Tábori vakáció

Merthogy bármennyire is megszokott a lődörgő gyerekek látványa, azért mégsem természetes, sőt: törvényellenes. Hiszen ezek a gyerekek tankötelesek, ezért iskolában lenne a helyük. Csakhogy ennek két fő akadálya van: egyrészt nincsen számukra hely a debreceni oktatási intézményekben, másrészt a menekült gyerekek többsége iskolaéretlen, azaz - szociális és higiéniai hiányosságok miatt - alkalmatlan az iskolába járásra.

Súlyosbítja az amúgy is megoldhatatlannak tűnő helyzetet, hogy tavaly ősz óta ugrásszerűen megnőtt a menekülteket befogadó állomáson élő gyerekek száma: Debrecenben jelenleg 232-en vannak, közülük 122-en tanköteles korúak, de közülük csak húszan járnak iskolába. Ami nem kizárólag az ő problémájuk, hanem a városlakóké is. Már több bejelentés érkezett a hatóságokhoz azzal kapcsolatban, hogy idegen ajkú gyerekeket láttak koldulni a debreceni főtéren. Ezután a befogadóállomás munkatársai elmagyarázták a menekülteknek, hogy kiskorú veszélyeztetése miatt eljárás indulhat ellenük, s elvehetik tőlük a gyermekeiket, ha hagyják koldulni őket.

A táborban találkoztam egy kilenctagú albán családdal, amely tavaly decemberben került Magyarországra Koszovóból. A 37 éves Fatmir Podujeva és felesége, a 31 éves Selvi hét gyermeket nevel: a két legkisebb óvodás, az öt tanköteles korú gyerek közül pedig egyik sem jár iskolába. Pedig - magyarázza Selvi szerbül - éppen a gyerekek miatt hagyták el Koszovót, mert azt remélték, az Európai Unióban lesz jövőjük. A férje nem beszél szerbül, ezért az asszony lefordítja neki albánra, amit a gyerekekről mondott, mire Fatmir bólogat. Miféle jövője lehet a gyermekeknek iskolai képzés nélkül, kérdezem tőlük, mire az asszony széttárja a kezét:

- Mi iskolába akartuk adni őket, de azt mondták, nincs hely.

De kérdés az is, hogy miképpen lehetne beiskolázni Csendresszát, tizenhat éves nagylányukat, aki eddigi élete folyamán összesen csak két hónapot töltött tanteremben. Alig tud írni és olvasni. Arra a kérdésemre, hogy mi akar lenni, Csendressza azt válaszolja, hogy énekesnő. Amikor arra kérem, hogy énekeljen nekem egy szép albán dalt, szégyenlősen bevonul a másik szobába. Testvérének, a tizenhárom éves Rukának földön járó tervei vannak: fodrásznak készül. Ellenben iskolába ő sem jár. Hogyan lesz így fodrász belőled, kérdezem tőle, mire Ruka tanácstalanul néz az anyjára, s végül kiböki:

- Nem tudom.

Az anyjuk azt mondja, mindkét lányt megpróbálta iskolába adni, de helyhiány miatt elutasították őket.

Tanköteles menekültek
Kurucz Árpád Ezt megerősíti Mészáros Anikó, a befogadóállomás szociális munkása is, akinek közvetlen tapasztalatai vannak a menekült gyerekek beiskolázási nehézségeiről.

- A szülők közül sokan fordulnak hozzánk azzal a kéréssel, hogy helyezzük el a gyerekeiket iskolában - magyarázza -, de erre nincs lehetőség, hiszen a városban csak a Csapókerti Általános Iskola fogad menekülteket. Ott csak húsz külföldi diák számára van hely.

Mészáros Anikótól megtudom: a tanköteles korú menekült gyerekek általános iskolai oktatása elsősorban a magyar nyelv elsajátítására épül. Vagyis először meg kell őket tanítani magyarul, hogy később - sikeres vizsga esetén - besorolhassák őket egy-egy hagyományos iskolai osztályba. E felkészítő szakasz egy évig tart, ez idő alatt jórészt csak magyarnyelv-órájuk van, de megismerkednek a matematika alapvető kifejezéseivel is. Nem sokan jutnak el a vizsgáig. Mészáros Anikó szerint ennek az az oka, hogy a tábor létszáma szinte napról napra változik.

- Előfordul, hogy egyik nap még egyeztetek egy családdal a sürgős elintéznivalókról - mondja -, de másnap reggel már hiába keresem őket, mert éjszaka összecsomagoltak, és útra keltek.

Megkérdem tőle, hogy mi lehet az oka a debreceni intézményben tapasztalható "gyerekdömpingnek", mire a szociális munkás részben magyarázatot ad:

- A balkáni államokban a tél közeledtével sokan döntenek úgy, hogy Magyarországra jönnek, s egy itteni befogadóállomáson töltik a hideg hónapokat, mert otthon nem tudnának fűteni. Ha megérkezik a nyár, akkor hazamennek. A jó idő beköszöntével nálunk is megcsappant valamelyest a létszám.

