegyik ágán más-más fajta terem.

Nem hitte volna, hogy ez a mesebeli, különös kert sem védi meg a tragédiáktól: Jolán lánya alig negyvenévesen halt meg szívgyengeség miatt, Károly fiát pedig tíz éve ütötték agyon a nyílt utcán.

- Hiába mondtam a fiamnak, hogy nem az arany a fontos ezen a világon, ő abba fektette a pénzét - mondja. - Súlyos aranyláncokat hordott a nyakában, hát meg kellett halnia érte.

Úgyhogy ma már egyedül szokott üldögélni Varga Károly az elvarázsolt portán.

S amikor a járókelőktől azt hallja, hogy "kedves Károly bácsi, egy élet munkája van ebben a szépséges kertben", akkor az öregúr bólint. De magában hozzáteszi azt is: meg a halálé.

Kapcsolódó cikkek: Film, színház, muzsika... | A boldog batak | A kórusvezető | Második leosztás | Fecskenyár Rómában