Herman Van Rompuyt választották az Európai Unió legfőbb döntéshozó fórumának első állandó elnökévé. A belga kereszténydemokrata politikus– jelenleg még miniszterelnök – az Európai Tanács élén december elsejétől visel felelősséget a kontinens jövőjéér

Reuters – Francois Lenoir

A címet, sajnos, kölcsönöztem. A kilencvenes évek közepén a Guardian washingtoni tudósítója, Martin Walker írt könyvet Bill Clintonról, ezzel a címmel. De a csütörtökön este az Európai Tanács elnökévé avanzsált 62 éves belga Herman Van Rompuy megválasztása ugyanezt a kettősséget hordozza magában.

Politikai erényei miatt Európa alighanem valóban megérdemli Van Rompuyt. De megérdemli magának bizony az állam- és kormányfők titkos alkuját, amely legkevésbé Van Rompuy politikai erényein alapult, sokkal inkább azon, hogy a jelöltet szinte senki sem ismeri, hiszen rövid kormányfői tevékenysége alatt sem ellenségeket, sem barátokat nem szerezhetett magának. Semlegesnek látszó személye keltett figyelmet, s az a vélekedés, hogy az unió csúcsain nem sokat oszt vagy szoroz majd, nem tolakszik az előtérbe.

A nagy államok vezetőinek ez tetszik, a kicsik meg azért támogatták, mert közülük valaki mégiscsak fontos posztot tölthet be. Igaz, nem az lesz a feladata, hogy a nemzetközi politikában növelje az unió tekintélyét, hanem inkább az, hogy a tanácsüléseket hatékonyan levezesse, s oldja a feszültségeket.

De komolyra fordítva a szót, a lisszaboni szerződés által vizionált új elnöki poszt ilyetén megítélését Európa nem érdemelte meg, s Van Rompuy sem érdemelte meg, hogy vélt jelentéktelensége révén emelkedjék a politikai magaslatokba. Persze ő maga sem fukarkodott a szerény megjegyzésekkel. – Sok fontos állást betöltöttem, de jómagam nem vagyok fontos – hangoztatta az utóbbi időben, amióta a neve, alighanem számára is meglepetésként, felmerült. A sors különös fintora ez, ismeri el például a kormányfőhelyettesként szolgáló flamand liberális Guy Vanhengel.

– Herman a megfelelő ember, aki kétszer is jókor volt jó helyen.

Hát igen, ez így van. Amikor a múlt év végén Yves Leterme belebukott a Fortis Bank körül kialakult botrányba – felmerült a gyanú, hogy a pénzintézet gyors eladása után a lázongó kisrészvényesek által indított per során befolyásolni akarta a bíróságot –, a belgák sietve kerestek kormányfőt. Átmenetileg a liberális Guy Verhofstadt kapott megbízást, de ő európai karrierre vágyott, készült a parlamenti választásra.

A belga krízist elhárította

Ki lehetne a miniszterelnök, töprengtek az intézményi válsággal küzdő belga politikai erők, s megtalálták a képviselőház halk szavú elnökét. Albert király magához rendelte tehát a nyugalomba vonuláson gondolkodó Van Rompuyt, aki a felkérést természetesen nem utasíthatta vissza. S most az intézményi válságán éppen csak túljutó Európai Unió is megtalálta a csendesen építkező, a belga krízist ügyesen elhárító Van Rompuyt.

A flamand ifjúsági kereszténydemokrata mozgalomban edződött, gyakorló katolikus egyáltalán nem akart kormányfő lenni, s az uniós posztra sem pályázott. A legszívesebben átlagember lenne, aki szívesen vigyáz az unokájára, időz családja körében, vakációzik, olvas, írogat, haikut például. Egyszóval keményen dolgozik, de arra is nagyon ügyel, hogy ne betegedjék bele. Ha az európai negyed szélén lévő kormányhivatal közelében kisvendéglőbe nyitunk be, előfordulhat, hogy Herman Van Rompuy tekint fel ránk az egyik asztal mellől. Sehol egy testőr, sehol egy fekete autó. Az átlagpolgár átsétált kikapcsolódni. Ennyi meglepetést tartogat az itt élők számára Brüsszel, amelynek ugyan nagyvárosirangot adott az Európai Unió és a NATO jelenléte, de a település kisváros maradt, látványosságot és izgalmat alig-alig kínálva.