Gyakori az is, hogy a menekült családok "ingáznak" a különböző európai uniós országok között. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon kérnek menekültstátuszt, de a hivatalos döntést meg sem várva továbbindulnak Nyugat-Európába. Ha szerencséjük van, hónapokat, sőt éveket töltenek illegálisan nyugaton, míg az ottani hatóságok kitoloncolják őket.

S hogy közben miképpen alakul a menekültek gyermekeinek iskolai oktatása? Ki a felelős azért, hogy iskolaidőben tétlenül csellengenek több mint százan Debrecenben?

- Megosztott a felelősség abban, hogy kinek a kötelessége megszervezni a menedékkérő státuszban lévő, tanköteles korú gyerekek oktatását - állítja Veres Annamária, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal menekültügyi igazgatóságának főosztályvezető-helyettese. Elmondása szerint a magyar közoktatási rendszernek, ezen belül az érintett oktatási intézmények fenntartójának - jelen esetben a debreceni önkormányzatnak - törvény szerinti kötelessége, hogy ehhez biztosítsa a feltételeket, de - hangsúlyozza - nem szabad figyelmen kívül hagyni a szülők felelősségét sem.

- A táborban lévő gyerekek többsége iskolaéretlen, a szocializációs szintjük alacsony, s a súlyos beilleszkedési zavarokkal küszködőket nem lehet minden átmenet nélkül beengedni egy átlagos iskolai közösségbe - mondja Veres Annamária. - Ebben tetten érhető azoknak az iskolázatlan szülőknek a felelőssége, akik nem érzik szükségét annak, hogy a gyermekeik képzettek legyenek.

Az igazgatóság a gyerekek beiskolázása ügyében hónapokkal ezelőtt fölvette a kapcsolatot a debreceni polgármesteri hivatallal, ahonnan azt a választ kapták: a helyi iskolák túlterheltek, s helyhiánnyal küszködnek. Kérdésemre, hogy ebben a helyzetben mi lehet a megoldás, Veres Annamária azt válaszolja:

- Folyamatosan keressük a lehetőségeket, és próbálunk civil szervezeteket bevonni a képzésbe. Például az Ökumenikus Segélyszervezettel közösen pályázatot nyújtottunk be egy tanodaprogram létrehozására, ami megoldaná a gyerekek egy részének oktatását.

Halász D. János, a debreceni önkormányzat oktatási ügyekért felelős alpolgármestere szerint a város mindig is partner volt a menekült gyerekek oktatásának megszervezésében, csakhogy az állam az elmúlt években semmilyen támogatást nem adott a feladat ellátására. A menekült gyerekek oktatására korábban állami normatíva sem volt - érvel -, s habár 2008 szeptembere óta értük is jár központi támogatás, az csak azon diákok után igényelhető, akiket 2008 októberéig már beirattak.

- Csakhogy a menekültek nem a magyar jogszabályok naptári fordulópontjai szerint érkeznek - teszi hozzá az alpolgármester -, így indokolt a kérdés: az állam miért nem finanszírozza teljes mértékben ezeknek a gyerekeknek az oktatását? Hogyan képzeli a kormányzat, hogy egy önkormányzattal akarja megfizettetni azt, ami állami feladat?

Halász D. Jánostól megtudom: Debrecen közreműködésével hamarosan elkészül egy multimédiás tananyag, amely a menekültekkel kapcsolatos legfontosabb ismereteket osztja meg a magyar diákokkal. Az alpolgármester végül úgy fogalmaz: visszautasít minden bíráló megjegyzést, mert a menekültkérdés ügyében a város és az érintett oktatási intézmények csak dicséretet érdemelnek.

De ha már dicséretet kell osztani, az leginkább azoknak jár, akik nap mint nap fáradoznak a menekült gyerekek oktatásával. Debrecenben kizárólag a Csapókerti Általános Iskola foglalkozik velük, mert a befogadóállomás ennek az intézménynek a körzetébe tartozik. Eredményes munkát végeznek a menekültekkel, ezt több díj és elismerés jelzi. De - mint azt Nagy Zsolt igazgatótól megtudom - a külföldi tanulók közül csak kevesen jutnak el odáig, hogy a magyar nyelv elsajátítása után besorolják őket egy normál rendszerű általános iskolai osztályba, mert addigra a legtöbben elhagyják az országot.

- A negyedik osztályban van egy koszovói szerb kisfiú, aki három éve tanul nálunk, ő szépen beilleszkedett - mondja. - Egyébként nincsenek atrocitások a külföldiek és a magyarok között, jól elvannak egymással.

Egy tapasztalt, idősebb tanárnő oktatja magyarra őket, mert az igazgató szerint ezt a munkát nem lehetne tanítóképzős hallgatókra vagy frissen végzett pedagógusokra bízni. A tanteremben, amelyet meglátogatunk, csak nyolcan ülnek húsz diák helyett, a többiek hiányoznak. Nem jól teszik, hiszen a menekült gyerekek éppen egy alapvetően fontos magyar szó kiejtését gyakorolják: "piros paprika".

Ezt ismételgetik lelkesen.

Pedig ha továbbvándorolnak, talán soha nem lesz szükségük rá.

Kapcsolódó cikkek: Húsz év, húszezer menekült | Afgán menekült az átjátszótornyon | Menekültjogot kapott Lengyelországban egy orosz újságíró