A költségvetés megmentője

Kevesen emlékeznek rá, de most persze a belga sajtó felidézi, hogy 1993 és 1999 között Van Rompuy irányította a költségvetési minisztérium munkáját, s az ő tevékenysége alatt sikerült a GDP 135 százalékáról leszorítani az államadósság arányát, no meg a költségvetési hiányt is, hogy a belga frankot felválthassa az euró.

Ha innen nézzük, akkor Van Rompuy persze föderalista, aki éppen azoknál üti ki a biztosítékot Európában, akiknek már az is sok, ami ma van. Például az angoloknál, akik kétszer is megakadályozták belgák kinevezését magas európai posztokra, egyszer Verhofstadt reményeit zúzták porrá, máskor Jean-Luc Dehaene álmait törték szét. Ám Van Rompuy csak annyira föderalista, amennyire ez Európában – vagy különösen Belgiumban – illendő, nem próbálja feszegetni a határokat. A napokban egy zárt konferencián megpendítette azonban az európai adó bevezetésének lehetőségét. Ez elég volt a briteknek, hogy belekössenek. A téma nagyon is benne van a levegőben, mert Európának kezdenie kellene magával valamit, ha az átalakuló nemzetközi versenyben talpon akar maradni.

A munkatársai szerint Van Rompuy megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintély, kedves ember, aki azonban nem nyájaskodó. A kormányüléseken, a megbeszéléseken nagyon is célra törő, nem tölti az időt viccelődéssel, bár jó a humora. Nem jár a kabinet tagjaival vacsorázni, pusztán az ismerkedés kedvéért, de érdekli mindenkinek a sorsa.

Pontosan felkészül minden témából, de nem foglalkoztatják az apró részletek. A régi iskolát képviseli: egyrészt hosszú távra tekint előre, másrészt, talán éppen ezért, ragyogóan játszik az idővel, tudja, hogy az sok mindent megold. Ahogy a vallon foglalkoztatási minisztere, Joëlle Milquet fogalmazott, „különleges érzéke van a betűkhöz és a számokhoz”, s ő az egyetlen, aki flamand, francia és német műveltségével a többiek fölébe tud kerekedni.

Igyekszik megtalálni a közös nevezőt

– Meghallgat mindenkit az egyes ügyekben, igyekszik megtalálni a közös nevezőt, s ebben a folyamatban minden részvevő számíthat a teljes bizalmára –mondja Pieter Timmermans, a belga vállalkozói szövetség főigazgatója.

Európa első elnökének türelme, de egyben határozottsága, stratégiai érzéke és átlagemberi kötődése olyan politikusi elegyet képez, amely szerencsésen jókor jött Belgiumnak. A lapok tavaly élvezettel cikkeztek az ország széteséséről, s a szavazói bázist szélesíteni akaró politikusok némelyike is örömmel borzolta a kedélyeket. Állandó téma persze ma is az állam reformja, a közösségek együttélése, a nyelvi különállás megtörése.

De hivatalba lépvén, az év elején arról beszélt Van Rompuy, hogy adjanak neki időt, ítéljék meg tevékenységét 2011-ben. Nemrégiben azt ígérte, hogy Belgium nyugodt uniós elnökségre készül a jövő év második fél évében, vagyis belga belpolitikai válság nem zavarja majd az EU ügyeinek intézését. A feszültséget hamar feloldotta, jelenleg szó sincs Belgium széteséséről, s az ablakokban is egyre kevesebb belga zászlót látni, vagyis az egység hívei is megnyugodtak.

Vajon jót tesz-e az országnak, ha egy ilyen kényes helyzetben a kulcsszereplő távozik? Nem kezdődik-e megint el a pártütés, nem esnek-e egymásnak a flamandok és a vallonok? Erre nincs válasz. A lécet alacsonyra helyező Európai Unió azonban valószínűleg jól jár, olyan elnököt kap, aki az elvártnál sokkal nagyobb teljesítményre képes. A leuveni egyetemen szerzett közgazdasági műveltségére, filozófiai tanulmányaira nagy szükség lesz a következő két és fél évben, amire megbízatása egyelőre szól.

Természete, természetszeretete és megválasztásának körülményei miatt most tényleg nagy tisztelettel idézik Van Rompuy flamandul papírra vetett egyik haikuját, melynek lefordítására nem, de közzétételére vállalkozom:

A légy repül, zümmög; forog, pörög,

eltűnik a szobában; senkinek sem árt.